Dr. Bereczki Ibolya, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület elnöke dr. Zsigmond Gáborral, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnökével beszélget az intézményi integráció következményeiről, a központ megszüntetésének folyamatáról és az országos közgyűjtemények önállóságának visszaállításáról. Az interjú a válságkezelés tapasztalatai mellett a finanszírozás, az intézményi autonómia és a múzeumok jövőjének kérdéseit is érinti.
BI: Milyen és mekkora intézményi integrációt jelentett a 2024. július 1-jén létrejött MNM Közgyűjteményi Központ?
ZsG: A Közgyűjteményi Központ egy 33 milliárd forintos éves költségvetésű intézmény, 1750 közgyűjteményi munkatárssal. Benne öt országos múzeum, közöttük a legnagyobb, a Magyar Nemzeti Múzeum, egy országos szakmúzeum, és egy országos könyvtári intézmény, az Országos Széchényi Könyvtár,[1] több mint 100 helyszín, amelyek műtárgyraktárak, kiállítóhelyek, régészeti helyszínek, régészeti parkok, a nemzeti könyvtár, országos múzeumok, és ebből a 100-nál több kezelt ingatlanból több mint 40 nyitvatartó múzeum és kiállítóhely. A mostani feladatunk, hogy úgy bontsuk le, felelősséggel a Közgyűjteményi Központot, hogy az 1750 itt dolgozó kolléga ebben ne sérüljön, a több mint negyven közgyűjtemény pedig, amely ebben a rendszerben van – jelenleg egyetlen adószámmal, egy számlaszámmal –, szisztematikusan tudja folytatni feladatait az újabb átalakítás, vagyis az újbóli önállósodás után.
BI:Az organizáció létrejötte önmagában is rendkívül problematikus volt. Hogy gondolták, hogy ezt egy intézmény egy adószámmal le fogja tudni menedzselni?
ZsG: Aki egy kicsit is ért az intézményi vezetéshez, és érti ezt a szakmát, az nagyon rövid idő alatt belátja, hogy ez teljes képtelenség. Szerintem az ambíció volt téves. Meggyőződésem, hogy hatalmas károkat okozott az érintett közgyűjteményeknek, s rajtunk múlik, hogy a 225 éves hazai közgyűjteményi gondolkodásban ne hagyjon olyan sebeket, amelyeket nem beszélünk ki, ugyanis ha belegondolunk, ez is rendre elmarad. A válságkezelés után is ki kell értékelni a tapasztalatokat, hogy ebben a formában ilyen gondolatot többé ne engedjen át a politika.
Most négy üggyel egyszerre kell foglalkoznunk: először is a hagyatéknak, ami itt maradt, hosszú árnyéka van, s ezt kezelni kell, ez színtiszta válságmenedzsment, amit el kell végezni, nem elég csak beszélni róla. Másrészt egyelőre továbbra is működtetni kell napi szinten ugyanazt a struktúrát, ami tavaly ilyenkor is volt, csak most lényegesen több kiállítást valósítunk meg, azt hiszem már most is lényegesen jobb munkahelyi légkörben. Vannak szép eredményeink és projektjeink, lélegzik föl a rendszer, hiszen 2025 novembere óta hónapról hónapra vissza tudtunk adni korábban elvont jogköröket, le tudtunk bontani egyes részlegeket, felszámolni központosított munkacsoportokat és így tovább, vagyis mindent, amit csak megenged az egy adószám és amit az intézmény maga képes megtenni a saját felszámolása érdekében. A harmadik feladat magának a Közgyűjteményi Központnak a megszüntetése, ami nagy felelősséggel járó költségvetési és jogi munka is. Szerintem ezt megfontoltan előkészítettük az előző háromnegyed évben, ahogy mondtam hónapról hónapra, de a következő stádiumot is csak higgadtan szabad menedzselni, hogy ne nagyobb baj legyen, mint ahonnan elindultunk. A negyedik feladat pedig meghatározni a szétválás utáni feladatokat. Mindez úgy volna jó, hogy ezt a négyet ki is tudjuk persze beszélni, miközben nyakig ülünk a folyamatosan tudomásunkra jutó problémák megoldásában. Viszont azt nagyon szeretném, ha a megfelelő konzekvenciákat ebben a szakmában levonnánk. Ritkán beszéljük ki ezeket, ez viszont az elmúlt bő száz év legnagyobb hazai közgyűjteménye. A visegrádi Országos Múzeumigazgatói Konferencián szeretném már bemutatni az eddigi eredményeket és mutatókat, illetve a felszámolás részleteit.
