Rendhagyó kiállítás házigazdája a Debreceni Református Kollégium. A könyv ismeretátadó, tudásközvetítő médium, amelyet a nagy múltú alma materben a mai napig odafigyeléssel őriznek. Információátadás nélkül nem lehetséges a tudás megszerzése. A technológiai eszközök fejlődésével új médiumok jelennek meg. A mai ember egyre inkább a digitális térben érzi otthonosan magát, onnan tájékozódik és gyűjt információt.
A Makropædia című kiállítás a maga kritikai megközelítésével kísérletet tesz arra, hogy a kiállító művészek alkotásai segítségével, kurátori vezénylettel – a múltra, a jelenre és a jövőre vonatkoztatva –, egyfajta értelmezési keretet vázoljon fel a könyv kultúrában, oktatásban, és tudásátadásában betöltött szerepéről. A kiállításban egyszerre van jelen az állandóság és az elmúlás képzete, a nosztalgia, a remény és a borúlátás. A kiállítás 2024. november 2-ig látogatható a Kollégium Nagykönyvtárában.
Veress Dániellel, az ELTE BTK Történeti Intézet tanársegédjével, a Debreceni Református Kollégium Múzeumának művészettörténész-muzeológusával beszélgetek az április 19-én megnyílt Makropædia – a könyv kortárs olvasata című kiállítás kapcsán.
Cselekvő szerepet vállaltál a kiállítás előkészítésében. A kiállítás létrehozását megelőzte maga a pályázat. Egyfajta kiállításmenedzser voltál, összekötő szereped volt a résztvevő intézmények között. Mikor született meg a gondolat, hogy a Debreceni Református Kollégium gyűjteményeiben egy rendhagyó kortárs képzőművészeti kiállítást hozzatok létre? Mik voltak az előzmények? Honnan jött az ötlet?
Don Tamás, a MODEM kurátora keresett meg még 2022 karácsonya előtt egy közös kiállítás ötletével. A kezdeményezés illeszkedik Vizi Katalin igazgatói programjába, amelynek fontos eleme, hogy a MODEM még inkább nyisson Debrecen, a debreceniek és a város többi, nagy művelődési intézménye felé. A Déri Múzeum, illetve a Méliusz Juhász Péter Könyvtár után kerestek meg minket is, és felvetették, hogy működjünk együtt szorosabban, mindenekelőtt rendezzünk együtt egy kiállítást. Don Tamás eredeti ötlete az volt, hogy a fiatal művészettörténészek, kurátorok számára szóló, kétévente meghirdetett kiállításrendezői pályázatukat írjuk ki ezúttal együtt – méghozzá azzal a kikötéssel, hogy ide, a Református Kollégiumba kell elképzelni a kiállítást.
Néhány beszélgetés után eldőlt, hogy a Kollégiumon belül a Nagykönyvtár lesz a konkrét helyszín, és a Nagykönyvtár régi könyveit is be kell vonniuk a pályázóknak a kiállítási forgatókönyvükbe. Így alakult ki, hogy tulajdonképpen hárman rendeztük a tárlatot: a MODEM, a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára és a Kollégium Múzeuma.
Dejcsics Konrád, a Bencés Főapátság kulturális főigazgatója nyitotta meg a Makropædiát. A bencések hogyan kapcsolódnak a kiállításhoz? Jól tudom, hogy náluk már korábban elkezdődött a hasonló kortárs kiállítások szervezése?
A bencések Pannonhalmán már két évtizede tudatosan vonják be a kolostoruk és a miénkhez hasonlóan értékes gyűjteményük életébe a kortárs kultúrát. Sokat elmond a nyitottságukról, hogy az idén nyáron rendezik meg huszadik alkalommal az Arcus Temporumot, egy szakrális művészeti fesztivált, amely évről évre mai alkotókat állít a középpontba. Például tavaly Arvo Pärtet, tavalyelőtt Nádas Pétert. Lassan tíz éve pedig jó fogadtatású kortárs képzőművészeti kiállításokat is rendeznek. Vegyük ehhez hozzá, hogy az apátság több mint ezer éves!
A Debreceni Református Kollégium is lassan ötszáz éves lesz a hagyomány szerint, de Pannonhalma története egészen Géza fejedelemig nyúlik vissza. Azóta szinte folyamatosan ott él a bencés közösség, többszáz éve a barokk és még régebb óta a gótikus örökséggel együtt, egy, a miénknél is zártabb, szerzetesi életmód rendje szerint. Mégis úgy tudták befogadni a kortárs kultúrát, hogy közben nem engedtek a saját értékeikből.
