Bács-Kiskun vármegyéhez, illetve a Duna–Tisza köze alföldi néprajzi tájaihoz, egyes településeihez kapcsolódóan számos néprajzi tanulmánykötet és monográfia jelent meg napjainkig. Ezek többnyire a néprajztudomány egyes szakterületeinek, követelményeinek igyekeztek megfelelni.
Ám szükség van olyan kiadványokra is, amelyek ismeretterjesztő jellegüknél fogva az érdeklődő nagyközönség számára íródtak, vagy akár az iskolai oktatásban is segíthetik a pedagógusokat és a tanulókat. Ezt a hiányt kívánja pótolni ez az elsősorban a nagyközönség számára készült néprajzi monográfia.
A Kecskemét város néprajza monográfia tematikájának kidolgozója és a kötet szerkesztője: Bereznai Zsuzsanna.
A három kötetesre tervezett kecskeméti néprajzi monográfia I. kötete „A táj és ember”, a II. az „Anyagi kultúra”, a III. pedig a „Folklór” alcímet viseli.
A Táj és ember kötet elsősorban a természeti és épített környezetet, valamint a benne élő kecskeméti embert, a táj, a gazdálkodás, a társadalom összefüggéseit állítja a középpontba.
Novák László Ferenc „Kecskemét a tájban” című tanulmánya a földrajzi környezetet, illetve annak történeti változásait írja le. A történelmi Kecskemét életében a XX. század közepén történt jelentős változás. Kecskemét közigazgatási területéből 1950-ben vált ki Bugac, Lakitelek és Nyárlőrinc, 1952-ben Ágasegyháza, Helvécia, Lászlófalva (Szentkirály), Városföld, továbbá Hetényegyháza, mely utóbbi községet 1981-ben visszacsatolták a megyeszékhelyhez, Ballószög pedig 1954-ben vált külön. A város bel- és külterületének, földrajzi neveinek leírása kapcsán a föld adta kincseket, a gazdálkodásban betöltött szerepüket is bemutatja.
Novák László Ferenc „Kecskemét településrendszere” című munkájában a településszerkezet történeti fejlődését rajzolja meg. Kecskemét – a Három Város nevű néprajzi kistáj részeként Nagykőrössel és Cegléddel – az alföldi mezővárosok jellegzetes képviselője. E történeti folyamatot végig kísérhetjük Kecskemét falu mezővárossá alakulásától kezdve a XX–XXI. század fordulójáig. Kiemelt módon foglalkozik a tanyásodás történeti folyamatával, hiszen Kecskemét a tanyás gazdálkodás klasszikus példájának tekinthető.
Novák László Ferenc „Kecskemét építészete a XX. század közepéig” című írása bevezető fejezetében a népi építkezés táji és személyi adottságait mutatja be: az építkezéshez szükséges alapanyagokat, a hozzá kapcsolódó népi mesterségeket. A városkép történeti változásait az építmények funkcionális sorrendjében tárgyalja: szakrális építkezések, középítkezések, cívis- és kuriális építkezések, népi építészet.
Bezsenyi Ádám „Ház- és lakásépítkezés a XX. század második felében” című tanulmánya egyedülállónak tekinthető a magyar néprajzi szakirodalomban. A XX. század közepén e paraszt-polgári város elindult az iparosodás és a tervgazdálkodás útján, így a hagyományos építészeti kultúra megszakadt. A Kecskeméten az 1950-es években kialakult lakásépítészet már a megváltozott társadalmi igényeket tükrözi. Az 1950-es évek végén kezdett elterjedni az akkor sátortetős családi háznak nevezett, ma inkább Kádár-kockaként ismert háztípus. Az 1970-es években Kecskemét dinamikus városépítészetének fő jellemzője a panelépületek térhódítása. A szerző nemcsak az építészet történeti fejlődését jellemzi az adott korszakban, hanem az emberek életkörülményeinek, életmódjának a változásait is megrajzolja.
Farkas L. Gyula és Farkas Orsolya Dalma „Biológiai antropológiai ismeretek Kecskemétről és környékéről” című munkája a szerző saját adatfelvételei és Henkey Gyula antropológus munkásságának a felhasználásával készült. A kecskeméti nép embertani sajátosságait mutatja be.
Novák László Ferenc „Kecskemét a Háromváros társadalmában a XIX. század második feléig” című nagyszabású tanulmánya több évtizedes levéltári forrásfeltáráson alapul. Különösen a XVII–XVIII. századtól fennmaradt történeti dokumentumok reprezentálják jól a város társadalmát, az egyes városrészek, a tizedek lakosságát.
Bereznai Zsuzsanna „A kecskeméti nép élete a homoki tájban” című munkájában bemutatja a homoki tájat, a homoki ember életmódját, a népi gazdálkodás sajátosságait, a homok hasznát a mindennapi életben. Írásában azt is példázza, hogy a homoki táj hogyan jelenik meg a hagyományos és a modern népköltészetben.
Karácsony Anna „A kecskeméti ember életének fordulói és szakaszai” tanulmánya XXI. század eleji néprajzi gyűjtőmunkán alapul és a XX. századi, hagyományos népi társadalom szokásrendjét kívánja feltárni.
Novák László Ferenc „Népi erkölcs és viselkedéskultúra a XIX. századig” című írása levéltári forrásfeltáráson alapul, mely a XVI–XVII. századtól kezdve ad hiteles tájékoztatást az adott témáról.
Ehhez kapcsolódik Bereznai Zsuzsanna „Népi erkölcs és viselkedéskultúra a XX. század első felében” című munkája, amely még a hagyományos népi gondolkodásmódot, mentalitást jellemzi az egyes társadalmi rétegek körében végzett néprajzi interjúk alapján.
Bajtai Mária „A kecskeméti népnyelv és a kecskemétiség életérzése a népiségben és az irodalomban” című nagyszabású tanulmánya bemutatja a kecskeméti nyelvjárástípus történetét, részletes jellemzést ad a helyi ö-ző nyelvjárásról. Gazdag példaanyaggal szolgál többek között a szólások és közmondások világáról, a földrajzi névadási szokásokról.
Szilágyi Zsolt „Kecskemétiség: mezőváros mint tapasztalat” című tanulmánya újszerű módon ragadja meg a kecskeméti identitástudat és a városimázs kérdését, a kecskemétiség jellemzőit.
Kecskemét város néprajza I. Táj és ember
Kecskeméti Katona József Múzeum, Kecskemét, 2025
Fotók: Kovács Szabolcs