BI: Az csak illúzió volt, hogy olcsóbb lesz a működés a központ keretei között?
ZsG: Pont azért fontos ezt kibeszélni, mert történtek idehaza is hasonló integrációk, amelyekről nem beszélünk. Például a levéltári integráció, vagy a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum (MMKM) integrációja, s összességében azt látni, hogy ezek általában nem szoktak kedvezni a szakmai működésnek, elvonják tőle a figyelmet és az erőforrásokat. Átéltem az MMKM integrációjának a hozadékait is, a magyar műszaki muzeológia és az ipari örökség közgyűjteményi hátterének teljes erózióját, és most az MNM KK integrációját is, ami szerintem olyan károkat okozott, amekkorákat a hazai múzeumtörténet évtizedek óta nem látott. Szóval nekem ebben a szakmában az elmúlt 19 évben rossz megéléseim vannak ezekkel kapcsolatban, aligha leszek valaha az ilyen összevonások híve, s nehéz is ezekről ma még teljesen objektíven beszélni, bár fontos a tárgyilagosság.
Persze – hogy a kérdésre konkrétan is feleljek – közgazdasági logikával nézve valóban lehetne olcsóbb működést biztosítani, de a magyar közgyűjteményi rendszerben az ilyen intézményi integrációk nem működnek, elég tapasztalatunk van már ebben. Még a nemzetközi múzeumi, vagy akár vállalati világban is komoly hatástanulmányok, viták, előre kidolgozott folyamatok, tesztidőszakok előznek meg ilyen átalakításokat. Itt semmi ilyesmi nem volt egyik említett esetben sem. Novemberben is, márciusban is, most is ugyanazt mondtam, számos interjúban, állománygyűlésen és szakmai szervezetek közgyűlésein hangsúlyoztam, hogy a Közgyűjteményi Központ nem tud hatékony szervezet lenni, nem is lenne képes például az Iparművészeti Múzeum rekonstrukcióját menedzselni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzetet csak válságkezelni lehet, és higgadt lépésekkel – figyelembe véve a több mint 40 intézményt és 1750 szakmai életutat – lebontani és felszámolni lehet.
BI: A közbeszerzésben nem azt tapasztaljuk, hogy olcsóbb lett a termék vagy a szolgáltatás, ráadásul egészen kis tételek esetében is kötelezettség. Az egybeszámítás önmagában sem egyszerű, inkább teher egy intézmény működésében is, akár a számítógépbeszerzés, akár a szállásfoglalás a helyszíni kutatásokhoz. 30–40 százalékkal drágább, nem olcsóbb.
ZsG: Ez pontosan így van. Ráadásul az intézmények költségvetése nem nagyon változott az elmúlt években, miközben végigmentünk egy szélsőséges centralizáción, egy dezintegráción, és haladunk ennek a rendszernek a szisztematikus lebontásával. Miközben jelentős inflációs hatások is érték a közgyűjteményeket, az említett átalakítások egyike sem volt megfinanszírozva. Csak az elmúlt néhány évben is elég ránézni például a közgyűjteményeinkben alkalmazott szoftverkörnyezet díjaira, vagy a kiállításépítésekhez szükséges műszaki munka árára. Az itt dolgozók valóban nem a bérükért, hanem annak ellenére dolgoznak. A fiataloknak pedig mindez aligha vonzó, jellemzően ideig-óráig maradnak, aztán váltanak, vagyis nincs biztosítva a tudásátadás sem, ami a kulturális örökség menedzsmentjében kritikus tényező. Ez így szerintem egyenesen fenntarthatatlan. Attól tartok, hogy ma a közgyűjteményi rendszerben legalább egy évtizedes válságkezelésre, felzárkóztatásra van szükség, mert az alapok hullottak szét.
Visszatérve a Közgyűjteményi Központra – nem szívesen teszem elé sosem a Magyar Nemzeti Múzeum nevét, mert az egy 225 éves név és nem kellene erodálni –, az általunk novemberben megkezdett válságkezelés és a mielőbbi szétválást célzó decentralizáció sem volt tehát megfinanszírozva. Itt most a kulcskérdés az, hogy a szétválás milyen pénzügyi és költségvetési környezetben valósul meg.
