Debreczeni-Droppán Bélát, a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattár és Digitális Képarchívum történész szakmuzeológus és levéltáros munkatársát, egyben a Honismereti Szövetség elnökét arról kérdeztük, hogyan gondol a fővárosra, Budapestre? Milyennek látja ezt a helyet szakmáján és azokon a forrásokon keresztül, amelyeket jól ismer?
Budapest – A város eltűnő „gyűjteményi darabjai” című cikk azzal zárult, hogy a jövőben város címkével ellátott cikksorozatban olvashatnak a múzeumi szemléletmód és a helytörténet kapcsolódásáról, egy-egy múzeumi épületről. Egy interjúsorozatban kérdezünk olyan múzeumi szakembereket, akiknek a gondolatait érdemes ebben a témában megismerni. Debreczeni-Droppán Béla cikkeit olvasva, vagy épp a fotóit nézve, érezhető, hogy figyeli, érti és ismeri ezt a várost. Interjúnkban elmeséli, hogy milyen munkáival kapcsolódik a helytörténethez, miért lehet egy város számára fontos egy muzeális intézmény, hogyan ismerkedett meg a Múzeumkert történetével és ő maga hogyan gondolkodik a városról, a városi térről és a városlakók szerepéről?
Fotó: Debreczeni-Droppán Béla
Egyébként szó szerint a kertembe,
illetve a kertészkedésbe menekülök,
ha már túl sok a tudományból.
A cikkeidből, tanulmányaidból kiolvasható, nem csak a múltat, a történelem jeles személyeit, de például a Magyar Nemzeti Múzeum történetén keresztül a város változásait is nyomon követed. Milyen a kapcsolatod Budapesttel, a fővárossal? A mostani időkben hol találsz benne „menedéket”?
Először is, ami az első gondolat e kérdés kapcsán, hogy szeretem Budapestet. Ez az érzés mindig megvolt bennem, ami változott talán a mértéke: ahogy ugyanis egyre jobban és mélyebben megismerem, egyre jobban szeretem. És ezzel párhuzamosan egyre fontosabb is a számomra. Örülök nagyon, ha egy régi házat végre renoválnak és fáj, ha látom egy másik folyamatos pusztulását. Sajnos az elmúlt harminc évben is nagyon sok érték tűnt el fővárosunkban, gondolok itt elsősorban épített örökségünkre. Pollack Mihály, Hild József, Schmall Henrik tervezte épületeket – nem egyszer jó állapotú házakat – bontottak le az ingatlanfejlesztők. A szomorú az, hogy minden esetben engedélyt is kaptak. S e folyamat folyamatban van jelenleg is! Szerintem a város fejlődhet úgy is, hogy nem bontjuk meg régi szövetét, tiszteletben tartjuk egységét, arculatát. Sokszor az az indok a bontásoknál, hogy építészetileg nem volt egyedülálló, nem képviselt a ház különösebb értéket. És akkor lebontják, hogy egy semmilyen homlokzatú, de jóval magasabb és sok kiadható kicsi lakást vagy irodahelységet magába foglaló épületet húzzanak fel a helyére. Ez számomra nem csak azért fáj, mert a legtöbb esetben nem minőségi „csere” történik az adott területen, hanem, mert megbontja az addig sok helyen egységes városképet, szerethető miliőt, ami túlélt korábban mindent: világháborút és 1956-ot, sőt a kommunista bontó-rontó évtizedeket is. – Egyetlen ormótlan, arctalan ház is komoly sebet ejthet a város szövetében, ami aztán szintén „elmérgesedhet”.
Jómagam pl. sokkal jobban védeném az utcaképet, és a földszintes Budapestet (bele értve a régi egyemeletes házakat), valamint az értékes ipari épületeket. Utóbbiak kapcsán egy-egy friss példát is mondok, hogy mit jelent fővárosunkban az értékmentés, illetve értékvesztés: példaértékű ahogy az ún. Északi Járműjavító területén újjászületett az a 19. századi műhelycsarnok, amely immár Eiffel Műhelyház néven szolgálja a Magyar Állami Operaházat egyébként 21. századi színvonalon. A másik példám fájó és a lehető legnegatívabb: a régi Közvágóhíd védett épületegyüttesének szinte teljes eldózerolása. Ez utóbbi esetében csak egyet jegyeznék meg: mi lett volna, ha Pécsett a Zsolnay gyárnegyedre vonatkozóan is így döntenek? Lehet, hogy létrejöhetett volna a helyén egy újabb lakópark, de mit vesztett volna a baranyai megyeszékhely?!