Itt, a Kollégium környékén többen is figyeljük ezt a folyamatot. Amikor elkezdett körvonalazódni a MODEM-mel közös kiállításunk, felmerült, hogy mutassuk meg minél hamarabb a pannonhalmiaknak, mit tervezünk. Már csak azért is, mert az volt a célunk, hogy hasonló arányérzékkel vonjuk be mi is a kortárs művészetet a Kollégiumban őrzött református és nemzeti örökség mellé, ahogy azt Pannonhalmán látjuk az utóbbi években.
Dejcsics Konrád véleményére különösen kíváncsiak voltunk, hiszen amellett, hogy szerzetes, számos hasonló kortárs kiállítás rendezését segítette a főapátság kulturális igazgatójaként. Eredetileg is meg szerettük volna hívni, végül őt kértük fel a kiállítás megnyitására. Már akkor támogató volt, amikor először látta a kiállítás forgatókönyvét. Majd a megnyitó előtt egy hónappal, márciusban, Debrecenben járt a gimnazista osztályával, találkozott a kurátorokkal, látta a teret, bejártuk közösen a Nagykönyvtárat. Ekkor még inkább elköteleződött az ügy mellett. A megnyitóbeszéde után megnyugodtam. Ha ennyire inspirált gondolatokat lehet hallani a kiállításról az első napon, akkor valóban érdemes volt megrendezni.
Fiatal kurátorok nyerték meg a kiállításrendezésre kiírt pályázatot. Többen is indultak a pályázaton. Miért éppen rájuk, Kincses Gergőre és Zachar Veronikára esett a választás?
A MODEM pályakezdők számára szóló pályázatain a plafon 35 év. Ezekkel a kiírásokkal fiatal művészeket, művészettörténészeket és kurátorokat szólítanak meg. A nyertesek az idén annyira fiatalok, hogy még mindketten egyetemre járnak, de egyértelmű volt minden zsűritag számára, hogy ők mélyedtek el leginkább a Kollégium történetében és gyűjteményeiben. Leginkább az ő forgatókönyvük volt Debrecenre és a mi egyházi intézményünkre szabva.
Kaptunk más kimondottan nívós pályamunkákat is, de azt éreztük, hogy azokat meg lehetne rendezni a Sárospataki Református Kollégium vagy a Zirci Ciszterci Apátság bibliotékájában, voltaképpen bármilyen ódon könyvtártérben. Veronika és Gergő viszont nem csak a koncepcióját építette a Kollégium örökségére, hanem a régi könyveken felül számos tárgyat is kiválasztottak az iskolatörténeti gyűjteményből.
Sőt, a nálunk őrzött úrasztali liturgikus tárgyaink beemeléséhez is ragaszkodtak! Visszatekintve egyértelmű, hogy jó döntést hoztunk, izgalmas volt velük együtt dolgozni és megismerni a gondolataikat egyrészt az olvasáskultúra jelenéről, másrészt a Kollégiumról.
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke fogalmazta meg a megnyitón az igei köszöntőjében, hogy a Pannonhalmi Főapátság és a Debreceni Református Kollégium „úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy keresi az új utakat, keressük egymást is, keressük a könyvek útján azokat az értékeket, amelyek visszavisznek bennünket egészen a Teremtőig. Éltetjük Nagykönyvtárunkat és a könyvkultúrát is.” Püspök úr kifejezte, hogy örül a könyv éltetésének, még ha rendhagyó formát választottak is hozzá. Azt lehet mondani, hogy a Református Kollégiumban is megindult a nyitás a kortárs művészetek befogadása irányában? Elmondható, hogy támogatja a fenntartó, a Tiszántúli Református Egyházkerület az új irányokat is?
Püspök úr a kezdetektől támogatott minket. Ráadásul bölcsészalkatú, „könyves” teológus, tehát ha tőle kapunk megerősítést, az különösen jólesik nekünk a múzeumban. Gyakori vendég Pannonhalmán, és valószínűleg ezek a látogatások is szerepet játszottak abban, hogy ennyire nyitott a kortárs művészetre. Hálásak vagyunk a mellette dolgozó presbiteri főjegyzőnek, Fazakas Gergely Tamásnak is, aki irodalomtörténészként közelről ismeri a Nagykönyvtár gyűjteményét, és a kultúratudomány felől szintén rálát a kiállított anyag kortárs vetületére. Részt vett és fontos szerepet vállalt a pályázati zsűriben, majd a rendezési folyamatot is figyelemmel követte.
