A temetők, a sírkertek az emlékezés helyei, amelyek november elején több országban világszerte mozgalmas terekké válnak. Ilyenkor sokan emlékeznek meg elhunyt szeretteikről és teszik meg az utat az emlékállítás helyéig. Kapcsolódva ehhez a gondolatmenethez érdemes mindenszentek és halottak napja környékén megismernünk Fiumei Úti Sírkertet és az itt található Kegyeleti Múzeumot, ahol a halál és élet viszonyával talán kevésbé érzelmekkel telítetten, de tudatosan foglalkozhatunk. Megnézhetjük a múzeum interaktív kiállítását, a Sírkertben felállított Apponyi-gyászhintót, vagy sétálhatunk egyet ajánlott útvonalakon.
A Kegyeleti Múzeum
Az egész évben látogatható Kegyeleti Múzeum Magyaroszág olyan közgyűjteményi intézménye, amely a temetkezési- és gyászkultúrával foglalkozik. Nemzetközi összehasonlításban is különleges, hiszen annak egyharmadát néprajzi tárgyanyag képezi. A múzeumot a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. 1991-ben hozta létre. Az intézet célja az volt, hogy a még megtalálható relikviákat Budapesten és környékén összegyűjtse. A múzeum helyet biztosít kegyeleti-gyászkultúrával kapcsolatos képzőművészeti tárlatoknak, előadásoknak és múzeumandragógiai programoknak.
Pompatemetések
A Fiumei Úti Sírkert egyik épületében 1992 óta működő múzeum állandó kiállítása átrendezés alatt áll. A részlegesen megújult kiállítótérben a pompatemetésekről láthatnak installációt a sírkertben kiállított Apponyi-gyászhintóhoz kapcsolódó tartalommal.
A polgári gyászkultúra kialakítói a temetkezési fuvarozók, majd az ezekből kinövő magánvállalkozók voltak. A temetés specialistáiként megteremtették és kiszolgálták a „szép temetés” polgári modelljét és divatját. Nemcsak a szertartás részletei újultak meg, hanem a ceremónia egésze átalakult, a városi polgárok ízlésének és lelkületének megfelelően, az egyházi szertartás kivételével. Kialakult a halottasház díszítésének, ravatalozásának, a gyászviseletnek, a halálhír közlésének, a gyászmenetnek és a végső kegyeleti tevékenységnek, a temetésnek rendje. A temetkezési vállalatok készítették elő a halottas szobát, a házat, az elhunytat és a gyászolókat a „végső előadásra”.
A Világ című lap 1926. április 29-iki számában írást közöl Ingyen temetések a főváros költségén címmel, amelyben 2000 ingyenes temetésről számol be éves szinten: „A legutóbbi esztendő megtanított bennünket arra, hogy nemcsak az élet drága, de nem lehet megfizetni a halált sem.” Az előkelőknek és jómódúaknak viszont ezek a ceremóniák szomorú, de alkalmas lehetőséget kínáltak vagyonuk reprezentálására.
A gyászszertartás fénypontja a temetési menet volt. Itt bizonyították a hozzátartozók az áldozatkészségüket azért, hogy az elhunyt kiválóságát, nagyságát és gazdaságát utoljára nyilvánosan kifejezzék.
A Sírkert pavilonjában tekinthető meg a felújított Apponyi dísz-halottas hintó, amely egyedi tervezésű, bonyolult szerkezetű dísz-halottas hintóként igazi kuriózum. A Jordán Károly kocsiszerkesztő mérnök tervei alapján készült kocsi a gyár egyetlen megmaradt járműve, méretét tekintve a legnagyobb a Magyarországon ismert hintók közül. A kocsiszekrényt díszítő négy női szobrot egy Ludvig nevű szobrász faragta, a különleges, csiszolt üvegű saroklámpák készítője pedig a budapesti Regenbach Gyula, bádogos, lámpa- és fémárukat készítő mester, a Székesfővárosi Temetkezési Vállaltat állandó szállítója, kinek munkáját több ipari kiállításon érmekkel díjazták. A kocsiszekrényen végig stilizált akantuszlevél faragások futnak, tetejét pedig lángot formáló csúcsdísz ékesíti. Kifinomult ornamentikájával, faragott kerekeivel és csiszolt, mintázott tükörüvegből készült hajlított üvegtábla-ablakaival a hintót nemzetközi viszonylatban is a legnagyobbak között tartják számon. Az eredetileg négy pár ló vontatta díszhintó kifejezetten temetkezési célra készült a Misura kocsigyárban 1928 és 1932 között a Székesfővárosi Temetkezési Intézet megrendelésére és később a Fővárosi Temetkezési Vállalattól került a Közlekedési Múzeum gyűjteményébe.
Mérete és specifikus jellege miatt a múzeum az eddigiek során egyetlen meglévő kiállításába sem tudta beilleszteni e pompás műtárgyat, de az intézmény muzeológusai féltve óvták, őrizték és közben alaposan kutatták történetét. A figyelmes tárolásnak köszönhetően, valamint a jó tervezésnek és az elsőrangú kivitelezésnek hála a kocsiszekrény jó állapotban maradt, statikailag nem rongálódott. Sem korhadás, sem rothadás jelei nem mutatkoztak rajta, mindössze kisebb repedések, kopások, illetve festékhiányok jelentkeztek a szerkezeten, valamint a kenőanyagok és a gumirészek elöregedése volt megfigyelhető. A legkényesebb részeket, a lámpákat és a baktakarót valamivel jobban megviselte az idő, mivel a finom, cizellált színesfém-anyagok, valamint a textil sajnos a legkevésbé tartós anyagok.
A gyászhintót először gróf Apponyi Albert temetésén használták, később már csak néhány alkalommal vették igénybe. A kocsi névadója, a dualizmus korának neves konzervatív politikusa 1906 és 1910 között vallás- és közoktatásügyi miniszteri státuszt töltött be, majd 1917 és 1918 között ismét közoktatásügyi miniszterré választották. A nyelveket is kiválóan beszélő diplomata Apponyit többször jelölték Nobel-díjra, kortársai tisztelték. Haláláról az egész világon megemlékeztek.
A Nemzeti Örökség Intézete ingyenes szolgáltatásai közé tartoznak a különböző tematikájú sírkerti séták, amelyeket előzetes megbeszélés alapján saját idegenvezetőivel, magyarul és igény szerint angol, orosz, német, francia nyelven tartanak hétköznap és hétvégeken csoportoknak. Ugyanakkor érdemes megismernünk a honlapon is elérhető ajánlott sétaútvonalakat, amik segítségével egyénileg is felfedezhetjük a Sírkertet. Ilyen séta például a Nők, múzsák, sorsok séta. Az ókori görögök úgy tartották, a költészet a múzsák ajándéka. De mi történik a múzsákkal, ha elveszítik költőiket, íróikat, rajongóikat, akiknek jóvoltából ideig-óráig még a férfiak által uralt 19. században is vetült rájuk némi dicsfény. Sorsuk törvényszerűen az elszegényedés, bukás és magányosság? A Fiumei Úti Sírkertben nyugvó Szendrey Júlia, Holics Janka, Harmos Ilona, Török Sophie és mások életének olyan pillanataira irányítjuk figyelmünket, ami többnyire nem kerül be az irodalomtörténeti feldolgozásokba, de gyakran még a családi legendáriumokba sem.
Forrás: Fiumei Úti Sírkert, Kegyeleti Múzeum
