„Több csodára már nincsen reményünk. Ha lenne is: a reá való alkalmatlanságunk immár teljességgel megmutatkozott. Elhúzódnak közelünkből a csodák, el a szárnyas hófajdokkal együtt, amelyek nem nyughatnak már az emberi beszédtől” – mondja Bódi Vencel az Advent a Hargitán végén. Sütő András csodálatos, néphagyományokkal, misztikummal átszőtt sötét drámája az ember felett őrködő hótömegek zajlásának szent visszhangjában életre szóló emlék lehet azoknak, akik számára a Hargiták örök adventje távoli üveggömb a megismerés horizontján. A székelyek szent hegyén a karácsony sosem jön el, a várakozás a jeges-szeles külvilág pislákoló mécsese a darabban. És mi úgy érezzük, ismerjük. A lelket, mely oda született. A szívet, mely ott szeret. Az imát, mely ott mondatik el. Nehéz hangon, sűrű-nagy csöndekkel, kevés szóval.
fotó: Incze László
A felütés szubjektív, ahogyan minden élmény az, minden tapasztalás, ahogyan minden vélt tudás is relatív, és mi lehetőleg mindig többre törekszünk, minél belsőbb lényegűre, minél egyedibbre, minél specifikusabbra, hiszen csak így lehet a megszerzett tudás mély, érzékeny és átélhető. Ha minél inkább első kézből származik.
A Néprajzi Múzeum Székelyek – Örökség-mintázatok című időszaki kiállítása egyértelműen első kézből szól hozzánk. A célja valamiféle nemes koncentrálás, valami finomszálú, de erős gyökerű tudásesszencia szárba szökkentése, mely által átfogó képet kaphatunk egy népcsoport történelméről, kultúrájáról és identitásáról – megismerve egy sokszínű régiót a 19. századi polgárosodástól egészen napjainkig. És hogy mennyire bátor és valóban a feltárást célzó az ötlet, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tárlat megvalósítására székely kurátorokat kért fel az intézmény, ezzel egy belső, szubjektív membránt kínálva a megismerés letisztult, árnyalt, pártatlan, nyitott lehetőségének. Az egyedülálló módon létrejött válogatás több mint háromszáz, Magyarországon eddig be nem mutatott tárgyat vonultat fel, melyek kilenc székelyföldi múzeum gyűjteményéből származnak. A végső cél pedig: a székely identitást és örökséget belső nézőpontból megmutatni, eloszlatva a régióval kapcsolatos sztereotípiákat és tévhiteket, olyan kalandot kínálva, melyet végigélve, a látogatók szerteágazóbbá, összetettebbé formálhatják korábbi elképzeléseiket.
A gazdag és - nyugodtan mondhatjuk - lebilincselő kiállítás tematikusan és kronologikusan vezeti végig a látogatót Székelyföld történelmén és kultúráján. A bemutatott tárgyak között láthatunk mindennapi használati eszközöket, népművészeti alkotásokat, viseleteket, valamint dokumentumokat és fotókat, amelyek a székely közösségek életének különböző aspektusait tárják fel. A tárlat kiemelt figyelmet fordít a székely identitás alakulására, a hagyományok megőrzésére és a modernizáció hatásaira. A nagyszabású kiállítás 700 négyzetméteren, Zabolától Gyergyószentmiklósig, Sepsiszentgyörgytől Székelykeresztúrig csaknem valamennyi székelyföldi múzeum gyűjteményéből vonultat fel tárgyakat és dokumentumokat: így teszi láthatóvá, hozzáférhetővé, milyen kiemelkedő műtárgyak rejtőznek a határon túli intézményekben. Hét nagy témakör, 77 történet, 14 dokumentumfilm, 100 fotó, 10 múzeum gondoskodik arról, hogy Budapesten bárki elmélyedhessen Székelyföld múltjában és jelenében.
fotó: Incze László
A kiállítási projektben részt vett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, a Havadtői Néprajzi Múzeum, a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum, valamint a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum. A válogatás, melynek vezető kurátora dr. Kinda István, projektfelelőse Tasnádi Zsuzsanna, számos különleges és ritka tárgyat mutat be, melyek közül néhány kiemelkedő jelentőséggel bír. Ilyen például egy eredeti székelykapu, mely a régió jellegzetes építészeti eleme, és ami csak félig lévén kész, várja mestere szakavatott munkáját, hogy aztán teljes pompájában uralja a neki kiszabott tágas teret, valamint egy 19. századi borvizes szekér, amely a székelyföldi kereskedelem és közlekedés történetének szép és autentikus szimbóluma. Emellett a látogatók megtekinthetnek egy korabeli Fordson traktort is, mely a mezőgazdaság modernizációjának kezdetét jelzi a térségben, valamint olyan egyedi, nagy értékű tárgyegyüttesek is érkeztek a budapesti tárlatra, mint Csató Ágoston amerikás dokumentum- és fotóhagyatéka, és egy 4 különböző, 1770 és 1880 között készült festett bútor újrahasznosított elemeiből megépített szekrény, vagy éppen Szörcse református templomának 1622-es harangja.
