Bár a múzeum honlapján „megújult” kiállítás szerepel az ismertető alcímében, a szövegből rögtön kiderül, hogy „…a tárlat hiánypótló, hiszen a Kazinczy Ferenc Múzeumban eddig nem volt olyan kiállítás, ami ilyen behatóan, a legfrissebb várostörténeti kutatásokra alapozva foglalkozott a régió történelmével”. A legutóbbi időkben több vidéki múzeumban születtek – részben az épületek megújulásával párhuzamosan – új állandó várostörténeti tárlatok (Békéscsaba, Zalaegerszeg, Sopron), ezek sorába tartozik a sátoraljaújhelyi.
Az egy-egy település, megye, vagy akár ország történetét bemutató kiállítások rendezői sokáig a kronológiai történetmesélés mellett döntöttek, a módszer azonban egyre gyakrabban megváltozott, itthon és külföldön egyaránt. Az American Historical Association 2017-ben frissítette legutoljára azokat az általa öt pontban megfogalmazott alapelveket, amelyek a történeti kiállításokra vonatkoznak. Általánosan érvényes elvként megállapították, hogy egy demokráciában a történelem ismerete az a kontextus, amelynek alapján a polgárok megalapozott döntéseket hozhatnak. Mit jelent ez a kiállítások vonatkozásában? Tudományosan megalapozottaknak kell lenniük a tárgyak – dokumentumok, oral history, képek, műalkotások, zene – bemutatásánál. A kiállítás anyagi feltételeit biztosítók – fenntartók, támogatók, szponzorok – számára lehetővé kell tenni a részvételt a szervezés és rendezés folyamatában. A szervezés és rendezés során a helyi közösség teljességét kell képviselni. A vitatott témák esetében ügyelni kell a különböző nézőpontok bemutatására, hiszen a történelem egy változó folyamat, értelmezésekkel és újraértelmezésekkel, az újabb források feltárása és megismerése eredményeképpen.
Itthon eddig még nem születtek efféle szakmai alapelvek, az egyes intézmények maguk dönthetnek a történeti kiállítások megrendezésének módjai és eszközei tekintetében (persze fenntartói jóváhagyással). Ami azonban elvárható, az a helyi közösséggel való kapcsolat kiépítése és fenntartása, hiszen a végeredmény róluk és nekik szól elsősorban. Ez teljes mértékben érvényes a sátoraljaújhelyi kiállításra, s azt különösen izgalmassá és értékessé teszi.
A várostörténet egyes állomásai itt nem időrendben jelennek meg, hanem helyi és országos jelentőségük szerint, bár az nyilvánvaló, hogy a fejlődés legfontosabb időszaka itt a 19. század volt. A tematikus „utazás” jól megválasztott címei és összefoglaló szövegei érthetővé teszik, miért éppen ezek az „állomások” szerepelnek a tárlaton. A „szilánkokból” összerakott várostörténet a legutóbbi idők gyűjtésére is nagymértékben támaszkodott. A helyi Kossuth-kultusz egy biztos pont, a folyamatosságot jelenti a várostörténetben. A lokális társadalom összetétele is állandósult a 19. század folyamán, a polgárok és dzsentrik mellett a zsidóság szerepe volt a legfontosabb a „dinamikusan fejlődő, ígéretes jövő előtt álló település” életében. A 19. század végétől a fejlődés, a gyarapodás mellett a veszteségek is egyre jelentősebb részei lesznek a történetnek – az 1880-as évek kivándorlási hulláma, majd a nagy háború, a tanácshatalom és vörösterror, a trianoni döntés veszteségei. A két világháború közötti időszakban a gyarapodás mellett a veszteségek lettek szembetűnőbbek, jóllehet a város akkori vezetője minden erejével ennek megfordításáért küzdött.
A témákat megjelenítő tárgyak többnyire csoportokban jelennek meg, és az eleve tematikus történetmesélés során egy-egy különleges tárgy formájában kiemelt módon újabb témák állítják meg a látogatót. Ilyen például Szegő Sándor, az „újhelyi divatkirály” története. Schönwirt Salamon néven született, 1905-től, házasságkötésétől a városban élt, itt nyitotta meg első divatáru üzletét, amely 1912-ben már Fő utcai áruházként működött. A reklámok, levelek, egyéb dokumentumok nemcsak az ő, hanem más hasonló zsidó vállalkozások sikereit is illusztrálják. Szegő esetében a siker gazdagsággal és társadalmi elismertséggel párosult, de Auschwitzből csak lánya tért vissza egyedül az öttagú családból.
Egy másik különlegesség, az „Újheli Feketekönyv”, a karikatúra-album, amelynek akvarell rajzait Péter Sándor festőművész (1908-1945) készítette. Családja 1918-ban költözött Sátoraljaújhelybe, a Képzőművészeti Főiskola élvégzését követően a városban élt, 1933-ban a helyi lapok már írtak az albumról, amelynek 120 képe közül egy válogatást láthatunk a kiállításon.
Szokatlan, de annál érdekesebb téma a város és környéke csempészélete, a „tarisznyázók”, a „vasútazók” különféle árukat csempésztek át a határon – a határvárossá vált településen közismert volt, hol található a „csempészek utcája”.
A munkagödörben talált gyémántköves gyűrű az egykori gettó területéről került elő. Itt körülbelül 15 ezer helyi, és a környékbeli településekről idehurcolt zsidó lakost zsúfoltak össze, a deportálásuk 1944. május közepén kezdődött, és június elejére be is fejeződött.
Sajátos eleme a kiállításnak a szomszédos zsinagógára való emlékezés. Bár az épület még áll, de olyan durva átalakítással, hogy ha nem tudjuk, hogy ez volt egykoron, eszünkbe sem jutna a mai áruházat a zsinagógával azonosítani. A kiállítás egyik ablakán, amelyből éppen a zsinagógára látni, megjelennek az eredeti épület körvonalai, s az ily módon szintén a kiállítás részévé válik.
Dr. Orbán Kálmán (1880-1972) polgármesteri tevékenysége is egy fejezet a várostörténetben. 1923-ban választották meg tisztségére, 1940-ben nyugdíjazták, addig az volt a város számára, amit a teremszöveg címe is megfogalmaz: „a remény kősziklája”. Portréját leszármazottai ajándékozták a múzeumnak, a szignó szerint készítői Szipál Márton Károly (1893-?), udvari fényképészmester, aki egyebek között Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen is működött, olykor festőként is, mivel a müncheni akadémián képezte magát. Alkotótársa e kép esetében Gisser Gyula (1901-1986) fotográfus volt, aki Szipálhoz hasonlóan később Debrecenben működött.
A két világháború közötti időszak egy másik érdekes története a turisztika, a természetjárás helyi fellendülése. A Magyar Turista Egyesület alelnöke, Jász Géza egyenesen a „magyar Grác” szerepét szánta és remélte a városnak.
Az egykor Magyarország leghosszabb összefüggő kisvasúti hálózata a város fűutcáján is végigzakatolt, 1980-ban azonban megszüntették, felszámolták. A tárlat történeteinek egyikeként részesei lehetünk útjának.
A kiállítás látványa, arculati egységessége erősíti a történet folyamatosságát, a termeken végigvezető, a látogatókat irányító fénycsík követésével érkezünk meg az utolsó tárgyhoz, ahhoz a lámpához, amely legfrissebb adományként a további ajándékozásra buzdít. Így válhat a látogató maga is kurátorrá, a kiállítás társrendezőjévé, saját múltjának, sőt jelenének személyes megőrzőjévé, a jövő számára is láthatóvá téve azt.
