„Csoda az, ami bennük és korülöttünk van, de nem vesszük észre”. Müller Péter szavai az élet szinte minden területén rendre igaznak bizonyulnak, de talán leginkább a természettel való kapcsolatunk rezdüléseiben érhetjük tetten őket. A Napfelkelte, a kék égen úszó bárányfelhők, az eső utáni szivárvány, a frissen vágott fű illata, a fák lombkoronájának varázslata: pillanatok, melyekért élni érdemes, melyekben átmoshatjuk magunkon a mindenséget, pillanatok, melyekben nem csak hisszük, de tudni véljük is a Teremtőt. E pillanatok talán egyik legnemesebbike, amikor a vízből, földből, levegőből, napfényből energiát összesimogató fákkal teremtünk kapcsolatot, lelki és fizikai értelemben: megöleljük őket, homlokunkat törzsükhöz érintjük és engedünk az áramlásnak, mely Manfred Himmel német természetgyógyásznak is köszönhetően faterápiaként vált újra ismertté a világon – újra, hiszen már az ókorban a görögök és rómaiak is ismerték a gyógyító és felszabadító felszólítást: ölelj meg egy fát! A fák elveszett energiáink hordozói, katalizátorai, öreglelkek, akik nem szűnnek szolgálni, védeni, tisztítani, zöldíteni, szépíteni, harmóniával belehelni ezt a kék bolygót. Értünk. És az utánunk jövőkért. Érdemes hát megállni egy kissé, és meglátni őket. Látni úgy, ahogyan csak a szívünkkel lehet.
Ilyesfajta látásra, érzékelésre hív még pár napig minket a Magyar Nemzeti Galéria Élőhely - Természet- és tájkonstrukciók című, 2025. augusztus 31-ig látogatható kiállítása, mely a természethez kötődő művészeti látásmódokat és viszonyulásokat vizsgálja a 19. század második felétől napjainkig. A szobrok, festmények, fotódokumentációk, grafikai és fotósorozatok, valamint videók színesítette válogatás hatvan műtárgyon keresztül beszél ökológiai válságról, és tesz fel olyan előremutató kérdéseket, mint például, hogy miként lehetséges újra definiálni a természet és a kultúra viszonyát.
A kérdésfelvetés izgalmas mivoltának szépen megágyaz az előző századok természet- és tájfelfogásásának, valamint a jelen ökológiai szemléletének dinamikája, továbbá a természet és a városi kultúra komplex viszonyrendszere. Hiszen a természet, mint önálló téma, csupán a 19. század során vált érdekessé a képzőművészetben, ekkor alakult ki a tájkép műfaja – előbb idealizált, később realisztikus formában. A természet főszereplő és metafora lett egyszerre: nemzeti identitás és lelkiállapot szimbóluma éppen úgy, mint később, a plein air festészetben, önmaga kikristályosodott narratívája, vagy a 19. és 20. század elejének romantikus, realista, naturalista vagy épp impresszionista alkotásain lélekre rezonáló költeményvízió.
Nem véletlen, hogy a tájkép, mint műfaj mindmáig a legkedveltebb, legszeretettebb képzőművészeti stílusok egyike: folytonos és nem szűnő kísérlet ismét egyesíteni azt, ami korábban szétválaszthatatlan volt, de mára eltávolodott egymástól: az embert és a természetet. Napjainkban pedig a fókusz tágul, mélyül, épül és lebomlik, egyszerűsödik és pontosodik, akár élesre húzott optikával pontszerű tárgyról készülő pontszerű kép: a figyelem a természet kapcsán az ökológiai rendszerekben való gondolkodásban, a klímaváltozástól való fenyegetettség narratívájában ölt testet. Különösen fontos ez a nyugat- és közép-európai művészetben, ahol a környezetvédelem megszületése emelte a horizontra az ember és a természet harmonikus együttélésének motívumát, mely a keleti művészetben hosszú évszázadok óta hangsúlyosan jelen van. Az erősödő ökológiai problémákra adott művészi válaszok között olyan természettudatos életpályák állnak előttünk példaként, mint Jean-Max Albert, Andrea Polli, Steve Dixon vagy éppen Carolina Martinez-Lopez, ami pedig a világalakító, messzire ható, tudatos felelősségvállalás kérdését illeti, Agnes Denes következetes koncepciói juthatnak eszünkbe, mint a gazdasági egyenlőtlenség, az éhezés, a környezetrombolás és klímaváltozás ellenében felemelt szó, képre, vízióra váltott ígéretei. Az ilyesfajta bátor, analitikus és kritikus gondolkodás eredményezte természetművészet-attitűd során a természetben, a természettel, a természetért születik meg az alkotás, a figyelem a természetre vagy az azzal érintkező emberre irányul, lehetőség szerint a műterem helyett a környezetben történik az alkotás, olyan anyagokkal, melyek ebben a közegben fellelhetők, nem egyszer beépítve a művészetbe a környezeti erők hatásait is.