Czékmány Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógusa osztja meg gondolatait a "láthatatlan gyerekek" és a múzeumok kapcsolatáról. Hogyan alakulnak a járvány ideje alatt azok a kérdések, amelyek ebben a témában felmerülnek? Hogyan tudja az Igazgyöngy Alapítvány felhívni a figyelmet a szociális hátrányok okán "eltűnő" csoportokra, közösségekre, gyerekekre? Hogyan tudnak hasonló kezdeményezésekhez kapcsolódni a muzeális intézmények?
Meglehetősen izgalmas a folyamatos vis maior állapotában élni és dolgozni úgy, hogy lassan (vagy már tán’ nem is annyira lassan) lényegtelenné válik, milyen nap is van, a hétvége egybefolyik a hétköznappal és meglepetten ízlelgetjük teszem azt a szerda szót, s elgondolkodunk, régen, mintha súlyosabb és egzaktabb jelentése lett volna. Mindenki, aki teheti homofiszban, újra és újra szembesülve azzal, hogy naponta valami újat, kreatívat, nagyobb közösség számára releváns tartalmat kellene kitalálnia és megvalósítania is (lényegében majdnem egyidőben).
S mindeközben egyre feszítőbbé válhat az az érzés is, hogy múzeumpedagógusként egy-egy kiemelten fontos célcsoportunkat egyszerűen elvesztettük. Már csak terminológiai, finomhangoló viták lángolnak fel, de alapvetően teljes a szakmai konszenzus abban, hogy a múzeum hatalmi intézmény, s mint ilyennek kötelessége és felelőssége is bizonyos, társadalmilag súlyos és fontos problémák saját terébe emelése, s a hozzájuk kapcsolható plauzibilis viselkedési formák és retorikai struktúrák kijelölése, erősítése, kicsit kevésbé kacifántosan, de cserébe enigmatikusan semmitmondóan: a társadalmi felelősségvállalás. Ennek persze ezer és ezer útja, módja, iskolája és „célcsoportja” van. A PIM-ben futó VEKOP pályázat kapcsán teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a jellemzően szociális szempontból halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek szinte láthatatlanná váltak, s ami félelmetes, aggasztó, de nem megdöbbentő nem „csak” a múzeum, hanem a mégoly’ jószándékú, elkötelezett, minden erejével a probléma megoldásán dolgozó pedagógus számára is. Mit lehet tenni, ha csak egy mobiltelefon van a családban? Ha az online oktatás hozzáférhetetlen, a papíralapú megfejthetetlen?
Még csak nem is sejtem a választ... Az Igazgyöngy Alapítvány segítségével semmi mást nem tudunk tenni, mint felhívni a problémára a figyelmet, elsőként a Choli Daróczi Emlékkiállítás thinglink múzeumpedagógiai verziójába feltöltött, a tárlatra készült, gyermekrajzok segítségével, most pedig egy képválogatással, hogyan élik meg, alkotják újra a karantént, azok a gyerekek, akik egyre láthatatlanabbá válnak.
Olvassátok Ritók Nóra okos, rövid összefoglalóját és a nézzétek meg a minden kommentárt magukról levető képeket, és ha van javaslatotok, osszuk meg egymással!
Válogatás a karanténban készült rajzok közül...
L. Ritók Nóra: Járvány idején
A leszakadó térségekben a családok, gyerekek helyzete a járvány idején sem egyszerű. A távoktatás olyan nehézségekbe ütközik, amelyeket a jobb helyzetben élők nehezen tudnak elképzelni.
A digitális oktatásra nem adottak a lehetőségek. A legtöbb családban csak telefon van, ám ezt nem tudják az oktatásra használni, többnyire azért, mert nincsen rá tudás, de sok helyen a telefon sincs megfelelő állapotban. Laptop, tablet ritkán fordul elő. Az alsós gyerekek önállóan nem boldogulnak ezekkel, a szülők pedig nem értenek hozzá. Innen nem érik el azokat a digitális tereket sem, amelyek segítenének, pl. kiálltásokat, színházi közvetítéseket, filmeket.
Marad a papíralapú feladatmegoldás, amit hetente kapnak meg. De ez is nehéz, a lakhatási szegénységben, a nagy létszámú családokban nem lehet nyugodt tanulási környezetet biztosítani. Sok szülő alapkészséghiányos, nem tud segíteni a feladatok értelmezésében, megoldásában.
Mi a rajzi feladatokat is papíralapon küldjük ki, mellé színes fénymásolólapokat, ceruzát, színest, krétát, és a kész munkákat lefotózva küldik nekünk vissza, messengercsoportokba, amelyeket a tanáraink alakítottak, a kapcsolattartásra. Ott kapják meg a visszacsatolásokat, bíztatásokat, a fotókat pedig archiváljuk, hogy a járvány után ezeket az ötleteket megfelelőbb nyomhagyó eszközökkel megvalósíthassuk.
Az alkotás öröme segítség mindenhol elviselni a felborult életet, a bezártságot, a nehézségeket.