Ha viszont távolabb lépünk egyet, azt láthatjuk, hogy a református egyházon belül kevesen érdeklődnek a jelenkori művészet iránt, legyen az irodalom, vizuális művészet vagy bármilyen más ága a kultúrának. A lelkészek, presbiterek, református iskolákban tanító pedagógusok kitűnnek az olvasottságukkal a mai magyar értelmiség egészéből. Viszont ritkán találni köztük olyat, aki érdeklődik a művészeti kísérletezés és az új esztétikai tendenciák iránt. Számomra éppen ezért az a legfontosabb kérdés most, hogy milyen lesz a fogadtatása a kiállításnak a debreceni és tiszántúli református mikrokozmoszon belül.
Abban bízom, hogy a Makropædia nem marad kivételes eset, és a zárás után elkezdünk tervezni újabb kritikai kortárs kiállításokat. A Kollégiumi Múzeum természetesen egy történeti arcélű intézmény, a legfontosabb feladata az iskola- és egyháztörténeti, illetve az egyházművészeti örökség gondozása, bemutatása. Meggyőződésem, hogy a múltból megörökölt értékeknek csak a hasznára válhat, ha a történészek mellett beengedünk művészeket is a raktárainkba és a kiállítótermeinkbe.
Terveztek a kiállításhoz kapcsolódó kísérőrendezvényeket? Megpróbáljátok majd valamilyen formában megszólítani a környező református közösségeket?
A megnyitó óta három nagyobb eseménynek is fontos helyszíne volt a Kollégium. A Kollégium Baráti Köre éves találkozójára, illetve a Berkesi Sándor karnagy 80. születésnapjára rendezett ünnepi hangversenyre sok öregdiák és régi Kántus-tag – azaz kollégiumi kórista – jött el Debrecenbe, de megmozdult a helyi református értelmiség is. Közülük mindkét alkalommal több tucatnyian nézték meg a Makropædiát tárlatvezetőkhöz csatlakozva, és amit igazán fontosnak tartok, hogy a vezetések után is folytatódtak a beszélgetések. A harmadik rendezvény a Múzeumok Éjszakája, amelyen visszatérően többezer látogatót fogadunk a Kollégiumban.
Évről évre azt figyelhetjük meg, hogy ezen az estén az öregdiákok, a református intézményekben és iskolákban dolgozó munkatársaink, ismerőseink is eljönnek hozzánk a családjukkal. Akik ebből a körből az idén kíváncsiak voltak erre a MODEM-mel közösen megrendezett kiállításra, azokat kora este a kurátorok, késő este pedig az Alföldi Nyomda innovációért felelős vezetője és egy olyan szedőmester vezette, aki még a nyolcvanas években sokat dolgozott a tárlat kedvéért a Nagykönyvtárba hozott Monotype szedőgépen.
A kiemelt vezetéseken tehát visszatérő látogatóknak – zömmel értelmiségieknek – tudtuk megmutatni a kiállítást. Az osztálykirándulásokról és a meginduló szezonról szóló hétköznapokon pedig azt tapasztaltuk a látogatószolgálatban dolgozó kollégákkal együtt, hogy a gyerekek és a tizenévesek érdeklődését inkább felkelti ez a besötétített, rendhagyó módon berendezett könyvtárhajó, mint az idősebbekét. Talán az húzódhat ennek a hátterében, hogy a múzeumi, műemléki terek jól ismert, régi atmoszférája után belépnek egy olyan terembe, ami egyértelműen más.
Terv szerint a nyári szünet után szeptemberben, októberben folytatjuk a tárlatvezetések sorozatát. Feltett szándékunk, hogy minél több kollégiumközeli, egyházközeli bölcsészt, teológust megnyerjünk a kiállítás ügyének, ennek a kortárs nyitásnak. Ezért ebből a vázolt körből szeretnénk felkérni az őszi tárlatvezetőket. Kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan viszonyul ehhez az anyaghoz, mit tart fontosnak kiemelni belőle egy kortárs képzőművész. De arra is, hogy mi ragad meg ugyanitt egy református lelkipásztort. Vagy egy olyan pedagógust, aki az utóbbi évtizedeit a Kollégium vonzáskörében töltötte.
Ugyanebben a térben néhány évvel ezelőtt már volt kortárs képzőművészeti kiállítás nagybányai festőművészek alkotásaiból. A Makropædia progresszívebb hangot üt meg. Kicsit szétfeszíti a Nagykönyvtár klasszicista stílusú terét, mégis belesimulnak a kiállított tárgyak és a művészek munkái a kiállítási térbe. Egyfajta párbeszéd jön létre a könyvek a tárgyak között: a régi és az új szövedéke különleges hangulatot teremt. Miként vélekedsz a kiállításról?
Ezeket a reflexiókat örömmel hallom. Az is fontos visszajelzés, hogy felfigyeltél a párbeszédre, mert ez volt a cél. Kincses Gergő és Zachar Veronika a kora újkori könyves örökséget és a XIX. századból ránk hagyományozott emlékeket hozza párbeszédbe a kortárs, XXI. századi művekkel, álláspontokkal.