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása, mely címében is utal a művészet és az ember élőhelyéül szolgáló természeti környezet érzékeny kapcsolatára, hat, egymásba fonódó szekción keresztül kalauzolja a látogatókat, a romantikus, fenséges tájképtől, az ember által megalkotott környezetektől, a land art kísérletek által művészeti eszközzé vált tájon, a természet és az emberi kultúra hierarchiájának megkérdőjelezésén keresztül egészen a tájban élő nem emberi létformák nézőpontjáig vezet minket a Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt és Tarr Linda Alexandra kúrálta, gondozta, megálmodta válogatás. A virtuális utazás kezdőpontja pedig nem más, mint a 19. század közepe, mikor is az első ipari forradalom következményeként az urbanizáció, a társadalmi átalakulások, illetve a táj változásai problémává, beszédtémává tették a környezetet, az ember természettel ápolt kapcsolatát. A kérdések, melyek köré csomósodnak, igazodnak a műalkotások, pedig ilyesfélék: miként reagált a művészet az elmúlt kétszáz év során a természetes környezet megváltozására, hogyan vált felismeréssé, hogy az ipari és mezőgazdasági termelés nagyiparivá válásával megváltozott a természet fogalma, illetőleg az ahhoz fűződő viszonyaink sokfélesége milyen módon jelent meg a képzőművészeti alkotásokban.
Az összetett problémakör olyan művészek munkáin keresztül ölt testet, mint például Mednyánszky László vagy Gustave Courbet, a hetvenes években már az ökológiai művészet egyik úttörőjének számító Alan Sonfist és a Pécsi Műhely alkotói, a kortárs magyar alkotók közül pedig Dezső Tamás, Gosztola Kitti, Hatházi László András, Horváth Gideon, Kaszás Tamás, Rózsa Luca Sára, Süveges Rita, Tranker Kata és Trapp Dominika. A kiállítás kísérletet tesz arra, hogy a maga eszközeivel átírja a természet és a kultúra viszonyát, ami azért is fontos, mert utolsó pillanatos felismerés, hogy az emberiség bizony eltávolodott a természettől, betondzsungel lépett a valódi dzsungel helyébe, a zöld környezet utcáról utcára kiszorult az ember közegéből, és mára egyre inkább a városon kívül eső vidék szinonimájaként gondolunk rá. Két évszázad kellett, hogy feltegyük a kérdést: vajon vissza tudjuk-e csempészni a természetet a 21. századi városokba. És ez a kérdés, hovatovább a rá adott válaszok a művészeti, képzőművészeti látásmódokra is megtermékenyítően hatottak - ennek lehetünk még pár napig tanúi a Magyar Nemzeti Galéria különleges, szívhez, észhez, lélekhez szóló kiállításán, melyből számtalan kéne még, akár égbe nyúló felkiáltójelek, melyek az eget tartják, a földben gyökereznek, akár a fák.
A Magyar Nemzeti Galéria fontos és fájóan aktuális kiállítása a klímaváltozás, a természeti erőforrások túlhasználatának problémájára, az egyre fenyegetőbbé váló ökológiai válságra hívja fel a figyelmet, mint a nemzetközi és a hazai képzőművészeti diskurzusok egyik alap narratívájára, a 21. század égető kihívására, mely a kollektív felelősségvállalást jelöli meg elsődleges célként. Hogy a fák koronái még sokáig tarthassák az ég boltozatát. Hogy még sokáig lehessenek elveszett ősi energiáink elhordozói, öreglelkeink évgyűrűkkel, föld és menny közti köldökzsinórok. Müller Péter után szabadon: a körülöttünk lévő csodák. És hogy még sokáig ölelhessük őket.
A kiállításról videók itt érhetők el: https://www.youtube.com/
