Nem sokan és nem sokszor láthattunk eddig eredeti aláírást és magyar nyelven írt kommentárt Ferenc Józseftől, századfordulós oszmán postai távirati lapot, exhumálási fotót Thököly Imre és Zrínyi Ilona csontjairól, vagy a török szultánhoz fogalmazott magyar küldöttségi köszöntőbeszédet. Erre most lehetőség nyílik, a Nemzeti Emlékezet Múzeumában.
„Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindannyian a mögöttünk álló borus korszakra s király és nemzet egyesült kegyelete keresheti fel mindazok emlékezetét, kiknek vezető szerep jutott a letünt küzdelmekben. Ennélfogva utasítom, hogy II. Rákóczy Ferencz hamvai hazaszállításának kérdésével foglalkozzék és erre vonatkozó javaslatait elvárom.” Ezekkel a sorokkal adta áldását az agg uralkodó, Ferenc József Tisza István miniszterelnöknek írt leiratában arra, hogy hazaszállíthassák, majd újratemessék a 17-18. század legjelentősebb Habsburg-ellenes magyar emigránsait, köztük II. Rákóczi Ferenc mellett Thököly Imrét, Zrínyi Ilonát. Arról, hogy ez az ügy hány évtizednyi eredménytelennek tűnő győzködéssel, mekkora méretű adminisztratív és szervezési munkával és milyen politikai áldozathozatallal járt együtt, teljes és hiteles képet kaphatunk a Nemzeti Emlékezet Múzeumában, a Múzeumok éjszakáján nyílt új időszaki kiállításon. Elénk tárul továbbá az a grandiózus, uralkodóknak kijáró pompa is, amivel sokak szerint csak mi, magyarok tudjuk temetni nagyjainkat.
Napjaink általános Rákóczi-képét túlnyomórészt Thaly Kálmán munkásságának köszönhetjük. A mai világban egyre nehezebb elképzelni, hogy voltak történészek, akik pályájuk elejétől egy jól megválasztott magasztos célt követtek kikezdhetetlenül, már-már fanatikusan. Thaly ilyen történész volt, az egész karrierjét feltette arra, hogy a Törökországban hajdan emigrált „nagy bujdosók” méltó nyughelyet kapjanak hazai földön. Zokon is vette, mikor a nála jóval fiatalabb Thallóczy Lajost bízták végül meg a hamvak utáni törökországi kutatásokat és tárgyalásokat végző hivatalos küldöttség élére. Leírhatatlan élmény lehetett azonban számára, ha öreg korára is, de átélni azt, amiért egész életében dolgozott: látni Rákóczi földi maradványait Kassán és Thökölyét Késmárkon, mindannyiuk gyászünnepségét Budapesten. Ami ma felettébb érdekesnek tűnhet az az, hogy az újratemetést övező iratok fogalmazványaiból s ügyviteli összetettségéből kitűnik: a sokszor oszmán oldalon hadakozó Thököly Imre, a „kuruckirály” emlékezetét legalább akkora tisztelet övezte a dualizmus korában hazánkban, mint Rákócziét. A magyar társadalom jelentős része Thököly kora óta az első világháborúig furcsa módon egyébként is természetes szövetségesének tekintette Törökországot, az „egzotikus” birodalmat, ahol függetlenségi harcosainkat mindig befogadták, miután elbuktak küzdelmükben.
1873-tól kezdve hullámokban ostromolták különböző városi és vármegyei elöljáróságok a felettes szerveiket, az országgyűlést és az aktuális miniszterelnököt, hogy hasson a királyra és hozassák haza a magyar történelem e jeles alakjainak hamvait. Ez azonban nem volt egyszerű: ha az uralkodó szemszögéből nézzük, igencsak nyomós érvekre volt szükség ahhoz, hogy ős-ellenségei – eszmei értelemben – ősei újratemetése érdekében intézkedjen, hiszen ezzel rehabilitálja őket! Épp elég volt számára Kossuth Lajos temetése esetében beadni a derekát 1894-ben. Ferenc Józsefnek, aki a modern politikai nemzet eszméjét felelőtlen forrófejűségnek és felségárulásnak, sőt Isten akaratával való szembehelyezkedésnek tartotta, ez nem fért bele. Mégsem lehetett az idők szavának sokáig ellent mondani: ahogy a birodalom dualista átalakításába, úgy az újratemetésekbe is végül politikai kényszerhelyzet miatt egyezett bele. Magyarországon 1904-től, az által, hogy a ’48-as ellenzéki párt támogatása nőttön-nőtt, permanens politikai válsághelyzet állt elő. Valaminek történnie kellett, ami elvonja a közfigyelmet a problémákról – nem csak a közjogi, katonapolitikai érdekellentétek megjegyzendőek az udvarral szemben, hanem a földviszonyok, a szociális- és nemzetiségi helyzet által szült elégedetlenség is – s amely által a király csorbultnak érzett tekintélye Magyarországon helyre állhat. Ezt a szerepet tölthette be a bujdosók hazai földön való újratemetése, meglehetős sikerrel.
A 2019-2020-as Rákóczi-emlékév apropójából létrehozott kiállítás tartalmi centruma az újratemetések, Magyar Nemzeti Levéltár által felajánlott hivatali iratanyaga, amelyen keresztül lépésről lépésre nyomon követhetjük az esemény ügymenetét. Az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár gondozásában lévő, Beszédes Kálmán rajzos hagyatéka jóvoltából képet kaphatunk arról, hogy milyen környezetben tengethették a bujdosók emigrációjuk éveit Rodostóban. Ugyanakkor kerültek kiállításra a BTM – Kiscelli Múzeumtól és a Magyar Nemzeti Múzeumtól fotóanyagok, a Hadtörténeti Intézet és Múzeumtól méltóságteljes, színpompás történelmi zászlók, valamint könyvrelikviák is magántulajdonból. A Nemzeti Emlékezet Múzeuma szakemberei törekedtek rá, hogy a kiállított iratanyag történeti jelentősége mellett látogatóbarát maradjon, s ez által minden korosztály képviselője izgalmas időutazásban vehessen részt. Amíg egy család felnőtt tagjai a nem mindennapi ügyiratokat böngészik, a gyerekek kirakós játékon keresztül megismerkedhetnek a heraldika alapjaival, kirakhatják saját, és családjuk címerét, Rákóczi és társai installált címerei példájára.
Mivel a Fiumei úti sírkertben található múzeum néhány hónappal ezelőtt Kossuth Lajos temetéséről is időszaki tárlatot nyitott – mindkét időszaki kiállítás októberig látogatható – komplex századfordulós politikatörténeti korkép tárulhat elénk, nem is beszélve az állandó kiállítás anyagáról, amely a 19-20. század polgári gyászkultúrájára fókuszál. Ezek a kiállítások betöltik azt a szerepet, amit nekik szántak: meg tudják értetni, át tudják éreztetni a látogatóval a tárgyalt kort, ugyanakkor rímelnek a fenntartó intézmény, a Nemzeti Örökség Intézete emlékezetkulturális céljaival is, amelyeknek egyik sarokköve a nemzeti identitás ápolása és építése. Mindezt sokoldalú, hiteles tartalommal, színes és korszerű formában megvalósítva, ugyanakkor játékos múzeumpedagógiával megtámogatva.
