Ahogy a napokban hírt adtunk róla, idén is kihirdették a múzeumpedagógiai Nívódíj nyerteseit. Most minden nap megismerkedhetünk egy-egy nyertes pályázóval. Így mutatkozik be ma a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Mindent ÉRTünk! projektje, amelyet Paréj Gabriella és Kamarás Emese dolgoztak ki.
Így kezdtük el...
A koncepció egy régóta dédelgetett tervezésből született meg, amely Kamarás Emesével (Mesi Műhely) való évekkel ezelőtti megismerkedésünk óta foglalkoztatott minket. Régóta szerettünk volna egy olyan programot kitalálni, amely azoknak a gyerekeknek teszi érthetővé az egyébként speciális múzeumi jelrendszert, nyelvezetet, tartalmakat, akiknek kevésbé magától értetődő program a múzeumlátogatás, mint "átlagos" társaiknak, és/vagy ezzel együtt valamilyen vagy számos hátránnyal kell megküzdeniük.
A Mindent ÉRTünk! projekt szemlélete az volt, hogy a múzeumban egy jól alkalmazható, társadalmias gyakorlat valósuljon meg, amelynek előzménye volt, hogy több olyan szervezet, intézmény (gyógypedagógiai intézmények, állami gondozott gyerekkel foglalkozó egyesületek, halmozottan sérült fiatalokat támogató szervezet) vált rendszeres múzeumlátogatóvá az utóbbi egy-két évben, ahol a gyerekek, fiatalok speciális szükségletekkel, sokféle háttérrel rendelkeznek. Egyfajta szociális missziónak is szántuk, hiszen itt sokkal nagyobb szükség van a múzeum lefordítására, mint bármely más látogatói csoportnál, és sokszor találkoztunk azzal is, hogy a gyerekek, fiatalok világképében korábban egyáltalán nem volt jelen a múzeum, nem volt semmiféle tudásuk, tapasztalatuk arról, hogy ebben a közegben, a múzeumi térben mi történik. Izgalmas volt a múzeumi tartalmakat e közös jelrendszer hiányában, illetve ezt fokozatosan kialakítva közvetíteni nekik.
A célunk az volt, hogy az egyébként is sérülékeny csoportoknak lehetőséget és élményt adjunk egyszerre, hogy megfelelő figyelemmel, igényeiknek megfelelő, szakmai (pedagógiai és muzeológiai) szempontok szerint, hitelesen tudjuk nekik közvetíteni a múzeumi tartalmakat.
A módszerünk és eszközeink
Kiindulópontunk az volt, hogy Magyarországon a gyógypedagógia, fejlesztőpedagógia alkalmazza eredményesen a differenciálást, mint pedagógiai szemléletet és gyakorlatot, ezen belül változatos eszközöket használ, míg angolszász területeken, Kanadában elsősorban a bevándorlás következményeként kialakuló heterogén gyerekcsoportok számára alakították ki. A differenciálást az teszi szükségessé, hogy eltérő adottságú, motivációjú, eltérő nyelvi, szociális és kulturális kompetenciákkal rendelkező gyerekek is sikeresen adaptálják a tanulási folyamatokat.
Tevékenységünk alapja így a gyógypedagógia lett. Az volt az elképzelésünk, hogy a differenciáló szemléletet és gyakorlatot a múzeumi közegben is megvalósítjuk, vagyis ezeket a módszereket és eszközöket tudatosan kezdtünk el alkalmazni a foglalkozások során, és ami talán ettől is fontosabb, hogy tudatosan kezdtünk el a csoportban minden egyes gyerekre személyes figyelmet fordítani, értő és érző figyelemmel.
A gyerekcsoportok egy - a múzeum állandó néprajzi, helytörténeti kiállításaihoz kapcsolódó - foglalkozássorozaton vettek részt, amelyeken tudatosan és előre tervezetten differenciáló módszereket (kooperatív munka, csapatmunka, páros feladatok, egyéni feladatmegoldás, közös célállítással, projektmunka) és változatos eszközöket használtunk. Ez utóbbiak között kiemelkedő szerepe volt a gondolattérképes játékoknak, a fantázia- és szerepjátékoknak, a mozgással összekapcsolt felfedezésnek. A foglalkozások kerete egy mese vagy valós eseményeken alapuló történet volt, amelyben a gyerekek szerepekbe bújnak, így az egyéni vagy páros, csoportos feladatok során a történetbe illeszkedő módon tudtuk az egyes tárgyakra irányítani a figyelmüket. Egy-egy ilyen feladat során a csoportok eltérő feladatokat - az csoporttagok attitűdjeinek, képességeinek leginkább megfelelő feladatot kapnak, ami a történet folytatásakor szakértői szerepbe teszi őket, így az ismereteket a mesén keresztül és a társaik interpretációjában kapják meg, és ebben a folyamatban természetesen kísérjük őket, hogy a tárgyakról, a múzeumról valós ismereteket szűrjenek le. A gyerekek döntéshelyzetekbe kerülnek a foglalkozások során, ez arra is lehetőséget ad, hogy a múzeumi teret és a műtárgyakat közvetlenül kapcsolják a saját megélt tapasztalataikhoz.
