A Magyar Nemzeti Múzeum és a Martin Opitz Kiadó gondozásában tavaly novemberben jelent meg Debreczeni-Droppán Béla: Múzeumkerti kalauz. A Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története című könyve. Kálnoki-Gyöngyössy Márton könyvkritikája.
A múzeumkert több mint egy kert. Nemcsak szórakozni, felüdülni jártak ide eleink, hiszen története egyúttal az ország és a főváros történelmének tükre: megannyi fontos felemelő és tragikus esemény helyszíneként így az emlékezés szent helye is. Március 15. a nemzeti emlékezetben elválaszthatatlan a múzeumkerttől; mégis miközben nap mint nap elhaladunk előtte, sokunknak ezen túlmenően nagy temetési ünnepek emléke, vagy a főrendiház üléseire siető főurak és főpapok alakja sejlik fel, vagy eszünkbe jut Bauer Sándor tragikus áldozata... Ennek a kultikus helyszínnek a történetét foglalja össze, művelődéstörténeti és emlékezetpolitikai szerepét, az ott elhelyezett műalkotásokat mutatja be a nemrég megjelent kötet.
Három tematikus egységbe rendezve találhatjuk a múzeumkert történetével kapcsolatos adatokat. Az első egység („A Múzeumkert története”) kronologikus alfejezeteiben a múzeumkert történetéről olvashatunk. Talán ez a rész a legizgalmasabb, hiszen ebben tárul fel részletekben is a kert csaknem (vagy több mint) két évszázados története. Az egykori érseki palota kertjéről kevés adat maradt fenn, mégis főbb vonalaiban jól rekonstruálható a Batthyány József érsek idejében fényes napokat megélt rezidenciának és kertjének kialakítása, története. A múzeumkert valódi előtörténete azonban 1813-ban kezdődik, hiszen ekkor adta el a Batthyány-család az ingatlant, és költözhetett ide a múzeum. A telek és a palotaépület benépesítése több lépcsőben történt, de az akkori múzeumépület és a kert hamar az egyetemi ifjúság kedvelt tanuló és szórakozó helye lett: 1829-ben a múzeum részéről már egyenesen kitiltásukat kérték nem megfelelő viselkedésük miatt. Ez az egykori érseki kert azonban örökre eltűnt, hiszen éppenséggel ennek területén kezdték meg a Pollack Mihály által tervezett, általunk ma is ismert múzeumépület felépítését 1837 júniusában.
1847-ben ugyan lekerültek az állványok az elkészült épületről, de a rendszeres parképítésre csaknem egy évtizedet kellett még várni. 1855 őszén, többszöri nekifutás és adakozás után megkezdődtek a munkálatok földmunkákkal, majd facsemeték telepítésével. 1855-öt tekinthetjük a ma ismert múzeumkert születési évének, hiszen ekkor kezdték el megvalósítani az angolparkot Pecz Ármin tervei szerint. Különös módon az ezt követő időszak vonatkozásában sincsenek teljeskörű adatok (például a telepített fafajtákról), sokszor csak későbbi leírásokból rekonstruálható a kertépítés folyamata. 1880-ban az új szabályozási terv végrehajtása során, a nehezen, több lépcsőben megépített kerítést a körúti oldalon három méterrel beljebb vitték, így a kert jelentős területet vesztett el, viszont kialakult a körút mai szabályozási vonala. A döntéshozók a fakivágással járó „amputáció” okozta felháborodást azzal igyekeztek csökkenteni, hogy a kert gondozását majd egy évtizedre átvette a főváros, pontosabban az általa megbízott cég. Mindenesetre a képi és az írott források tanúsága szerint összességében a kisebb területű múzeumkert igényesebb kialakítású lett. A kertfenntartás azonban nem volt a kívánt színvonalon, ezért a múzeum végül visszavette a kert gondozását a külső vállalkozótól.