BI: Hol tart most a dezintegráció folyamata, és miként várható a Közgyűjteményi Központ lebontása?
ZsG: Nagyon nehéz szervezeti állapotban, demoralizált munkahelyi légkörben volt a teljes intézményrendszer tavaly év végére. Sok-sok munkával előkészített intézményi programok és szakmai karrierutak törtek meg. Ezért is éreztem fontosnak 2025 végén azonnal többletjuttatást adni minden kollégának, 1750 embernek, mert az első a humánerőforrás, vagyis az emberek és az ő tudásuk a teljes rendszer lelke, enélkül semmit sem lehet felépíteni. Az első intézkedések között megszüntettük a központosított kommunikációt, ezt teljes mértékben indokolatlannak tartottam korábban, mint főigazgató is. Számos központosított munkacsoport volt, amelyek jó része csak adminisztrált, folyamatosan adatszolgáltatásokat készített, de nem volt világos, hogy ennek mi a célja, így ezeket is felszámoltuk, az érintett kollégák pedig csak a szakmai céljaikért dolgoznak a saját intézményeikben. Leépítettük az elnöki kabinetet, sőt, nincs elnökhelyettes sem. Nyilván ennek egyik oka az, hogy spórolnunk kell a személyi kiadásokkal is, s ezt értelemszerűen a központban kezdtük meg. A 2025. év végi pénzügyi zárás, a működési és gazdálkodási keretek racionalizálása mellett menedzseltük a nagyszabású Attila-kiállítást 13 ország 64 múzeumával való koordinációval és rendkívül nehéz környezetben. A vidéki múzeumaink pedig időközben visszakapták elvett jogköreiket, így végre újra komoly eredményeket, köztük sikeres új kiállításokat mutathat fel például a sárospataki Rákóczi Múzeum, a visegrádi Mátyás Király Múzeum, és januárban talpra tudtuk állítani a majdnem elhalt esztergomi INTERREG projektünket is. De új kiállítások nyíltak a PIM-ben, az OSZK-ban, a MTTM-ban, Balácán is. Auschwitzban a magyar állandó kiállítás és az épület biztonsága érdekében már soron kívül kellett tárgyalni a lengyel kollégákkal és nekifogni az ottani munkáknak – haladunk ott is. Februárban már el tudtuk indítani a műszaki és üzemeltetési feladatok visszatelepítését is a központból a tagintézményekhez. A főigazgatók közben elkészíthették intézményeik SZMSZ-ét, amelynek teljes értékű megvalósításához nincs sajnos meg a fedezet, de így is segíti azt, hogy világos működési alapot adjon, hiszen korábban másfél éven át érdemi SZMSZ nélkül ment a működés. Ez elképzelhetetlen szerintem, teljesen ellehetetleníti a szervezetben dolgozók számára a világos napi célok megvalósítását, a folyamatok és felelősségi körök transzparenciáját. Egyúttal meg tudtuk teremteni a belső jogi keretrendszerét a minél nagyobb autonómiáknak, létrejöhettek már nem központosított jogi támogató területek, vagy önálló üzemeltetési szintek, vagyis a csírája az ismételt önállóságnak. Ezzel mindenki hónapokat nyert, hogy az újbóli teljes önállóság ne sokkhatásként érje az intézményeket. Bár ahogy mondtam, a továbblépés nem volt megfinanszírozva. A működésképtelenségből viszont legalább visszahoztuk a működést egy elvárható szintre. De a rendszer ugyanaz, ugyanazzal az egy adószámmal működünk, olyan, mintha egy kockával labdáznánk.
BI: Az önállóság visszaépítése az egyes intézményekben az ottani csapat kiépítését is igényli?