A különleges tárlatnak, mely sok szólamban énekel, beszél, versel hozzánk, tárgyi- és viseletkultúrától kezdve, népszokásokon keresztül, hiedelmeken, mulatságokon át egészen a mindennapok apró-cseprő történéseiig, nem más a – divatos szóval élve – lógója, mint egy vonalkód. Vonalkód, mely egy terméket meghatároz, elkülönít, egyedivé tesz. Vonalkód, mely DNS-kódként egy embert különlegessé, egyetlenné, „csakisolyanná” tesz. 2025-ben ez a választás korhű és egyben korkritikus, eltalálva a fogyasztói társadalom Achilles-inát, és felerősítve az unikalitás, az önazonosság vágyát és igényét mindannyiunkban. A tárlat egyik fő célja, hogy bemutassa a székely identitás sokrétűségét és azokat az örökség-mintázatokat, melyek meghatározzák a közösség önképét és külső megítélését, és közben rávilágítson arra, hogy a székelyek történelme és kultúrája nem egy homogén, változatlan egység, hanem folyamatosan formálódó és gazdagodó hagyományok összessége. A bemutatott tárgyak és történetek segítenek megérteni, miként alakult a székely identitás az idők során, milyen hatások formálták, hogyan gondolkodnak a székelyek, mitől félnek, miben hisznek, hogyan szeretnek, mulatnak, hogyan élnek és halnak.
A kiállítás különlegessége, miszerint, hogy székelyföldi kurátorok közreműködésével valósult meg, a válogatás egyik legerősebb hozadékát adja: az öt muzeológus saját közössége belső nézőpontját hozta el a budapesti közönség számára. Ez pedig nem kis dolog, ez már valami: hiszen ez a megközelítés lehetővé tette, hogy a tárlat valóban autentikus és hiteles képet nyújtson a székelyekről, elkerülve a kívülről akaratlanul is rájuk vetített sztereotípiákat, így a kiállítást végig járva könnyen az az érzés keríthet minket hatalmába, mintha a székelyek saját maguk mesélnek nekünk. Mintha már nem csak a tárgyak meséjére fülelnénk, hanem általuk hús-vér emberek történetei elevenednének meg szemünk előtt és állnának össze szépen lassan egy kerek egésszé, amit talán úgy nevezhetünk magunkban: értő megismerés.
A Székelyek – Örökség-mintázatok című kiállítás jelentős lépés a székely kultúra és történelem magyarországi megismertetésében, hiszen a tárlat nem csupán a székelyföldi múzeumok közötti együttműködés példaértékű eredménye, hanem hozzájárul a határon túli magyar közösségek kulturális örökségének bemutatásához és megőrzéséhez is. Ezen túl pedig lépés, méghozzá nem kis lépés egy mélyebb betekintés irányába, egy mélyebb megismerés felé, melynek során a székelyek élete, értékrendje, hagyományai határozott formát öltenek számunkra, identitásuk, akár kifeszülő mellkas, egyenes derék, felszegett fej, iránytűként jelenik meg minden egységben. És ha élünk a lehetőséggel, mellyel a Néprajzi Múzeum oly nagylelkűen megajándékoz minket, azaz, hogy megismerjünk másokat, akkor kellő alázattal és figyelemmel bebarangolva a válogatást, egyszer csak felfedezzük e gazdag kulturális örökségben - magunkat. A mi életünket, halálunkat, a mi szerelmünket, bánatunkat, a mi örömünket. A hitünket. A mi el nem érkező karácsonyunkat, a mi örökrenyúlt adventünket.
fotó: Incze László
Kisréka kérdésére, hogy Mi lesz most velünk, Vencel bácsi azt feleli az Advent a Hargitán végén: „Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink. Csak legyen elég mécsesünk a várakozáshoz…”. A Néprajzi Múzeum mécsest ad a kezünkbe, az élet, a transzgenerációs tudásátadás, a tovább- és átörökítés, az értő megismerés mécsesét. De meggyújtani és vigyázni a lángját nekünk kell.