Időközben elkészültek a ma is álló állandó őrházak a kertben szolgáló éjjeli őrök számára (ezzel végre eltűntek a főhomlokzat két sarkán álló fabódék). A 20. század első felében újra volt a múzeumkertnek önálló (fő)kertésze. A virágkorát élő park, a főváros kiemelten kedvelt pihenőhelyeként ezt igényelte is, hiszen állandó munkát adott a virágágyak beültetése, a fák és cserjék ápolása, az utak karbantartása. A két 20. századi (fő)kertész, Vanek Ferenc és Bezdek Ferenc nevét ezért mindenképpen érdemes megemlíteni.
A második világháború időszakában megkezdődött a kert hanyatlása, majd bekövetkezett részleges pusztulása: például régi nagy fáinak többségét elvesztette, a harcok következtében a bombatölcsérekkel eltorzított, egykori park ideiglenes temetővé vált. A múzeumkert rendbetétele már 1945-ben megkezdődött, azonban a tényleges kertrendezés több lépcsőben valósult meg, és csak 1951-re fejeződött be. 1953-ban az intézmény átadta a kert súlyos terhet jelentő gondozását a FŐKERT-nek, akkori nevén a Budapesti Parkfenntartó Vállalatnak. A cég bármennyire is szakszerű parkfenntartást ígért, feladatainak nem tett eleget teljes körűen, ez pedig számos alkalommal vezetett súrlódásokhoz. 1956 ismét súlyos károkat okozott a múzeumkertben (és az épületben). A korábbi gondos parkgondozást az 1960-as években már egy hanyatló időszak váltotta fel: olvasópark jellege helyett egyre inkább játszótérré vált. Az 1970-es években újabb tervek alapján rendezték a kertet, és ezzel gyakorlatilag felszámolták a több mint százéves struktúrát. Kővel burkolt kerti gépkocsiutak készültek, sőt eredetileg egy autóparkolót is el akartak itt helyezni. A kanyargós sétányok helyett egyenes kerti utakat készítettek. A modernista stílusban felújított kertnek azonban nem volt valódi gazdája, eltűntek a parkőrök, a múzeum kéréseit a FŐKERT pedig rendre nem teljesítette. A múzeumkert gyors hanyatlásnak indult, elhanyagolt, lepusztult képet mutatott. Az időközben hagyománnyá vált nagyrendezvények (például Múzeumok majálisa), majd az épület nagyrekonstrukciója nagyon leterhelték az egyébként is egyre sivárabbá váló parkot. A folyamat vége a Múzeum utcai oldal zúzott kővel történő beszórása és parkolóvá alakítsa volt. A Múzeumkert várva-várt történeti rekonstrukciója végül 2018-2019-ben valósult meg.
A kötet kerttörténeti fejezete jól tagolt, kapcsolódásai a magyar történelemhez dicsérendőek, ahogy a főváros városrendezési-szabályozási folyamatait, parkfenntartási gyakorlatát is a szükséges mértékben ismerheti meg az olvasó. Ugyanakkor kifejezetten hiányzik egy rövid összefoglalás a tágabb kontextusról: a 19. század második felének magyar parktervezési és kertépítési gyakorlatáról, illetve arról, hogy ebbe hogyan illeszkedik a múzeumkert. Ahogyan egy kis nemzetközi kitekintés sem ártott volna, más, nagyobb múzeumok kertjeinek vonatkozásában.
A második egység („Ünnepek és hétköznapok a Múzeumkertben”) emlékezetpolitikai és művelődéstörténeti alfejezetei a múzeumkert különböző funkcióit és a magyar történelemben játszott különleges szerepeit tekintik át. Kicsit talán túlzó a „forradalom kertjének” nevezni az 1848-ban rendezetlen állapotú területet, hiszen éppen ez a rendezetlenség tette lehetővé, hogy a tömeg ide, pontosabban annak első szakaszára, a „Múzeum terére” gyűlhessen össze. A forradalom és a szabadságharc időszakában nemcsak (nép)gyűlések helyszíne volt, hanem a nemzetőrség gyakorló tere lett, de tartottak itt tisztavatást és zászlószentelést is. A szabadságharc utolsó időszakában, már az osztrák és az orosz megszállás idejében: kivégzőhellyé vált. Mindezekből egyenesen következik, hogy március 15. megünneplésének ma is a legfontosabb helyszíne, de az kevéssé közismert, hogy az első ünnepséget csak 1898-ban tartották itt. A múzeumkert az egyetemi ifjúság ünneplésének otthona és kerete volt évtizedeken keresztül, egészen 1937-ig. Ezt követően 1946-tól ismét tartottak itt ünnepségeket, míg aztán az 1950-es években ezeket irányítottan igyekeztek eljelentékteleníteni. Az 1980-as évektől megint nagy tömeg gyűlt össze, és kialakult a ma is ismert koreográfia: múzeumkerti hivatalos állami ünnepség.