ZsG: Természetesen, ahány intézmény, annyi helyen kell majd visszaépíteni a teljes gazdasági, jogi, műszaki, informatikai, beszerzési, személyügyi, belső ellenőrzési területeket. Jelenleg ezeknek a szakterületeknek némelyike a Közgyűjteményi Központ keretei között rendkívül nagy leterheltséggel működik: 250 dolgozónként van egy munkaügyi előadó és összesen egy belsős munkajogász, de az informatika, vagy a belső ellenőrzés is elenyésző létszámmal dolgozik. Az önállóság után számos területen kell majd új munkaköröket nyitni, hiszen nem egy gazdasági igazgató lesz, hanem majd minden egyes önálló intézménynek lesz sajátja, ahogyan jogi és humánpolitikai vezetője, vagy informatikusa is. De a jogi önállóság után is marad még feladat: ezrével kell majd szerződéseket szétszálazni és utókövetni, a vagyonelemeket leltárilag szétválasztani, szóval a központosításnak még hosszú árnyéka lesz.
BI: Mi a legfontosabb a szétválasztás folyamatában?
Biztosan nem szabad úgy szétválasztani, ahogyan 2024-ben év közben hirtelen – és minden előkészítés nélkül – egybeterelték ezeket az intézményeket. Az előkészítés szerintem higgadtan zajlik tavaly év vége óta, de fontos hangsúlyozni, hogy nem várható el, hogy ezt a sokadik szervezeti traumát is többletfinanszírozás nélkül kelljen a közgyűjtemények vezetőinek és dolgozóinak levezényelniük. Úgy érzékelem, hogy a fenntartó minisztérium értékeli az eddigi válságkezelést és szorosan együttműködve tudjuk folytatni ezt a folyamatot. Nyilván a 2027-es év még a visszaépítkezés nehéz éve lesz.
BI: A szétválás visszaadott felelősség is a most még tagintézmények vezetői számára?
ZsG: Ez természetes. Egyébként úgy gondolom, hogy felelősség addig is van.
BI: Azt gondolom, hogy a többletönállóság a többletfelelősséggel egy proaktivitást is feltételez, az intézmény saját arculatának erősítését, fejlesztését is.
ZsG: Igen, nem véletlenül kezdtem azzal 2025 novemberben, hogy a teljes központi kommunikációt leépítettem, és minden vezető felelősséggel, de úgy kommunikál, ahogy jónak látja. Nemcsak a központi kommunikációs szervezetet számoltuk fel, de az arculatot illetően is mindenki a sajátját használhatja és azt építheti. A tudománykommunikációt szerintem végképp nem lehet elvonni egy központba onnan, ahol az eredmény megszületik és azoktól, akik azt létrehozzák. Az én fejemben ezek a közgyűjtemények önálló intézmények, és remélem, hogy ez jogilag is így lesz januártól. Addig persze még a szabott jogi és pénzügyi keretek közt kell működnünk. Viszont bátran össze lehet hasonlítani az ezen keretek között zajló munkát az egy évvel ezelőttivel.
BI: Milyen szakmai feladatok előtt áll a Magyar Nemzeti Múzeum a közeljövőben?
ZsG: A legfontosabb az, hogy egy szisztematikus szétválást valósítsunk meg. Szeretném, ha egy ilyen nagy volumenű átalakítás végre nem kapkodva, hanem higgadtan valósulna meg. Ehhez erős fegyelem kell például a 33 milliárd forintos működés 2026. év végi lezárásához, és mindehhez ambiciózus szakmai célok is szükségesek. Utóbbiak nélkül nincs jövőkép.
Feltétlenül említeni szeretném az országos restaurátorképzést, az Országos Restaurátorképzési Központ jövőjét, ahol utánpótlási és infrastrukturális bajok is vannak. Az állandó kiállítást legalább a gépészet és a látogatói élmény fejlesztése révén frissíteni kell, ha a teljes, több ezer négyzetméteres kiállítás átfogó felújítására nem is lesz forrás. A Pollack-mélygarázs visszaszerzése stratégiai kérdés a Múzeum számára, és a jövőt illetően kulcsfontosságú, hogy az egykori rádiótömb végre a Múzeumhoz kerül-e, s meg tudjuk-e tölteni élettel. Ez már az első világháború előtt is logikus bővítési lehetőséget jelentett a város szívében lévő Múzeum számára, és szükség is van további konferenciatermekre, megújult múzeumpedagógiai terekre, időszaki kiállítóterekre, látogatható raktárakra, restaurátorműhelyekre és képzési helyekre. Remélem, hogy ezekhez fogunk kapni támogatást és pénzügyi mozgásteret.