És, hogy még a menedék-kérdésre is válaszoljak: régen fontos ilyen hely volt a számomra a Római-part, ahova elmélkedni és kajakozni is jártam egy ideig és nagymamám csillaghegyi kertje, ahol sok időt töltöttem. Jelenleg Újpest régi kertvárosi részében lévő házunk és kertje egyfajta menedékem, s egyre inkább ez az a hely, ahol igazán otthon érzem magam. Egyébként szó szerint a kertembe, illetve a kertészkedésbe menekülök, ha már túl sok a tudományból. Ez a foglalkozás kikapcsol, megnyugtat, feltölt.
A Honismereti Szövetség elnöke vagy, hogy talált meg ez a közhasznú tevékenység?
Igen, tíz éve már, hogy vezethetem a honismerők, a helytörténészek országos civil szervezetét. Már előtte is részese lettem e hat évtizedes mozgalom munkájának, amelynek központja, titkársága a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárában, szó szerint mellettem működött. Sorsszerű volt ez a találkozás, ahogy a múzeumba kerülésem is az volt. Egy értékmentő, értékátadó közösséghez való tartózás igénye úgy hiszem eredendően benne volt a habitusomban. És ahogy teltek-múltak az évek egyre fontosabb is lett ez a munka, illetve szolgálat az életemben.
Miben látod a honismeret lényegét, miért fontos a helytörténetírás?
A honismereti mozgalom tagjai szívvel-lélekkel dolgoznak szűkebb pátriájuk múltjának feltárásán és megismertetésén. Az országos szövetség és megyei tagegyesületei nevében szereplő honismeret szó alapvetően jelzi is, hogy a haza megismerése és megismertetése a fő céljuk, így az enyém is. A helyi kötődés, „a gyökerek” erősítése, táplálása nagyon fontos egy nemzeti közösség életében. Elsőként ugyanis lokálpatriótáknak kell lennünk, hogy aztán jó és hasznos patrióták lehessünk. Hogy azzá legyünk kötődnünk kell szülőhelyünkhöz, lakóhelyünkhöz, meg kell ismernünk múltját, hagyományait, értékeit. Akkor lesz igazán a mi örökségünk is, mindaz, amit helyben létrehoztak az őseink, ha kialakul egy személyes kötődés, ha a magaménak érzem kisebb és tágabb hazámat. Ehhez viszont meg kell ismernem. Nyilván gyerekkorban ez az iskola és a szülők feladata, felnőtt korunkban pedig már mi magunk is tehetünk azért, hogy megismerjük azt a helyet, ahol élünk és dolgozunk. E megismerés rengeteg pozitív élményt ad; és az ember életében az otthon-érzés, a valahova tartozás tudata az egyik legfontosabb dolog, nem túlzás kimondani, hogy az igazi boldogsághoz elengedhetetlen. Tamási Áron híres szállóigévé vált mondatát – „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – döntő fontosságúnak gondolom az életünkben.
Akkor lesz igazán a mi örökségünk is,
mindaz, amit helyben létrehoztak az őseink,
ha kialakul egy személyes kötődés
Mint előbb említettem, enélkül nincsen igazi (és tartós) boldogság és identitásunk is csorba maradhat. Jól érzékelhető az is, hogy aki kötődik egy adott helyhez, illetve településhez, az előbb utóbb tesz is érte, illetve úgy érzi, hogy tennie kell valamit érte. Ez lehet, hogy egy helytörténeti gyűjtemény létrehozásában mutatkozik meg, de lehet, hogy egy közösségi kert telepítése lesz az eredménye és végtelen hosszan sorolhatnánk azokat a pozitív eredményeket, amelyek közösségi célúak és szorosabbá is teszik az emberi kapcsolatokat az egyes településeken. A hely ugyanis puszta (lakó)hely marad közösség nélkül.
Fotó: Csoportkép az Arany János-szobor restaurátoraival, Látos Tamás
A Központi Adattár és Digitális Képarchívum történész-szakmuzeológusaként, illetve a Nemzeti Múzeum levéltárosaként hogyan vélekedsz, mi a szerepe a muzeális intézményeknek a város életében? Mi a szerepe a Magyar Nemzeti Múzeumnak Budapest életében?
