Magyarország nagyvárosainak képzőművészeti múzeumairól és azok kiállításairól gyakran hallunk. A kisvárosok, községek vagy falvak értékes gyűjteményeire ennél jóval kevesebb figyelem hárul. Jelen cikksorozatunk olyan fontos képzőművészeti gyűjteményekről, rejtett kincsekről ad számot, amelyeket kis helyi közösségek ápolnak és amelyekről az ország minden pontján élőknek érdemes lenne tudnia. A sorozat következő cikke a verőcei Gorka Múzeumot mutatja be.
A Dunakanyarban fekvő Verőce települése ad otthont a keramikus Gorka Géza egykori családi házában lévő tárlatnak. Bár a főváros közelsége jelenthetne rendszeres látogatótömegeket a múzeumban, a környék művésztelepülései – gondoljunk csak Szentendrére, Nagymarosra, Sződligetre, Zebegényre – szintén magukhoz vonzzák az érdeklődőket, így nehéz megharcolni az érdeklődésért. Pedig a múzeum igazán megérdemli a figyelmet, a Gorka család régi otthonában Géza híres munkáin túl lánya és unokája, Lívia és Gorka-Foch Géza munkái is megtekinthetők. Bár kezdetben egyikük sem kerámia művészettel foglalkozott, mintha a névvel együtt öröklődne ez az út, az élet ebbe az irányba sodorta őket és mindhárman a szakma jelentős művelőivé váltak.
A Gorka család verőcei háza a művész halála után, kívánsága szerint 1972-től fogadja múzeumként látogatóit. A három szintes épület alsó szintje időszaki kiállításoknak – május 7-től Kamarás Kata keramikus tárlatának – és Géza életét ismertető kisfilmnek biztosít helyszínt. Az első emeleti négy terem közül háromban Géza munkái láthatók.
Gorka Géza (1895-1971) Nagytapolcsányon született és eredetileg festőnek készült, de anyagi megfontolásból végül mégis Badár Balázs fazekasmester segédjének állt Mezőtúron. Itt ismerte meg a technika alapvető sajátosságait és innen ered az a hagyományos népi motívumkincs, amit viszontlátunk munkái során. 1919-ben Németországba utazott és a legújabb kerámiai eljárásokról tanult kezdetben Leutkirchenben Paul Mannál, majd Karlsruhéban Grossherzögliche Majolika Manufaktúrájának művészeti vezetőjénél.
1921-ben visszatért Magyarországra és – az akkor még – nógrádverőcei Keramos Részvénytársaság művészeti vezetőjének választották. 1924-ben feleségül vette Kováts Irént és felesége 1884-ben épített, Erzsébet-lak nevet viselő családi házába költöztek Nógrádverőcén. Ez az épület, amelyben ma a múzeum található. 1927-ben a cég tulajdonosváltásakor Gorka visszamondta megbízását és lakóházuk mellett saját műhelyt nyitott. Ebből azóta ugyan kávézó lett, de a két kemence egyike, amelyekben a munkáit kiégette, még ma is megtekinthető. Az elmondások szerint 10-12 főt is foglalkoztathatott műhelyében és az égetéshez szükséges fa – egy-egy égetéshez ugyanis 10-12 mázsa is szükséges lehetett– tárolására külön épületet építtetett.
Munkáit rendszeresen kiállították az Országos Iparművészeti Társulat kiállításain, 1933-ban pedig ezüstérmet kapott a milánói Triennálén. A harmincas évek elején leginkább figurális, egyszínű és repedezett kerámiákat készített, – köztük a ma leghíresebb kék, zöld, sárga és narancssárga art deco kerámiáit – közben fokozatosan alakult ki egyéni mázkészítési technikája és visszatérve a népi hagyományokhoz, egyre több erdélyi, felvidéki és habán ónmázas díszítőelemet is használt. A háború idején a család elhagyta otthonát és Losoncra költözve, a művész létrehozta a Nógrádi Palóc Háziipari Műhely kerámia részlegét. A háborút követően visszatértek a házba, ám a katonák által feldúlt épületben csak kerámiatörmelékre találtak. Ezekből alkotta Memento című munkáját, ami emléket állít a veszteségnek és szimbóluma az újrakezdésnek.