A kurátori munkájuk nyomán a régiség és a ma – amiben élnünk kell, ha tetszik, ha nem –, ez a két világ folytat párbeszédet egymással műtárgyakon, emlékeken keresztül. Mindez egy szokatlan, de méltó térben történik. A kurátorok ugyanis besötétítettek. A koncepciójuk markáns alapvonása volt, hogy sötét legyen a kiállítótérben. Az inspirálta őket, hogy alapvetően nem túl előnyösek a fényviszonyok a Nagykönyvtárban.
Ezzel szembesülve úgy reagáltak, hogy ebben az esetben ne arra költsük el a kiállítás költségvetését, hogy lámpákat veszünk, hanem akkor sötétítsünk be teljesen, és ebbe a sötét bibliotékatérbe hozzunk be egy fényinstallációt. Csak az utolsó napokban installáltuk Illés Andor Erazmus fényinstallációját, és voltaképpen végig kérdéses volt, hogy milyen atmoszférát fog teremteni.
Ugyan rendhagyó, részben mai kortárs kiállítóterek hangulatát árasztó térbe lépünk be, de valamiféle miszticizmussal keveredve megmaradt a könyvtárhangulat is. Nekem különösen tetszik, hogy ez egy ikertér, ahol az északi hajó majdnem azonos a déli hajóval. Az északi hajóban megmaradtak az eredeti fényviszonyok, csak a déli hajót sötétítettük be. A látogatónak mindössze át kell sétálni a szomszédos térbe ahhoz, hogy összevethesse a két atmoszférát. Mindkét hajó ugyanúgy egy könyvtártér, de valamiféle spirituálisabb, misztikusabb atmoszféra uralkodott el a déliben.
Sokan temetik a Gutenberg-galaxist. Te hogyan látod a könyv sorsát? A jövő generációi fognak még könyvet olvasni?
Ha belekezdenék egy próféciába, abból nem jönnék ki jól. Egyetemi oktatóként és folyóirat-szerkesztőként viszont látom, hogy válság van. Ezt kár lenne tagadnunk. A YouTube, a streamingoldalak, a TV nagyon erős kihívást jelentenek a könyv számára. Kevesebbet olvasunk, és általában felületesebben olvasunk. Szerintem nemcsak a gyermekek, nem csak az első nemzedék, hanem a középgeneráció, talán az idősek is. Tisztelet a kivételnek. Ugyanakkor azt nem gondolom, hogy a könyv eltűnne. Emlékszel, hogy tíz-tizenöt éve jelent meg a műszaki boltokban az e-book? Sokan írtak, beszéltek arról, hogy a Kindle és a többi efféle gép ki fogja szorítani a print könyvet, és gyorsan zsugorodni fog a nyomtatott könyvek piaca. Nem így történt. Nem mondom, hogy nem versenytársa a printnek az e-book, de egyáltalán nem apokaliptikus az, ami történt. Inkább azt tapasztalom, hogy veszünk könyveket, de már ritkábban olvassuk végig őket, ritkábban van időnk és talán türelmünk belemélyedni. Azt hiszem, ez társadalmi léptéken igaz, generációktól függetlenül.
Még egy tapasztalatot megosztok, ami idevág. Diákmunkaként terjesztettem éveken keresztül folyóiratot és könyvet Budapesten. Kijártam könyvesboltokba, múzeumok boltjaiba is vittem példányokat. 2013-ban kezdtem el ezt és a rákövetkező tíz évben sorra zártak be a boltok. Megszűnt a Teleki Téka, megszűnt a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Gondolat Kiadó könyvesboltja. Idővel elköltözött a Balassi Kiadó könyvesboltja, és onnantól kezdve csak a saját könyveiket árulták egy sokkal kisebb alapterületű üzletben. A Néprajzi Múzeum elköltözött, akkor onnantól kezdve oda sem vittünk már könyveket. Budára Püskiékhez vittünk át, ők nem zártak be, de egy idő után nem kértek a mi kiadványainkból, mert azt mondták, hogy nincs rá érdeklődés. A zsugorodás tehát látványos. De az is igaz, hogy a karácsonyfa alatt továbbra is ott sorakoznak a Libriben vagy a Lírában vásárolt könyvek évről évre. Nem csak nálunk, a rokonoknál is. Azzal kapcsolatban viszont nem vagyok derülátó, hogy a mennyi időt töltünk ezekkel a könyvekkel, miután véget ér az ünnep.
A szerző a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék Muzeológia mesterképzés hallgatójaként készítette a cikket.