Egy múzeum minden település esetében fontos találkozási és feltöltődési pont. Budapesten persze sok múzeum van, sőt az országos nagy múzeumi intézmények ugye itt találhatóak. Van tehát egy természetes versenyhelyzet is. A „nemzet múzeuma” ugyanakkor minden budapesti, de minden magyar számára is különleges lehet. Az a múltja, gyűjteményei és magában csodálatos épülete miatt is. Sokirányú funkciójáról hosszan lehetne beszélni, mindenképpen identitáserősítő, értékőrző, közművelődési és oktatási szerepeit tartom fontosnak. Ezek hatása, illetve lehetőségei nyilván elsősorban a budapestiek számára adottak rendszeresen. És persze, ha egy külföldi turista hazánkba látogat, akkor kihagyhatatlan hely a múzeumunk. Ott van tehát a főváros legfontosabb turisztikai célállomásai között.
Ugyanakkor ennél a kérdésnél sem hagyhatom ki, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum épületének van egy szép zöld foglalata, a Múzeumkert. Egy olyan fontos városi tér, amely a szélesebben vett belváros egyik zöld szigete. Két éve, mióta megújult, ismét nagyon sokan látogatják. Igazi városi találkahely, de az egyetemek közelsége miatt tanulóhely is, a gyerekek számára játszóhely, sőt megjelentek benne (újra?) azok, akik nem sétálnak, hanem futnak benne. A kert külső sétányrendszere így futókörként is funkciónál és már többször láttam kisebb-nagyobb csoportokban jógázókat is. A Nemzeti Múzeum kertje a múltban a budapestieknek – és különösen a józsefvárosi és a belvárosi lakosoknak – nagyon kedvelt pihenőhelye volt. Ezt jelezte, hogy Muzinak, Muzicskának becézték, és hát tudjuk: azt becézzük, akit szeretünk.
Mióta foglalkozol a Nemzeti Múzeum kertjének történetével, melyek a kedvenc kerti történeteid?
A Múzeumkert történetével 2004 őszétől foglalkozom. Akkor került a kezembe Fejős Imre kis füzete róla, ami 1955-ben jelent meg a kert telepítésének 100. évfordulóján. Az jutott rögtön az eszembe, hogy akkor a következő évben, 2005-ben lesz a 150. évforduló és így érdemes erről megemlékezni. Az évforduló kapcsán megszülettek első cikkeim, de a kutatásokat tovább folytattam és tulajdonképpen szívügyem is lett ez a téma. 2019-ben aztán megjelent másfél évtizedes kutatásom esszenciája Múzeumkerti kalauz címmel, amely egy ismeretterjesztő kötet azoknak, akik igazán szeretnék megismerni ennek a kertnek a gazdag múltját, értékeit. Most még az eredeti fő cél lebeg a szemem előtt: a kert nagymonográfiájának megírása. Jelenleg azonban még van egy közbenső feladatom, a múzeumkerti Arany János-szoborról is írok egy vaskos kötetet.
Fotó: Látos Tamás
A kedvenc kerti történeteim kapcsán sok-sok érdekes vagy vicces sztorit tudnék mesélni, ezek egy részét a kerti vezetéseim alatt a mondandómat színesítve meg is osztom a velem együtt sétálókkal. (Ezen alkalmak számomra is nagyon nagy lelki és szellemi élményt nyújtanak, pl. újabban a vakok- és gyengénlátók számára tartott sétákat említeném.) Ugyanakkor természetesen mindig megvannak az aktuális kedvencek, s ezek általában azok a történetek, amelyekre újabban bukkantam. Kettőt említenék is közülük. Az egyik lepréselt kerti növényekhez kötődik. Történt, hogy 1886 júniusában a Múzeumkertben sétált a híres szobrász, Stróbl Alajos húgával, Zsófiával és megmutatta neki, hogy hol lesz majd Arany János szobrának a helye. Zsófia pedig a gyepágy szélén észrevett ekkor egy négylevelű lóherét. A jószerencse e szimbólumát ezek után emlékkönyvébe zárva lepréselte, majd amikor a báty elnyerte a szoborpályázatot két üveg közé tette és egy arany melltűbe foglalta. Sajnos ez az ékszer nem maradt fenn, de egy zöld masnival átkötött virágcsokrocska igen (közte egy babérlevéllel), amit a szoborbizottság véghatározata – tehát Stróbl győzelmének kihirdetése – napján egy összehajtott kis papírlapra varrt Stróbl édesanyja és a következőt írta rá (eredetileg németül): „Örömteli nap az én kedves Alajos fiam számára. Megemlékezésül 1888. október 25-én.” E családi relikviát azóta a családi biblia lapjai között őrzik. (Illetve néhány hónapja én vigyázok rá, miután a mester unokája, Mátyás volt olyan kedves és kölcsönadta nekem.) A másik történet egy szerelmi, amire nem régen találtam rá, amikor a Muzi ülőhely-históriáját kutattam, illetve foglaltam össze. A Nemzeti Múzeum parkjának első padjait, 1861-ben egy Pesten lakó orosz származású hercegnő, Demidoff Kornélia adományozta. Néhány nappal vagy héttel korábban, gróf Teleki László Nemzeti Múzeumból induló temetésekor itt a kertben lett rosszul a hatalmas tömegben, melyből egy Thaisz Péter nevű úr mentette ki . A múzeumkerti találkozásból pedig szerelem lett és házasság.
