A nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét bemutató kiállítás olyan egyedi és sokszorosított grafikákat, albumokat mutat be, melyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg, narratív, figuratív, sokszor képregényszerű formában. A holokauszt képzőművészeti ábrázolása, a szemtanú művészek nézőpontja, a látottak művészi dokumentálása kulcsfontosságú a holokauszt megértéséhez, értelmezéséhez – az idő múlásával, a túlélők emlékezetének halványulásával ezek az alkotások rendkívüli mementókká is válnak.
A kiállítás közel 30 művész, többek között Kádár Béla, Bálint Endre és Gedő Ilka munkáit mutatja be. A tárlaton szereplő műtárgyak nagy része a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből érkezik, melyeket más, magyarországi intézményekből és külföldről kapott művek egészítenek ki.
Az alkotások nagy része közvetlenül a felszabadulás után készült – a tanúságtétel szándékával, különböző megközelítéssel, ám valamennyi a szemtanú felelősségének tudatában. Így az eseményeket (újra) átélve, azok „újrajátszásával” a személyes és kollektív traumafeldolgozásnak lehetünk tanúi. Ezek az alkotások nem tartoztak eddig a magyarországi képzőművészet kanonizált részéhez: a képzőművészeti alkotás, a történelmi dokumentum és a személyes traumafeldolgozás közötti határon állnak. Az albumok személyesek, intimek, ugyanakkor az egész világnak szóló tanúságtételek.
A tárlat azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy vajon a személyes asszociációk, a történtek egyéni vizuális nyelven való megfogalmazása, esetenként a humor vagy a játék, és végül maga a műélvezet összeegyeztethető-e a vészkorszak borzalmaival? Hogyan segíthetik ezek az eszközök a trauma feldolgozását? Elmondhatja-e a képzőművészet azt, aminek kifejezésére a szavak nem képesek?
Gedő Ilka: Rajzok a pesti gettóból, 1944–1945
Önarckép gettóban
ceruza, papír; 162 × 155 mm
Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
Gyakran hangoztatják, hogy a holokauszt témája a magyar képzőművészetben jóval a háború után, és akkor is csak burkoltan jelent meg. A tárlaton bemutatott, zömmel 1944 és 1947 között készült, a közönség számára máig szinte ismeretlen műegyüttes azonban megcáfolja azt az állítást, hogy a háború után tabu övezte volna a holokausztról való beszédet. A háború szenvedéseit nyíltan megmutató jelenetsorok több szempontból is eltérnek azoktól a későbbi évtizedekben született művektől, amelyek címükben és/vagy tartalmukban burkoltan, immár inkább a kulturális (kollektív) emlékezet részeiként, elvontabb, absztrakt módon érzékeltetik a holokauszt tragédiáját. A narratív, gyakran brutális, képregényszerű jelenetsorok mementókként fedik fel a történteket, állítanak nekik emléket, szembesítenek velük, teszik lehetetlenné a felejtést.
Áldor Péter: 1944 album (Első nap a csillaggal)
1945, 18 illusztrált oldalt tartalmazó album, nyomdai kiadás
Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
A kiállítás olyan egyedi és sokszorosított grafikákat, albumokat mutat be, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg narratív, figuratív, sőt sokszor képregényszerű formában. Az itt látható képeket/albumokat a hazatérő túlélők saját élményeik alapján, gyakran az egyébként rájuk jellemző alkotói stílustól eltérően alkották meg. Ez is szemlélteti, hogy milyen erős elkötelezettség élt a művészekben: egyéni művészi törekvéseiket háttérbe szorítva, a szemtanúk felelősségteljes feladatának eleget téve, a tanúságtétel szándékával, szinte haditudósítókként, vagy éppen egy bűntény bírósági tárgyalásának észrevétlen rajzolóiként dokumentálták az utókor számára a személyesen átélt eseményeket.
A tárlat különböző szekciókon vezeti keresztül a befogadókat, ily módon a szemtanú művészek megközelítésmódjainak sajátos ívét rajzolja meg. Az első egység bemutatja, hogyan élték meg a zsidó származású művészek az 1930-as évek közepétől az antiszemitizmus növekvő térnyerésének, majd a zsidóság egyre fokozódó jogfosztásának időszakát. Ezután a német megszállást követően a gettóban, a munkaszolgálat alatt és a koncentrációs táborokban készült alkotások következnek. Az eseményekkel egy időben, a helyszínen született művek sajátossága, hogy az átéltek kirajzolása (a rajz útján történő „elmondása”, feldolgozása) a dokumentálás mellett a túlélést is segíthette.
Reichental Ferenc: Arbeitmachtfrei (Kiparancsolás)
1946
16 illusztrált oldalt tartalmazó album
az eredeti szénrajzok után készült nyomdai kiadás
A következő szekcióban a felszabadulás utáni két-három évben készült munkákat láthatjuk, amelyek az emlékek távolodásával gyakran szimbolikusabbá, elvontabbá válnak, és előfordul, hogy metaforákkal, elképzelt jelenetekkel vegyítik az átéltek dokumentatív jellegű ábrázolását. A személyes emlékezet konkrét filmkockái így lassan ötvöződni kezdenek a kollektív emlékezet sommázó képeivel. Az utolsó szekció a szemtanúszerep folytonosságát hangsúlyozza: a túlélők, akiknek munkái a háború vizuális vádirataként is felfoghatók, valóságosan is bírósági perek rajzolói lesznek, amikor a népbírósági perek és az Eichmann-per vádlottjairól készítenek rajzokat.
A kiállítás a szemtanúk szemén keresztül, „velük együtt átélve” az eseményeket kíséri végig a látogatókat az egyes szekciókon, így mutatva be történelmünk e tragikus korszakát.
A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia művészettörténész (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)
Az Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című tárlat 2024. július 21-ig várja látogatóit.
Borítókép:
Lukács Ágnes: Auschwitzi emlék (részlet)
1966–1967, olaj, vászon, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
