„A bolygót nem ... a szüleinktől örököltük, hanem sokkal inkább a gyermekeinktől vettük kölcsön. De épp most lopjuk el a jövőt tőlük...”. Ezek Jane Goodall angol etológus szavai, melyek kiáltásként hasítanak természetidegenné vált civilizációnkba, egy korszakba, mely elvesztette kapcsolatát a környezetével, az életadó földdel, a körülötte lévő ökokultúrával, szent élőhelyével. Sokan keressük ezt a harmóniát, sokan őrizzük belőle, amit csak tudunk, de talán nem elegen és nem eléggé. Hovatovább, talán időközben késő lett. A művészet is nyugtalanul keresi, kutatja az életadó természet jeleit a világban, hogy a saját eszközeivel megpróbálja meggyógyítani azt, a pusztulást pedig megállítani, lassítani, fenntartani azt, ami a létezést még minőségében tiszteli. A magántulajdon téveszméje, melynek kiterjesztése által úgy véljük, ez a kék bolygó a miénk, immár bebizonyította gőgjét, fennhéjázó felelőtlenségét, szemellenzős hippokratizmusát. A bolygón élünk, mert az élni enged minket, sőt, ebben támogat, már sokkal helyesebb megfogalmazása létezésünk irányultságának, szerencsés meghatározottságának. A bolygó megengedi nekünk, hogy használjuk, és mi meg sem köszönjük. Pedig éppen akként kéne hálát adnunk neki és érte, amint az ételért tettük hajdanán: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Ha tetszik: Amely föld ételt és életet ad, annak neve legyen áldott.
Ember Sári: Berry at Dusk, Berry at Dawn, 2013, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Élőhely - Természet- és tájkonstrukciók címmel 2025. július 27-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása, mely a természethez kötődő művészeti látásmódokat és viszonyulásokat vizsgálja a 19. század második felétől napjainkig. A festmények, grafikai és fotósorozatok, szobrok, fotódokumentációk és videók színesítette tárlat 60 műtárgyon keresztül emeli az ökológiai válság problémakörét egy tágabb kontextusba – választ keresve arra a kérdésre, hogy miként lehetséges újra definiálni a természet és a kultúra viszonyát az előző századok természet- és tájfelfogásása és a jelen ökológiai szemlélete, a természet és a városi kultúra komplex viszonyának tükrében.
A kérdésfelvetés fontos és izgalmas, hiszen a természet, mint önálló téma, csupán a 19. század során vált érdekessé a képzőművészetben, ekkor alakult ki a tájkép műfaja – előbb idealizált, később realisztikus formában. A természet egy részlete sokféle mondanivaló metaforájaként megjelent a vásznon: a megszülető nemzeti identitás szimbólumaként vagy épp lelkiállapot kivetüléseként egyaránt. Később aztán önmaga narratívájává kristályosodott a tájábrázolás: az erdők, a dombok, a vizek a műteremből kiszabaduló plein air festészet főszereplőivé lettek, a 19. és 20. század elejének romantikus, realista, naturalista vagy épp impresszionista tájképei lelkünkre rezonáló alkotásokként, mindmáig a legkedveltebb, legszeretettebb műfajok közé tartoznak. A természetről való gondolkodás a 20. század második felére markánsan átalakult, mely változást a művészet is követte, jóllehet, még nem oly közismert módon: a figyelem az ökológiai rendszerekben való gondolkodás és a környezetvédelem felé irányulva a klímaváltozástól való fenyegetettség narratívájában öltött testet.
Koronczi Endre: AdultusSpiritus – OpenAir installációk a Ploubuter Parkban, 2018–2024, A művész jóvoltából
Fotó: Koronczi Endre
Úgy tartják, hogy míg a keleti művészetben hosszú évszázadok óta hangsúlyosan jelen van az ember és a természet harmonikus együttélésének motívuma, addig a nyugat- és közép-európai művészetben ez a fajta érdeklődés körülbelül egyidős a környezetvédelem megszületésével. Az erősödő ökológiai problémák felismerése hamar művészi reakciókat csiholt, így például Jean-Max Albert, Andrea Polli, Steve Dixon vagy éppen Carolina Martinez-Lopez természettudatos munkássága, gondolkodása, világalakító alkotása messzire ható hullámokat vetett a tudatos felelősségvállalás kérdéskörében, Agnes Denes következetes koncepciói pedig a gazdasági egyenlőtlenség, az éhezés, a környezetrombolás és klímaváltozás ellenében bontottak zászlót. (Ide kívánkozó zárójeles megjegyzés, hogy a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása a Szépművészeti Múzeum Agnes Denes-tárlatának időtartama alatt, azzal tematikus rokonságban valósul meg.) Az ilyesfajta, Agnes Denes és a hozzá hasonlóan bátor, analitikus és kritikus gondolkodók kezdeményezései akkor sem és ma sem maradtak egyedül, visszahang híján, a hetvenes–nyolcvanas évek óta minden régióban akad nem egy művész, akinek munkásságát a természet iránti felelősségvállalás jellemzi. A természetművészet-attitűd során a természetben, a természettel, a természetért születik meg az alkotás, a figyelem a természetre vagy az azzal érintkező emberre irányul, lehetőség szerint a műterem helyett a környezetben történik az alkotás, olyan anyagokkal, melyek ebben a közegben fellelhetők, nem egyszer beépítve a művészetbe a környezeti erők hatásait is.