Gorka Géza: Memento
Az államosítástól tartva, nem folytatta a kisüzemi termelést, hanem a Zsolnay gyár sorozatgyártott kerámiáin dolgozott Mattyasovszki László vegyészmérnökkel, mellette pedig műhelyében folytatta az egyéni alkotást. Az ötvenes években születtek népies, repesztett, vidám és világos színvilágú munkái, amelyekre gyakran folyékony masszával „írókázott”. Ezt követően egészen haláláig Verőcén élt, utolsó évei során pedig terrakotta kerettel készült üvegablakokat, lámpabúrákat készített, ezek pontos technikája máig rejtély.
Az első emelet negyedik termében unokája, Gorka-Foch Géza kerámiái láthatók. A művész elmondása szerint gyerekként jobban érdekelte a természet és az állatok, ám nagyapja csalódottságát látva megfogadta, hogy egyszer kerámiaművész lesz és végül magát a szeretett természetet ismerte fel a művészi alkotás folyamatában.
„Hitem szerint, aki természetes anyagokkal dolgozik, s az agyagműves ezt teszi, a tájat, természetet különösen szereti. Törvényeinek ismeretét és betartását magára nézve kötelezőnek tartja, s naponta csodálkozik rá, s merít belőle a maga számára erőt és inspirációt.”
Gorka Géza modern, progresszív művész volt és ennek tükrében érdekes unokája munkáira is tekinteni: a korongon készülő hagyományos, tiszta és szabályos formákat követve miként tudott a maga módján, nagyapja és édesanyja módszereitől is eltérve újdonságot mutatni és a megtört, meghajtott formákkal is harmonikus eredményt hozni.
„Ma is ezt vallom, hogy a keramikus a mesterségen túl a mázkészítéstől válik iparművésszé. Az az a folyamat, mely annyi titkot rejteget. Bosszúságot, csalódást és örömöt. Hiszen a végeredmény nem kizárólag tőlem függ, hanem a természeti erők – elsősorban a tűz – sokszor kiszámíthatatlan, ismeretlen hatásaitól is.”
A Gorka Géza tányérjaival szegélyezett lépcsőházon feljutva tekinthetők meg Lívia alkotásai. A kronológiától eltérő kiállításrendezés azért lehetett indokolt, mert egyfelől munkái így az ő egykori hálószobájában kaptak helyet, másrészt szobrai kerültek kiállításra, amelyek más formavilággal születtek, mint családtagjaié. Mikor a háború idején a családnak el kellett hagynia a házat, textilmunkásnak, tűzőnőnek állt, ám az édesapjától megtanult technika szeretete tovább kísérte élete során és ugyan nem vették fel az Iparművészeti Főiskolára, fazekas mestervizsgát tett. Korongolás helyett kézzel formázta tárgyait és sajátos anyagával, samottos agyaggal, azaz kőagyaggal dolgozott. Mindig az újdonságot kereste és a klasszikus kerámiaformáktól fokozatosan tért át a szobrászművészetre. A természetet kutatta és abból is merített – kőmadara, gejzírekre emlékeztető formái az emberi léptéken túlmutató természet nagy energiáit szimbolizálják. A tűz, mint a dolgok megvalósulásának színhelye (az égetés során) különösen foglalkoztatta, „a tűz uralta őt – és ő a tüzet”. Három kültéri szobra a ház udvarában kapott helyet.
A Gorka Múzeum pihenő a Dunakanyarban túrázó megfáradt testnek és léleknek. Három generáció kiállítása ugyan, de mégis ugyanaz a harmónia, egységérzet árad minden munkából. Egyszerre van jelen a hagyományok tisztelete és a természet törvényeinek határaival való folytonos kísérletezés, a belülről és végső soron a természetből fakadó újdonság hozadéka művészetükben. A második emeletre felérve, az erkélyről látható kilátás során érti meg a látogató igazán, hogyan tudott ilyen erős motiváció lenni a művészeknek a természet és mennyi mindent egyesítenek az egyes munkák. Bár kezdetben mindhárman más irányba haladtak az életben, végül a kerámia megtalálta őket és a saját módjukon tudták uralni azt – és uralva lenni általa.
A cikk Hegyi Ildikó tárlatvezetése és Berecz Imre kiállításhoz készülő kiadványa alapján íródott. A múzeum május 7-től pénteken 9-13, szombaton és vasárnap 10-16 óra között látogatható tárlatvezetéssel, amely minden egész órában indul.
Az alsó szinten május 7-én 16 órától nyílik meg Kamarás Kata fazekas, keramikus időszaki kiállítása, amelyet Dr. Beer Miklós, a Váci Egyházmegye nyugalmazott püspöke nyit meg.
