Húsvéti ünnepek idején Bécsbe menni és múzeumokat látogatni nem a legjobb ötlet. Ilyenkor látni igazán, Bécs világváros, ennek minden gyötrelmével, már ami a turizmus túlzásait illeti. Bőven a belvároson túl sem lehet olyan utcákat találni, amelyek ne lennének zsúfolásig tele emberekkel (a békés Leopoldstadt szerencsére kivétel), és ezek az embertömegek szórakozást akarnak. A szórakozás egyik mai formája a múzeumlátogatás. Hová lehet elsőként egy kiskamasz fiúval menni – természetesen a Természettudományi Múzeumba. Azonban nemcsak mi gondoljuk ezt, gyerekes szülők, nagyszülők ezrei is. Meglepő módon a legkisebb, még babakocsis korosztály képviselteti magát a legnagyobb számban, de bőven vannak az óvodás és kisiskolás korosztályból is, és persze rengeteg – nemcsak kísérő – felnőtt. A múzeum adottságait tekintve kitűnő hely, a több mint 270 éve alapított intézmény alapját az egykori császári gyűjtemények képezték. A teljes gyűjtemény óriási, több mint 30 millió tárgy, amelyeknek a szokásosnál nagyobb hányada látható az állandó kiállításon, amely egyfelől a hagyományos, 19. századi bemutatást követi, eredeti, vagy az eredetit másoló tárlókkal, az 1881-ben átadott és 1889-ben megnyílt múzeumpalota lenyűgözően reprezentatív tereiben. De szinte minden teremben, témakörnél megjelennek a digitális bemutatás és információ-átadás legújabb elemei is. E kettő együtt – a hagyomány és a legfrissebb technológiai újdonságok – érdekes és különleges múzeumi élményt szolgáltatnak. „Wunderkammer” a digitalizáció korában…
A gyűjtemény első rendszerezője, a gyulafehérvári születésű erdélyi szász geológus Ignaz von Born (1742-1791) volt, aki a hagyomány szerint Mozart Varázsfuvolájának Sarastro-ját ihlette. Born gyűjtő és rendszerező tevékenysége során számos újítást alkalmazott, és az ő munkája eredményeképpen vált a természettudományi kabinet tudományos kutatóhellyé. A 19. századi gyűjtőexpedíciók révén tovább bővült a gyűjtemény, és az igazgatók sorában 2020. júniusától először kapott helyet nő.
Kezdjük a látogatás első lépésével, a bejutással. Lehet online jegyet venni, amit érdemes megtenni, tekintettel a helyszínen folyamatosan növekedő sorra. Ha végre bejut a látogató az épületbe, kissé kaotikus állapotok fogadják: a földszinti nagy márványcsarnokban, a grandiózus főlépcsőház jobb oldalán „babakocsiparkoló”-t alakítottak ki. Bár az épület elvben akadálymentes, a valóságban az egyetlen létező lift nem működött, éppen a húsvéti ünnepek legnagyobb látogatottsága idején. Ülőalkalmatosság, pad nagyon kevés van, és ha az ablakok alatt elhelyezett bőrülésű fapadok egyikén felszabadul egy-egy hely, azonnal lecsapnak rá. Ami nem csoda, hiszen a múzeumi látogatás mind szellemileg, mind fizikailag fárasztó, különösen gyerekekkel. Viszont a kávézó a legfelső szinten van, ha valaki képes odáig eljutni, vonzó hellyel és kínálattal találkozhat. A kényelmetlenségeket fokozta a mindössze két mosdó szűkös kínálata, amelyek előtt hosszú sorokban várakoztak a türelmesebb és türelmetlenebb látogatók.
Teremőrt nem lehetett látni, olykor elhaladt ugyan a terekben egy-egy ízléses formaruhába öltözött férfi-páros, de nem sokat törődtek azzal, hogyan viselkednek a látogatók. Akik viszont az érdeklődéstől az unalomig terjedő érzelmek legváltozatosabb megnyilvánulásait mutatták. A szülők többnyire nem szabtak határokat gyerekeik számára – a tárlók tapogatása, ütögetése általános volt, a legkisebbek négykézláb másztak a márványpadlón, a nagyobbak rohangáltak, tornamutatványokat produkáltak, ami pedig a hanghatásokat illeti, egy zsúfolt játszóház csendes pihenőhelynek tűnt a múzeumhoz képest. Mindez nem lenne probléma, ha bizonyos keretek között történne, de mivel sem a szülők (néhány kivételtől eltekintve), sem pedig a múzeumi alkalmazottak nem irányították a gyerekek figyelmét semmilyen formában, a termekben folyamatosan hullámzó hangos tömeg nem segítette azok elmélyedését, akik érdeklődést mutattak a kiállított anyag iránt.
Ami nagy kár, mert a régi és új már említett különleges párosa nagyon is megérdemelte volna a figyelmet és tanulmányozást. Nem akármilyen anyaggal lehet itt találkozni – például amit sokan keresnek, és meglepődnek kis méretén, az a Willendorfi Vénusz szobrocskája, külön kabinetben. Elképesztő mennyiségű ásvány, meteorit, holdbéli szikladarab sorakozik a tárlókban, amelyek felett a falon festmény mutatja be, hogy kétszáz évvel korábban igencsak hasonlóképpen prezentálták a gyűjteményt. Ez lényegében bármely témára jellemző a rovaroktól az emlősökig. Egy látogatás nyilvánvalóan nem elegendő a múzeumban bemutatott elképesztő mennyiségű tárgy megtekintésére, ide többször vissza kell térni.
De mit kezdhet a reklámok gyorsan villódzó képeihez, a Tik Tok, Instagram, és a már szinte ódivatúnak tűnő Facebook folyamatos változásához szokott látogató a Természettudományi Múzeumban ráömlő információmennyiséggel – amely szemben a fentebb említettekkel, nem változik, hanem évszázadok alatt felgyülemlett tudás stabilnak tűnő végeredménye. Van-e még igény erre a fajta tudásra, a megismerésnek ilyen formájára, módjára? A látogatók számát tekintve úgy tűnik van – kérdés, mi marad meg belőle, mi őrződik meg a látottakból magának a közönségnek a folyamatos mozgása mellett, ellenére. S bár a múzeum és a kiállítás foglalkozik jelenünk legnagyobb problémáival, a klímaváltozással, a biodiverzitás vészes csökkenésével, a fajok kihalásának tragikus gyorsaságával, ez csak kis része marad a múlt megőrzött emléktengerének. Vajon észreveszik ezt a látogatók?