Mióta a Múzeumkerttel foglalkozol, hogyan látod a város más parkjait? Zöldterületeinek változásait is jobban figyelemmel követed?
Mondjuk úgy, hogy egyre nagyobb figyelemmel és egyre kritikusabban. Örömmel látom én is, ha egy terület megújul, bezöldül, azaz növényzete változatosabb és rendezettebb lesz. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy aztán elhanyagolttá válnak, illetve a legtöbb esetében is csak egy minimális és üzemszerű fenntartás történik esetükben. Ha egy park nagy odaadással és sok-sok pénzből megszépül, akkor arra a korábbinál jóval nagyobb figyelmet és jelentősebb összegeket kellene fordítani. A közparkok rendbe tételével nem bevégződnie kellene egy folyamatnak, hanem elkezdődnie. Mellesleg a folyamatos növényápolás és karbantartás (pl. a kerti utaké, padoké stb.) is olcsóbb, mintha megvárjuk, hogy ismét egy lepusztult területet kelljen újra rendeznünk vagy telepítenünk.
Fotó: A Magyar Nemzeti Múzeum alulnézetből - azaz az előző, 1838-ban lebontott múzeumépület - eredetileg érseki palota - pincéjéből
A közparkok rendbe tételével
nem bevégződnie kellene egy folyamatnak,
hanem elkezdődnie.
Jelenleg még nagy a remény bennem, hogy a Múzeumkert ismét egy újabb virágkorát élheti, de ehhez bizony mindnyájunknak folyamatosan vigyáznunk kell rá, mert a múltja azt is megmutatta, hogy ha nincs erre kellő figyelem, akkor néhány év leforgása alatt is teljesen lepusztulhat az, ami szép és rendezett lett. Egyébként a helyi civil szervezetek fokozottabb szerepvállalása is szükséges volna ebben a kérdésben, és egy nagy vesszőparipám, hogy a Muziba, de a budapesti nagyobb közkertekbe is állandó parkőrség kellene. A kamerák telepítése segíthet, de teljes megoldást sohasem jelenthet. Én legalábbis így látom.
Milyen szakirodalmat, forrásokat tudsz ajánlani azoknak, akik szívesen foglalkoznának a város és a kert kapcsolatával?
A forrásokkal kezdeném, amelyek nélkül elképzelhetetlen egy tudományos munka, de hiányos és felületes minden ismeretterjesztő könyv is. Én nagyon hiszek az alapkutatásokban, ez egy történész-levéltáros esetében persze nyilván nem okozhat meglepetést. Amennyiben tehát valaki Budapest múltjával szeretne kutatóként foglalkozni, az mindenképpen keresse fel Budapest Főváros Levéltárát, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményét és a Budapesti Történeti Múzeumot. Nagyon sok gyűjteményi anyag van már fenn ezen intézmények honlapján, és persze más, országos közgyűjtemények adatbázisaiban is sok-sok fővárossal kapcsolatos képi vagy kéziratos forrás érhető már el. Az Arcanum digitális adatbázisa, az adtplus nagyban megkönnyíti a kutatást és a Hungaricana nevű közgyűjteményi portál is egy kincsesbányája a kutatóknak. Itt a múzeumi, könyvtári és levéltári periodikák mellett számos alapvető kötet is digitalizálva a rendelkezésünkre áll. A konkrét témában pedig, noha bibliográfiát nem adhatok egy rövid válaszban, de azért felhívnám a figyelmet Csepely-Knorr Luca Budapest közparképítészetének története a kiegyezéstől az első világháborúig c. kötetét vagy az Urbs – Magyar Várostörténeti Évkönyv XIII. kötetét, amelynek tanulmányai kimondottan a város és a közparkok kapcsolatáról szólnak. Jó szívvel ajánlom Viczián Zsófia – múzeumkerti kötetemmel egy időben megjelent – Budapesti fák kéregbe zárt történelem c. könyvét, amely kimondottan alkalmas arra, hogy bejárjuk vele a fővárost és megkeressük benne annak öreg fáit. Talán ezek árnyékában megpihenve is megérinthet minket a Genius loci, a hely szelleme…
Felhasznált városfotók: Debreczeni-Droppán Béla