A rendkívül sikeres Attila-kiállítást követően megnyílt az Amerikai Egyesült Államok 250. születésnapjára rendezett „Amerikai álom” tárlat, majd ősszel nyílik egy nagyszabású Jagelló-kiállításunk voltaképpen Mohács apropóján. Elkezdtük megújítani a magyar állandó kiállítást Auschwitzban, a sikeres – de korábban leállított – Magyar Menyasszony projektünk Zágráb, Prága, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda után Székelyudvarhelyen zárul, a tárlat október közepéig látogatható. Külön szervezeti egységet hoztunk létre a közösségi régészet koordinációjára, és két éve elindítottuk az önkéntes közösségi régészek napját. Ebben még óriási lehetőségeket látok. Az ICOM-mal fut egy egyedülálló projektünk az illegális műkincskereskedelemről, s erről is lesz még egy kiállítás nálunk az év végén. Közben készülünk arra, hogy jövőre 225 éves a Magyar Nemzeti Múzeum.
BI: Hogyan látod, milyen lesz a jövőképe az újra önállósuló országos múzeumoknak?
ZsG: Nyilvánvalóan lesz egy pozitív fogadtatása a teljes önállóságnak, de szerintem nem lehet beérni ennyivel. Óriási munka van minden intézmény előtt: megújuló múzeumépület, a költözések leállítását követő visszarendeződés, évtizedek óta valójában megoldatlan helyzetek például az említett országos restaurátorképzésben, az egyszer már elvett rádiótömb sorsának rendezése. Rengeteg idő és munka lesz még a központosításból eredő feladatok lezárása is.
BI: Nézzünk a jövőbe. Milyennek gondolod a Magyar Nemzeti Múzeumot öt vagy tíz év múlva?
ZsG: A legfontosabb, hogy kijelöljük a stratégiai célokat a szétválás után. Beszéltünk már az országos restaurátorképzésről, az állandó kiállításról, a belvárosi ingatlanokról (Pollack mélygarázs, rádiótömb), de van bőven feladat a Daróczi úti bázisunkon, ahonnan a Nemzeti Régészeti Intézet[2] ellátja a feladatait. (Évente nagyjából egymillió négyzetméternyi területet tárnak fel!). A főépületben a restaurátorműtermek fejlesztése is nagyon fontos lenne, ahogyan fájóan hiányzik egy jól felszerelt múzeumpedagógiai terem is a Magyar Nemzeti Múzeumból. Ráadásul erre is már közel kész terveink vannak. A szétválás után sokkal több energiánk lesz arra, hogy ezeket a terveket végre kimunkáljuk, az eddigi ötleteket kibeszéljük, véglegesítsük és meg is valósítsuk. Nagyon sok olyan kisebb-nagyobb ügy van, amiben tudunk kapni lendületet, és azzal, hogy vissza tudtunk húzni európai uniós projektet is, azt látom, hogy vidéken is, és itt a főépületben is megvannak azok az alapok, és azok a célok, amikért akarunk és tudunk eredményesen dolgozni.
BI: A Nemzeti Múzeum hogyan lehet zászlóshajója a magyar múzeumoknak?
ZsG: Itt szerintem egy alapvető vita maradt el: ahogyan a KK kapcsán, vagy a rádiótömb elvételénél sem volt vita, a társadalom évtizedek óta azt sem beszélte ki, hogy mi a Magyar Nemzeti Múzeum. De ez más országokban is komoly kérdés, nemrég éppen egy nemzetközi konferencián beszéltem erről más nemzeti múzeumok vezetőivel, hogy a 21. században is definiálni kell nemcsak a „múzeum” szót, de bizony a „nemzeti”-t is.
A kollégáimmal már készülünk a jövő évre, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum 225 éves lesz. Komoly lehetőséget látok abban, hogy ez lendületet fog adni az erről szóló diskurzusnak is, legalább szakmai szinten. Ennek keretében persze nekünk is tükröt kell tartanunk magunk elé, hogy mi milyennek tudjuk bemutatni az ország első közgyűjteményét, a mi szakmai közösségünk mit tett és mit nem tett meg az elmúlt évtizedekben. Szerintem ehhez van kellő bátorságunk és őszinteségünk. Alapvetően hiszek abban is, hogy a jövő múzeumai diszkurzív társadalmi terek lesznek, erről sok interjúban beszéltem már, de részben erről szólt a múzeumtudományi habilitációm is.