A múzeumkert részben az előbbiekből, emlékezetpolitikai jelentőségéből következően más fontos társadalmi események helyszíne is volt. Az itt megtartott húsz temetési ünnepség (például Kossuth Ferenc, Ady Endre), számtalan politikai nagygyűlés révén ikonikus, kultikus hellyé vált, amelytől a rendezők rendezvényeik legitimálását is joggal várhatták. Legelső és máig tovább élő funkcióját sem szabad elfelednünk, hiszen már az 1813 után az ifjúság pihenőkertje, tanulóhelye lett, és ma is az. Ahogy létrejötte óta szerelmes párok kedvelt találka helye is. A legifjabb korosztály számára pedig játszóhely volt ősidők óta, ezzel függ össze, hogy az 1880-as években a kert új elnevezést is kapott: „Muzi” lett a gyermekek által használt neve. Mindezeket az egyes alfejezetek nemcsak bemutatják, hanem gondosan dokumentálják is.
A harmadik egység nem más, mint a kertben található műalkotások (szobrok, emlékművek, emléktáblák, kőemlékek, kutak, csorgók) szöveges katalógusa („Szoborpark”). Talán ez a fejezet lép át leginkább a tudományos ismereterjesztés határán, hiszen az egyes – tegyük hozzá: változatos művészi színvonalú – alkotásokról szóló alfejezetek tudományos igénnyel készültek – hiányérzetünk csak azért támadhat, mert egyes esetekben hiányzik az érintett alkotások tételes, művészettörténeti leírása (méretek, anyag, technika stb.), ami azért sajnálatos, mert az érdeklődő/kutató ezt csak nehezen (a korábbi irodalomban) vagy egyáltalán nem (hiszen egyes alkotások az idők folyamán a sérülések miatt is, változtak stb.) találja meg (az emléktáblák esetében viszont ezek az adatok örvendetesen szerepelnek a szövegben).
Különös és elgondolkodtató, hogy a múzeum történetének első fél évszázadában meghatározó szerepet játszott József nádor nem kapott emlékművet a kertben, sőt nevét még a 2013-ban felállított „Nemzeti emlékhely” sztélé sem említi meg. Talán egy rövid bekezdést megért volna annak számbavétele, hogy kik „hiányoznak” még a kertből! Miközben természetesen csak helyeselhető Bauer Sándor emléktáblájának részletes leírása, ismertetése, képi reprodukálása, de kifejezetten kegyeletsértőnek érzem az önégetése utáni percekben készült kép leközlését.
A tematikus egységek ismeretében csak üdvözlendő a kötet címválasztása, hiszen valóban „kalauzról” van szó időrendi és topográfiai értelemben egyaránt. Bármennyire is ismeretterjesztő célzatú kiadványt tarthatunk a kezünkben, ezentúl bármely múzeumkerttel kapcsolatos kérdés megválaszolásához ezt az adatgazdag könyvet vesszük majd kézbe, ezáltal valódi kézkönyvként szolgálhat. Debreczeni-Droppán Béla múzeumkertről szóló munkája ugyanis hiánypótló mű, érdekes olvasmány. Lapjainak ismételt forgatása során magam is sokat tanultam a kertről, a múzeumról, Budapest és Magyarország történelméről. A gazdagon illusztrált munkát ezért bátran ajánlom mindazoknak, akik a fentiek iránt érdeklődnek. Nem fognak csalódni!
Debreczeni-Droppán Béla: Múzeumkerti kalauz. A Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története.
Magyar Nemzeti Múzeum – Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2019.
214 p., ill.,
ISBN 978-963-9987-54-8