Kiállítási háttér
A programunk kiállítási hátterét alapvetően a Szent István Király Múzeum állandó néprajzi kiállításai jelentették, ez a Tárgyalkotó hagyomány - Fejezetek Fejér megye néprajzából c. állandó néprajzi kiállítás, valamint A tisztes ipar emlékei c. kiállítás a Palotavárosi Skanzenben. Az összeállított foglalkozássorozat, amelyre a csoportjaink érkeztek helytörténeti témákat ölelt fel, így néhány foglalkozás helyszíne az Új Magyar Képtár, a Budenz-ház, illetve a múzeum közvetlen épített környezete, gyűjtőkörének egyik fontos helyszíne Székesfehérvár történelmi belvárosa volt.
Hogyan hat a differenciálás a múzeumi közegben?
Kíváncsiak voltunk arra, hogy vajon milyen hozadéka lesz ezeknek a foglalkozássorozatoknak, mérhető-e kifejezetten a múzeum, a foglalkozások hatása egy gyerek fejlődésben? Hogyan tudjuk jól áthidalni a különbözőségeket, eltérő kompetenciákat, érdeklődét, tudásszintet, motivációkat egy-egy foglalkozás keretében (60-90-120 percben)? Hogyan tudunk múzeumi tartalmakat a nekik legmegfelelőbb módon közvetíteni ezeknek a gyerekeknek, fiataloknak?
Ezek a kérdések foglalkoztattak minket, és hogy erről képet kapjunk, a pedagógusokkal (adott esetben, szülővel, nevelőszülővel, a civil szervezet munkatársával is) interjúkat vettünk fel, a sorozat megkezdése előtt, közben és utána is. A számos egyéni történet közös metszetében ott volt a múzeum, amely minden gyerekben ki tudott így nyitni valamit, az interjúkból pedig néha egészen megrázó, szívszorító felismerések is kirajzolódtak.
A három résztvevő szervezet között vannak átfedések, olyan értelemben, hogy az alapítványok gondozottjai közül többen ebbe az iskolába járnak, így került néhány olyan család a figyelmünk középpontjába, ahol a gyerekek több oldalról is becsatornázódtak a múzeumba: iskolai foglalkozásokon, alapítvány által szervezett szabadidős programokon, majd a nevelőszülővel való megismerkedésünk után eljöttek a múzeum által szervezett szabadidős programokra és részt vettek nyári napközis táborunkban is.
Ez világítja meg azt az eljárást, utat, amit bejártunk az egyes csoportokkal: a gyerekek minél alaposabb megismerése a csoportokon belül, azért, hogy az alkalmazott csoportmunkákban mindenki megtalálja a helyét.
Megismertünk néhány olyan gyereket, akik a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesület révén kerültek a látókörünkbe, de egyébként az Arany János Iskolába járnak, így a gyerekek múzeumi tanulását több oldalról is támogathattuk. Az eltelt egy év során ez bővült azzal, hogy nagyon jó és segítő kapcsolatot alakítottunk ki a nevelőszülővel is, aki a múzeum családi programjaira is elhozta a gyerekeket, illetve az idén a gyerekek az egyesület támogatásával a múzeum nyári táborában is részt vettek.
Egy kisfiút emelnék ki most példaként, aki az Arany János Iskolában kezdte a tanulmányait beszédében és mozgásában is jelentős lemaradásokkal, nem tudott kapcsolatot létesíteni, szemkontaktust felvenni, együtt játszani a többiekkel kisgyermekkorban szerzett traumái miatt. Nevezzük ezt a kisfiút Zolinak, a nővére mellől nem volt hajlandó elmozdulni, aki a korábbi nehéz élethelyzetekben lényegében az anyai feladatokat látta el a kisfiú körül.
A nevelőszülőnél kapott biztonságot nyújtó, szeretetteljes és támogató nevelés, az iskolai fejlesztőpedagógia nagyon sokat változtatott ezen a kisfiún, és a múzeum abszolút támogatni tudta ezeket a fejlődési folyamatokat, ezt támasztja alá valamennyi róla felvett interjú. 2019 nyarán találkoztunk utoljára Zolikával, aki a tábor végére el tudta engedni a nővérét, nélküle is mert és tudott a foglalkozásokba, feladatokba bekapcsolódni, egyedül is mert és tudott a múzeumi terekben közlekedi, játszani, felszabadultnak lenni, szemkontaktust teremtetni és együtt tudott játszani a többiekkel.
A folytatás
A projekt következő szintje, hogy ezt a differenciáló szemléletet és gyakorlatot átültessük a "hétköznapi" múzeumpedagógiai működésünkbe, így tesztjelleggel kezdeményeztük ezt normál tantervű iskolákkal is, magasabb osztálylétszám mellett és a gyerekek alaposabb ismerete nélkül.