Konkrétumokat is szívesen nevezek meg, mert a Magyar Nemzeti Múzeum ma is zászlóshajó például az archeometriai laboratóriumi kutatásokban, vagy a nemzetközi CPP-projektekben (Cultural Property Protection, a veszélyhelyzetek kezelése a kulturális intézményekben) és ezekhez kell felzárkóztatni a már többször említett országos restaurátorképzést is. Aki ismer, tudja, hogy személyesen is elkötelezetten vagyok a hazai és a külföldi együttműködésekben, számos nemzetközi múzeumszakmai szervezetben töltöttem be vezető pozíciókat. A Magyar Nemzeti Múzeum pedig egy kultúrdiplomáciai nagyüzem is. A kiállításainknál rendre figyelünk, hogy széleskörű hazai és nemzetközi együttműködéseket hozzunk létre, ilyen lesz majd a Jagelló kiállításunk is. Azt hiszem, hogy ezekkel jó példákat mutatunk, és nemcsak a mi Múzeumunk számára nyitunk ki új lehetőségeket.
BI: A Szépművészeti Múzeum esetében Baán László főigazgató úr remekül alakította ki ezt a zászlóshajó szerepet, európai összefüggésben. A kiindulópont más volt, mert a gyűjtemény jeles darabjait kölcsönözte szisztematikusan először, az volt a „beruházás”, és annak az eredménye, hogy a mostani kiállításokban a legnevesebb európai múzeumok kulcsdarabjait is kölcsönözheti Budapestre. Ez húsz év munkája.
ZsG: Azt gondolom, hogy ezt az irányt, akár az Attila-kiállítás esetében mi is képviseltük: a British Múzeumtól a Louvre-on át Szamarkandig, idehoztunk tizenhárom országból olyan kincseket, amelyek páratlanok. Az amerikai-magyar kapcsolatok 250 évéről nyitottunk kiállítást, majd ősszel a Jagellókról nyitunk. Itt is nagyon jelentős műtárgyakat hozunk majd Budapestre világhírű nemzetközi gyűjteményekből. Nekünk a kiállításainkhoz magyar vonatkozású történeti, régészeti anyagok kölcsönzését kell sikeresen letárgyalnunk, ez némileg másfajta munka, mint amit a művészeti kiállítások gyakorlatában láthatunk. No és igazad van, hogy a Szépművészetiben ez húsz év munkája. A Magyar Nemzeti Múzeumban időközben elég sok vezetőváltás történt. Semmi sem tesz rosszabbat egy múzeumnak annál, mint amit mi átéltünk eddig. Most, hogy kivezetjük magunkat ebből a helyzetből, ha nem is húsz év persze, de némi nyugalom jó lenne, hogy végre bátrabban tekinthessünk a jövőbe.
BI: És ez nyilván követésre is inspirálja a többi múzeumot is. Példa nekem erre a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Múzeumának a Tulipán és zsálya című kiállítása, amely azon túl, hogy kinyitotta a saját gyűjteményeit, bemutatta a legszebb darabjaikat, számos hazai múzeumtól is kölcsönzött tárgyakat egy új típusú együttműködést kibontakoztatva. Az az igazán fontos ebben, hogy ezt egy kis múzeum is képes megcsinálni, amit ti nagyban, például az Attila-kiállítással. Ez mindenképpen jövőbe mutató törekvés.
ZsG: Mi a legkisebb kiállításban is kifejezetten figyelünk erre. Sárospatakon például 14 közgyűjteménnyel dolgoztunk együtt a Rákóczi 350 kiállításon. De folytatni tudtuk a Magyar Menyasszony projektet is, ami sajnos a KK létrehozása után jó másfél évre lekerült a napirendről, de újraélesztettük és több országban is bemutattuk. Fontos említeni, hogy a régészeti feladatellátásban is minden vidéki múzeummal van valamilyen szintű együttműködésünk, s külön állapodtunk meg kutatási projektekről például a hatvani és az egri múzeummal egy Hatvan határában lévő római kori félkész erődnek a feltárásról, illetve hadd említsem még a szenzációs somlói nyakéket, amit nemcsak Budapesten, hanem Veszprémben is bemutattunk. Egyre bővül a már említett közösségi önkéntes programunk, aminek óriási ereje van helyben, a feltárások közvetlen környezetében. Tárgyaltam az auschwitzi magyar barakkban lévő magyar állandó kiállítás kapcsán a lengyelországi kollégákkal, ezt a Magyar Nemzeti Múzeum kezelésében lévő fontos kiállítóhelyet is fejlesztjük, májusban pedig a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében ünnepeltük Horvátország függetlenségének napját, hiszen a mi Múzeumunknak a hazai és a nemzetközi együttműködésekben, a közös örökségek ápolásában is részt kell vennie.