Süveges Rita: Fekete arany, 2020, A művész jóvoltából
Fotó: Simon Zsuzsanna
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása címében is utal a művészet és az ember élőhelyéül szolgáló természeti környezet érzékeny kapcsolatára. A klímaváltozás, a természeti erőforrások túlhasználatának problémája, az egyre fenyegetőbbé váló ökológiai válság, mindinkább meghatározó témákként, a nemzetközi és a hazai képzőművészeti diskurzusok alap narratívái, a 21. század égető kihívásai, melyek a bolygónk ökológiai egyensúlyát felborító káros környezeti hatások csökkentését és a kollektív felelősségvállalást jelölik meg elsődleges célként, mert csakig a közös erőfeszítés lehet a záloga egy globális katasztrófa elkerülésének, lassításának, elodázásának.
Tranker Kata: Teremtő emberekkel, 2021, A művész jóvoltából
A tárlat hat, egymásba fonódó szekción keresztül vázolja fel az emberiség és a művészet természethez való viszonyát. Megjelenik a romantikus, fenséges tájkép, az ember által megalkotott környezetek, a land art kísérletek által művészeti eszközzé vált táj, a természet és az emberi kultúra hierarchiájának megkérdőjelezése, valamint a tájban élő nem emberi létformák nézőpontja. A kiállítás a 19. század közepét jelöli meg kezdőpontjaként, mikor is az első ipari forradalom következményeként az urbanizáció, a társadalmi átalakulások, illetve a táj változásai problémává, beszédtémává tették a környezetet, az ember természettel ápolt kapcsolatát. Miként reagált a művészet az elmúlt kétszáz év során a természetes környezet megváltozására? Hogyan vált felismeréssé, hogy az ipari és mezőgazdasági termelés nagyiparivá válásával megváltozott a természet fogalma? Az ahhoz fűződő viszonyaink sokfélesége milyen módon jelent meg a képzőművészeti alkotásokban? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ az alkotások, melyek közül számos már magán viseli a technológiai fejlődés lenyomatát, ötvözve a 20. század eklektikájának hatásait, megízlelve az önreflexió felszabadító nagyvonalúságát a teremtés és a történetmesélés áramlatában.
Mokry Mészáros Dezső: Ősvilág, 1926, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Az összetett problémakör olyan művészek munkáin keresztül ölt testet, mint például Mednyánszky László vagy Gustave Courbet, a hetvenes években már az ökológiai művészet egyik úttörőjének számító Alan Sonfist és a Pécsi Műhely alkotói, a kortárs magyar alkotók közül pedig Dezső Tamás, Gosztola Kitti, Hatházi László András, Horváth Gideon, Kaszás Tamás, Rózsa Luca Sára, Süveges Rita, Tranker Kata és Trapp Dominika. A kiállítás, melynek kurátorai: Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt és Tarr Linda Alexandra, festmények, grafikai és fotósorozatok, szobrok, fotódokumentációk és videóinstallációk segítségével próbálja átírni a természet és a kultúra viszonyát, annak okán is, hogy vitathatatlan tény: az emberiség az elmúlt kétszáz évben jelentős mértékben eltávolodott a természettől. A betondzsungel kiszakította az embert, mint természeti lényt a valódi dzsungelből, és maga a zöld környezet utcáról utcára szorult ki az ember közegéből, és mára egyre inkább a városon kívül eső vidék szinonimájaként gondolunk rá. Két évszázad kellett, hogy felismerjük: a fejlett világ számára fontos kérdést, miszerint vajon vissza tudjuk-e csempészni a természetet a 21. századi városokba - azokba a városokba, ahol az ember-természet helyett az ember-gép kölcsönhatáson van inkább a hangsúly. A minket körülvevő természet pusztulása, az ember természethez történő hozzáállásának változásai jelentős mértékben befolyásolták a művészeti, képzőművészeti látásmódokat. Ennek a lenyomatnak lehetünk tanúi a Magyar Nemzeti Galéria különleges, szívhez, észhez, lélekhez szóló kiállításán, melyből számtalan kéne még, akár égbe nyúló felkiáltójelek, melyek a felhőket kémlelik, a földet vigyázzák, a jövőbe nyúlnak.
Ferenczy Noémi: Kertésznők (szőnyegterv), 1923, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
„A bolygót nem ... a szüleinktől örököltük, hanem sokkal inkább a gyermekeinktől vettük kölcsön. De épp most lopjuk el a jövőt tőlük...”. Jane Goodall szavai legyenek sorvezetőink a mindennapokban csakúgy, mint a különleges pillanatokban. Olyan különleges pillanatban, mint amellyel a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása lep meg minket, arról téve tanúbizonyságot, hogy bizony a művészet is nyugtalanul keresi, kutatja az életadó természet jeleit a világban, hogy a saját eszközeivel megpróbálja meggyógyítani, a pusztulást pedig megállítani, lassítani, és fenntartani azt, ami a létezést ismét minőségében tiszteli. A bolygó megengedi nekünk, hogy használjuk, illik hát megköszönnünk neki. Régi imák régi szavaival: Amely föld ételt és életet ad, annak neve legyen áldott. Ámen.
Nyitókép: Dezső Tamás: Az állhatatosság kertje, 2020–2023, Einspach & Czapolai Fine Art
© Einspach & Czapolai Fine Art