Első lépésként egy kérdőív alapot állítottunk össze, amely alapján a lehető legtöbbet próbáltunk meg előzetesen megtudni a csoportról a pedagógustól, kísérőtől (kohéziók, polarizációk, előzetes tapasztalat a kooperatív munkában, stb.), és abban az egyes gyerekekről (van-e hátrányos helyzetűség a csoportban, ha igen, milyen szempontból, milyen kompetenciák, készségek az erősek, melyek kevésbé). Következő lépésként végeztük a foglalkozás "testreszabását", a megfelelő tevékenységek megtalálását, az egyéni feladatok kialakítását. A foglalkozásokat megfigyeléssel kísértük és interjúval zártuk.
Az adatfelvétel során személyes információkat nem kértünk, a jogi szabályozásnak megfelelően jártunk el. A projektet bemutató kisfilmek felvételei nagyrészt nyári napközis táborainkban készültek, mivel itt tudtuk minden érintett szülővel, törvényes képviselővel a hozzájáruló nyilatkozatot aláíratni, az állami gondozott gyerekek esetében ez sokkal bonyolultabb folyamat lett volna, így a róluk készült felvételeket nem használtuk fel.
Akikkel dolgoztunk
A projekt első szakaszában felvettük a kapcsolatot néhány intézménnyel, azok közül, akik speciális igényekkel érkeznek hozzánk. Így lett együttműködő partnerünk az Arany János Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Készségfejlesztő Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesület és a Lurkó Gyermekvédelmi Egyesület.
Az Arany János Általános Iskolában speciális gyógypedagógiai módszerekkel történő nevelő-oktató munka folyik. Az iskolában autizmussal élő gyermekek nevelése, tanulásban akadályozott és autista tanulók alap- és középfokú képzése, tagintézményében (Ezredéves Általános Iskola) pedig értelmileg akadályozott, autizmussal élő valamint súlyosan halmozottan sérült gyermekek, fiatalok óvodai nevelése, alap- és középfokú oktatása folyik. A foglalkozások tervezéséhez, szakmai konzultációk során sok szakmai és emberi támogatást kaptunk Molnár Ágnes gyógypedagógustól, valamint az iskola vezetőjétől, Mészárosné Törzsök Zsuzsannától és az intézményvezető helyettes Pothárnné Gárdonyi Ágnestől is kaptunk segítséget.
A Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesület az átmenetileg, vagy tartósan család nélkül maradt gyermekeket segíti, akik állami gondozásban élnek (3 gyermekotthonban és 19 lakásotthonban), ez a megyében több mint 500-800 gyermeket és fiatalt jelent. Az egyesület 1999 óta működik.
A Lurkó Gyermekvédelmi Egyesület tevékenységi körét elsősorban Fejér megyében élő, állami gondoskodásban részesülő gyermekek és fiatalok körében fejti ki, számukra szervez nemcsak szabadidős programokat a szünidőkre, hanem életvezetési, mentálhigiénés, bűnmegelőzési programokba vonja be a gyerekeket, fiatalokat. Élménypedagógiai programjukat 2008 óta működtetik, amelynek keretében már régóta rendszeres múzeumlátogatók.
A Mesi Műhely (Kamarás Emese) célja bátorságot adni az alkotáshoz, a közösen átélt öröm és az érzelmi nevelés gazdagítása, személyiség harmonikus fejlesztése.
A módszer azt használja fel, amiből a gyerekeknek ebben az életkorban a legtöbb adatik: a fantázia és a mozgás.
Az óvodás/kisiskolás korú gyermekek mesebeli tájakon, képzelt fantáziahelyszíneken kalandoznak, ami köré aktív egyéni/páros/csoportos mozgásos feladatok épülnek.
Ez a fantáziamunka egymáshoz csiszolja a gyerekeket, az alkalmak együtt hatnak az értelmi és érzelmi intelligenciára.
A foglalkozás során fejlődik a gyerekek „én-ereje", a testtudat, együttműködés, kifejezőkészség, koncentráció, empatikus magatartásra ösztönöz: egymás közötti kooperációt, kapcsolatteremtés készségét segíti; komplex érzelmi- értelmi világot teremt, ami fejleszti a memóriát, a figyelem- és koncentrációképességet; hatással van az érintés kultúra alakulására; közösségi magatartásra ösztönöz.
A projekt második felében, a normál tantervű osztályok esetében kettővel tudtuk az interjúk és a foglalkozások folyamatát végigvinni, így viszonylag kevés adatot sikerült az adaptálást tekintve összegyűjteni, ez a jövő feladata lesz. Ami kirajzolódik az eddig felvett interjúkból, megfigyelésekből, mindenképpen azt mutatja, hogy a gyerekek profitálnak a differenciálásból, függetlenül a hátterüktől, a képességeiktől. Ha az egyének jobban tudnak teljesíteni, több sikerélményt szereznek, több önmagukkal kapcsolatos tapasztalást, megélést gyűjtenek, akkor jobban fognak kooperálni és közösségben is hatékonyabbak lesznek, vagyis ez hosszabb távon is kedvezően hat majd a társas kapcsolataikra.
Fotó: Kamarás Emese és Paréj Gabriella
