„Polihisztor. Olyan tudós, aki több különböző tudományterületen is maradandót alkotott, de tágabb értelemben a széles körű tudással rendelkező embereket is így nevezik.” Egy polihisztor szorgalmas, hatékony, számos képességgel rendelkezik, belevetett, szenvedélyes. Egy polihisztor ujjai között, ha átporlik az idő, arannyá válnak az évek. Egy polihisztor számára az élet nem lehet más, mint szüntelen alkotás.
fotó: Incze László
Nekünk, magyaroknak bőkezűen adott a Teremtő számos polihisztort, közülük az egyik „legzseniálisabb és legmagyarabb tudósunk”, ahogyan az a Néprajzi Múzeum és az Országgyűlési Múzeum közös kiállításának címében is szerepel. Herman Ottóról van szó, aki 1835-ben született Breznóbányán, elhunyt 1914-ben Budapesten, aki természetkutató, zoológus, néprajzkutató, régész és politikus volt egyszemélyben, akit a madarak atyjának tartanak, aki különc volt és maradt a legtöbb társaságban, nem csupán nyugtalanul sokfelé ágazó érdeklődése, de excentrikus megjelenése, különös szokásai miatt is.
A kiállítás különleges. Különleges, mert egy sokoldalú munkásságot mutat be a Néprajzi Múzeumban őrzött, mintegy 3500 tárgyra építve, azokból kreatívan és bátran merítve. Különleges, mert egy életpályát úgy fogalmaz meg, úgy tár a közönség elé, ahogyan eddig talán sosem tették. És különleges, amiért és amiként meri használni a humor eszközét, mint a Herman korában virágzott karikatúra-művészetet. S mindeközben megismerkedhetünk egy zseniális kutató munkamódszerével, a sorozatgyűjtéssel, az azonos típusú tárgyak szerialitásában rejlő megismerés lehetőségével, tárgyszemléletével, múzeumi elképzeléseivel is.
A kiállítás bemutatja Herman Ottó néprajzi kutatásait, melyeknek segítségével lefektette az anyagi kultúra vizsgálatának alapjait. Ősfoglalkozások elnevezéssel a halászattal és a pásztorkodással kapcsolatos etnográfiai kutatásai különös hangsúllyal vannak jelen a válogatásban, ezek a Kárpát-medencétől Norvégiáig hívnak minket kalandozásra, terepmunkája és gyűjtési módszerei pedig példaként szolgálhatnak ma is kutatóknak, etnográfusoknak, régészeknek. Máté György vezető kurátor egyedi nézőpontjának köszönhetően Herman Ottó madártani munkássága az általa gyűjtött tárgyak madarakat ábrázoló motívumaiban érhető tetten, zoológiai felfedezései pedig a kiállított eszközök anyagát tekintve kapnak hangsúlyt, így válhat egy csontból készült sótartó egyszerre etnográfiai, zoológiai és régészeti értékké.
fotó: Incze László
A néprajzi témák mellett a kiállítás bemutatja Herman Ottó politikai pályafutásának fontosabb állomásait is, kiemelve országgyűlési képviselői tevékenységét, gondolkodását és beszédstílusát. A már említett humor Herman egyedi jellemének és kinézetének megragadása szempontjából fontos eszköz: korabeli karikaturisták kedvelt figurájaként köszön ránk a kiállítás fiktív narrátorainak mondandóját aláhúzva vagy éppen árnyalva, így a mulatságos illusztrációk egyszerre keretezik, húzzák alá és fordítják át Mikszáth Kálmán szellemes írásait és Lambrecht Kálmánnak, Herman tanítványának és életrajzírójának sorait.
A kiállítás szépen vezeti a látogatót, a falakon Herman Ottó érdeklődési köreinek gunyoros-mókás felvillantásaival, az általa felgyűjtött tárgyakból válogatott bőséges és nagystílű anyaggal, az életút fontos pilléreinek szöveges, képi és néprajzi alátámasztásával. Külön egység foglalkozik Herman Kossuth Lajos iránti rajongásával, elköteleződésével, a mindenkori magyar ügy, számára örökké szent törekvéseivel, a kurátor bátor és asszociatív gondolkodását pedig dicséri, hogy mindez a vallott és sosem szűnő hazaszeretet visszaköszön a gyűjtött tárgyak díszítettségében, legyen szó a magyar zászló színeiről vagy éppen a magyar címerről.
A Legzseniálisabb s legmagyarabb tudósunk, Herman Ottó című kiállítás ihletett és sok áthallással rendezett, összefüggésekre tanít és a közönséget partnerként kezelve, idősíkokat és életperiódusokat állít egymás mellé, melyek között a híd, az összekötő narratíva a néprajzi tárgyi örökség és a humor, a karikatúra, az irónia. Herman Ottót, aki híres volt szenvedélyes természetéről, párbajairól, nem bántja vidámság, nem bántja a különcöknek kijáró, csodálatba csomagolt értetlenség, nem bántja az idő, ami eljárva felette mégsem jár el felette. Sosem.
fotó: Incze László
Herman Ottó minden bizonnyal mosolyogva nézi odafentről a rá emlékező kiállítást, talán még szakállát simítva élcelődik is egyet önnön magán. És közben ujjai között átporlik az idő, és arannyá válik. Nemzetünk aranyává.
