„Van, hogy az elme annyi sérülést szenved, hogy az őrület határára kerül.” Ezek Patrick James Rothfuss kortárs amerikai író szavai, és ha figyelmesen átmossuk magunkon őket, valami megrezdül odabent. Talán a részvét, talán a szomorúság, talán a kitettség okozta bátortalan fájdalom. Bizony kaphat a psziché olyan ütéseket, melyek okán egy belső világba menekül – mindenkitől távol. Ahol egyre hangosabbak a sikolyok, egyre sötétebb az éj, és egyre fájóbb a létezés.
Van egy remek festőnk, akinek csak 33 év adatott meg ezen a bolygón, akinek sorsa tragikus és tipikus művészsors, aki mégis felvillanó üstökösként bevilágította a magyar képzőművészet egét. Nemes Lampérth József 1891-1924-ig élte a sors által szűkre szabott életét, a huszadik század elején kibontakozó avantgárd művészeti mozgalmak egyik jelentős képviselőjeként. Az ő rövid életének és még rövidebb alkotópályájának állít emléket a Magyar Nemzeti Galéria A festő és a múzeum című kiállítása, melyet a művész a Szépművészeti Múzeummal és annak munkatársaival ápolt baráti kapcsolatán keresztül rajzolt meg Rödönyi Rita kurátor.
A kamarakiállítás kezdő csúcsműve a festőművész életének egyik sarokpontja, A ravatal című alkotás, melyet 1912-ben, édesapja halálakor készített, és amire a művészettörténetben nem egyszer a post mortem önarckép megnevezést látjuk. A megrázó, fájdalmas festmény nem csupán a művész életútjának és a kamarakiállításnak is megkerülhetetlen állomása, de a Nemes Lampérth József és a Szépművészeti Múzeum közti érzékeny kötelék első, és ezáltal meghatározó láncszeme is, hiszen a művet 1918 szilveszterén kelt levelében a művész örök letétül ajánlotta a múzeumnak.
A festő párizsi tanulmányainak időszakát (1913–1914) aktképei és a Szajna hídjait ábrázoló grafikái képviselik a kiállításon, előbbiek esetén szinte zavarba ejtő a meztelen test, hibáival együtt történő realisztikus ábrázolása – különösen zavarba ejtő ez a mai filterekkel bújtatott korszakunkban. Ami pedig a festő ikonikus híd-sorozatát illeti, a képek baljós hangulata, akár súlyos, sötét takaró nehezedik a lelkünkre, amit nem ereszt az elidegenedés, a félelem, a magány még sokáig. Ezt követik az I. világháború idején, a galíciai fronton töltött hónapjai alatt készített alkotások, amelyeket személyesen az alkotótól vásárolt meg a múzeum. Az 1916–1918 közötti művek között az életmű olyan fő darabjai láthatók, mint a Háttal álló női akt, illetve A Gellérthegy lejtőjén című olajfestményei, valamint itt kér tőlünk időt és figyelmet az a robusztus tussorozat, melyet 1917-ben, nővérénél tett kolozsvári látogatása alkalmával készített a művész. A terem zárófalán élete utolsó öt évének eseményeit láthatjuk: Az angyalföldi elmegyógyintézet című tusrajza egy örökre bezárult világból felénk küldött fekete sóhajként a válogatás végére visszavonhatatlan pontot tesz.
Egy 33 évre szabott életből kiszakított 10 intenzív alkotói év összes reménye, fájdalma, magánya rajzolódik ki az emlékkiállításon, egy gyorsan elégett láng mellett melegszünk közben, egy őrületbe menekült lélek gesztusokba, formákba, ívekbe hajlított börtönének rácsai között pislogunk a tehetség, a belevetettség, az eredetiség előtt meghajolva.
A műveket gazdag dokumentumanyag árnyalja, így archív fotók, kiállítási katalógusok, valamint Nemes Lampérth József, a Szépművészeti Múzeumban dolgozó barátainak küldött, személyes hangvételű levelei és képeslapjai. Unikális élmény elolvasni 1917-ben Wilde Jánosnak írt örömteli sorait, amelyekben beszámol a Nemzeti Szalonban bemutatott műveinek hatalmas sikeréről, vagy az 1920 márciusában Hoffmann Edithnek küldött levelét, melyben arról tájékoztatja a muzeológust, hogy ígéretet kapott Fritz Gurlitt galeristától kiállításának berlini megrendezésére.
33 évnyi élet 32 alkotás labirintusában mérve - ezt kínálja a döntően a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Festészeti és Grafikai osztályának anyagából válogatott kiállítás, mely fontos állomás a magyar képzőművészet történetében, hiszen Nemes Lampérth József halálát követően emlékét hosszú időre elfeledték, neve csak a hatvanas évek elején került be újra a magyar művészeti kánonba, első nagyszabású kiállítása 1963-ban a Magyar Nemzeti Galériában volt, legutóbb pedig 2016-ban a Kieselbach Galéria szentelt a festő emlékének egy tárlatot.
Nemes Lampérth József jelentősége és kortársaira, valamint a későbbi magyar művészetre gyakorolt hatása vitathatatlan, a Magyar Nemzeti Galéria pedig e kabinetkiállítással méltó megemlékezést celebrál egy keveset élt, keveset alkotott, mindig a kiszakadást, az elszakadást, a magányt, a felőrlő megélést, az önmagát elpusztító teremtést választó művész előtt.
„Van, hogy az elme annyi sérülést szenved, hogy az őrület határára kerül.” - mondja Patrick James Rothfuss, és így folytatja: „Van, hogy a valóság nem más, mint puszta fájdalom. Hogy megszűnjön a fájdalom, az elme hátat fordít a valóságnak.” Hátat fordított a valóságnak Nemes Lampérth József is, hátat fordított a világnak, az életnek, de nem fordított hátat, míg élt, a művészetnek. A fájdalom vezette kezét, az érzékenység irányította gondolatait, a magány pecsételte meg sorsát. Talán most, hogy osztozunk kicsit benne, talán most átírjuk a valóságot. Együtt. Vele.