Annak is külön örülök, hogy végre újra méltó és pezsgő volt a Múzeumok Majálisa – óriási érdeklődés mellett, tavaly is és idén is mintegy 100 kiállítóval ünnepeltünk együtt. Valódi rangos szakmai fórum, ahol két éve van hozzáférhetőségi negyedünk (Oltalom, Vakok Iskolája, Igazgyöngy Alapítvány és mások részvételével), jelen van minden múzeumszakmai szervezet, illetve idén már a szakszervezetünk is kitelepült. Vagyis kifejezetten az a célunk, hogy a mintegy száz vidéki és budapesti múzeum bemutatkozása mellett a látogatókkal való népszerű programokon túl erős szakmai fórum is legyen a Majális, ami minden évben a Múzeumi Világnaphoz kapcsolódik. Ezt a célt azt hiszem, most igazán elértük: idén itt hallhattuk Tarr Zoltán miniszter úr első miniszteri beszédét, és Medea Eknernek, az ICOM globális főigazgatójának az első magyar nyelvű beszédét is.
BI: Hogyan látod, milyenek lesznek a jövő múzeumai?
Azt gondolom, hogy a jövő múzeumai a társadalmak diszkurzív terei lesznek. Ebben Michael John Gormannel értek egyet, aki a müncheni Biotopia intézmény alapítója, a Ludwig Maximilian University professzora, aki szerint a 21. századi múzeumok minden bizonnyal agilisabbak, a részvételiséget támogató, tudományterületeken átívelő kreatív platformok és találkozási helyek lesznek, amelyek támogatják a párbeszédet és a kapcsolatépítést. Az erről szóló 2020-ban megjelent könyvét (Idea Colliders: The Future of Science Museums[3]) az egyetemen is tanítom. Széles körű együttműködésre kell alapozni a múzeumok jövőjét idehaza és nemzetközi szinten is. Természetesen kell tudnunk együttműködni a New York-i MET-tel, és egy kis múzeummal, vagy a somlói kis falvakban élő önkéntes közösségi régészekkel is. Azt gondolom, hogy ez a kulcs: a Magyar Nemzeti Múzeum is ettől tud erős lenni, ha tágra nyitjuk az együttműködés kapuját. Végre ez kell, hogy a szemünk előtt legyen a jövőben!
BI: Egy speciális kérdés: melyik a legkedvesebb tárgyad a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében?
ZsG: Ha mindent összeszámolunk, akkor úgy hárommillió tárgyról beszélünk, szóval nem könnyű a válasz. Valahogy úgy vagyok ezzel, ha meglátok egy műtárgyat, akkor rögtön elkezdek azon gondolkodni, hogy kik használhatták, hogyan készítették, hogy került elő, és ebből a szempontból mindegy, hogy ez egy bronzkori emlék, vagy egy fiumei részvény. Egyszerűen, valahogy az ember úgy van ezzel, hogy magát a műfajt szereti igazán. Minden tárgyról eszünkbe jut valami, aztán elkezdünk mesélni róla. Hiszen a tárgyak csak a történeteikkel együtt kelnek életre és válnak fontossá egy közösség számára, a történetek nélkül erre nem képesek. A muzeológusok képesek csak arra, hogy a tárgyakat ezekkel a jelentésekkel felruházzák. Ettől szép a mi szakmánk, s mélyen hiszek abban, hogy a jövőben is szüksége lesz erre minden közösségnek ezen a glóbuszon. Szóval, ha elragadtattam volna magam, akkor csak azt tudom mondani, mindig az a műtárgy a legkedvesebb számomra, ami éppen a szemem előtt van.
[1] Magyar Nemzeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Magyar Természettudományi Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, Petőfi Irodalmi Múzeum, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum.
[3]https://direct.mit.edu/books/monograph/4938/Idea-CollidersThe-Future-of-Science-Museums
