Az utolsó utáni pillanatban vagyunk...

Saly Noémi és a város

Sóki Diána
2021-01-27 17:00

Nem csupán ablak-perspektívából szemléli a várost, de gyűjti, kutatja, vagy épp egy múltbéli szereplőjének ered a nyomába, ilyen volt például Krúdy Gyula, aki abban az épületben élte életének utolsó pár évét, ahol ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállításai találhatók. Megismerhetünk írásaiból, előadásain keresztül olyan híres és hírhedt helyeket, amilyenek a XIX. és XX. század emblematikus kávéházai. Sőt még az is megesik, hogy alakot váltva Laborfalvi Róza szerepében mutatja meg Jókai Mór svábhegyi csodakertjét. Ő Saly Noémi, akit arra kértem, hogy meséljen a városhoz, a várostörténethez és épületekhez fűződő viszonyáról.

 

Budapest – A város eltűnő „gyűjteményi darabjai” című cikkem azzal zártam, hogy a jövőben  város címkével ellátott cikksorozatban olvashatnak a múzeumi szemléletmód és a helytörténet kapcsolódásáról, egy-egy múzeumi épületről, vagy épp interjúban kérdezünk olyan múzeumi szakembereket, akiknek a gondolatait érdemes ebben a témában megismernünk. Így jutottam el Saly Noémihez, akit a Budapest100 programjának köszönhetően személyesen is megismerhettem. Szövevényes, színes szakmai útja során sok hellyel, térrel, épülettel találkozhatott, amelyeket az irodalom, a történelem perspektíváin keresztül mutatott be az érdeklődők számára.

 

Fotó: Saly Noémi; a felvételt Merényi György készítette

 

Úgy látom, nagyon együtt élsz Budapesttel. Már a pandémia előtt is igazán szórakoztató és tanulságos volt olvasni a Facebook-bejegyzéseid, ahogyan „ablakod képernyőjén” (bevezető fotó) keresztül tudósítod követőid az aktuális történésekről, vagy épp a Duna zajlásáról. Milyen a kapcsolatod Budapesttel, a fővárossal?

 

Könnyű nekem. Nem csak azért, mert tabáni erkélyemről a Pilistől a Nemzeti Színházig látom nap mint nap, hanem mert a családom szinte minden tagja legalább 150 éve itt élt (sokan még régebben), és nem csak lakták, de működtették, sőt építették is a várost. Egy apai ági ükapám, Franz Keiner morva pallér a Lánchidat építeni jött Pestre, és itt is ragadt. Az ő veje, Czipauer János ácsmester és állványozó dédapám számtalan fontos középületen dolgozott, de a legnagyobb hőstette az volt, hogy daru nélkül, szerkesztett állvánnyal tette föl Gábriel arkangyalt a Hősök terén az oszlop tetejére. Az anyai ágon Francsek Imre dédapám a Közmunkatanács építészeként hagyta rám egyebek közt a városligeti Korcsolyacsarnokot meg a Gellért-hegy támfalait és Szent Gellért kolonnádját, a fia pedig, ifjabb Francsek Imre nagyapám a Széchenyi-fürdő 1929-es bővítését, a népfürdőt és a szabadtéri medencéket. Hát milyen legyen az én kapcsolatom Budapesttel? Gyerekkorom óta mindent elolvastam róla, ami a kezembe akadt, harminc éve pedig ez a fő kutatási területem.

 

Hát milyen legyen az én kapcsolatom Budapesttel?

Gyerekkorom óta mindent elolvastam róla,

ami a kezembe akadt, harminc éve pedig

ez a fő kutatási területem.

 

 

Úgy gondolom, egy-egy muzeális intézmény nagyon jól tud kapcsolódni ahhoz a térbeli szövethez, amelyben él. 14 éven keresztül voltál munkatársa a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak. Az intézmény gyűjteményéhez és kutatásához kapcsolódóan milyen városi épületek, helyszínek bírnak nagy jelentőséggel? 

 

A mi kutatási területünk nem a „magas történelem”, hanem a hétköznapok világa, ami szerintem legalább olyan érdekes, sőt érdekesebb. Világéletemben irtóztam attól a történelem-képtől, amelyet az iskolában kaptunk: az semmi más nem volt, mint pőre hatalomtörténet, politika, csaták, gyilkolás, vagyonok, birtokok és birodalmak el- és kirablása. Engem a békés hétköznapok érdekelnek igazán, azokat az embereket szeretem, akik hozzátesznek a világhoz. Ezért szerettem annyira az MKVM-ben dolgozni. Ott, ahogy a szereplők, a nekünk fontos épületek és helyszínek is a hétköznapokhoz tartoznak. Szállodák, vendéglők, kávéházak (ez utóbbiak a kedvenceim), kocsmák; kis szatócsboltok és nagyáruházak… Épp ezekben a napokban horgadt föl a város közvéleménye, miután bontás fenyegeti Wichmann Tamás Kazinczy utcai kocsmáját, a Király utcában egyetlenként megmaradt, „Pest városához” cégérezett 19. századi fogadót és a krisztinavárosi Márványmenyasszony vendéglőt, körbeépítés a Mester utcai Brauch hentesüzletet (A napokban olvashattunk róla, hogy a társadalmi visszhangnak köszönhetően a Wichmann kocsma megmenekült a bontástól - a szerk.) . Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy a nem építészeti, hanem művelődéstörténeti értékük miatt megóvandó házakért még tegyünk valamit. Ez a mai világban, amikor a nagy hadonászó magyarkodás közepette lényegében megszüntették az örökség- és műemlékvédelmet, egyáltalán nem könnyű.

 

 

 

Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, 

hogy a nem építészeti, hanem 

művelődéstörténeti értékük miatt

megóvandó házakért még tegyünk valamit.

 

 

Mit gondolsz, mi a szerepe egy muzeális intézménynek egy adott település életében?

A múzeum már rég nem az az unalmas hodály, ahol festmények és szobrok szomorkodnak vagy poros csontok rémisztgetik a tárlókban az iskolásokat. Hagyományos feladatai – mármint hogy gyűjt, feldolgoz, őriz, bemutat – nem változtak, de az, hogy mit gyűjt és hogyan mutatja be, az már rengeteget. A jó múzeumnak legelőször is meg kell győznie a látogatót arról, hogy neki igenis köze van ahhoz, amit lát. Az az övé. Övé a műtárgy és övé a története, övé a történelem. Ebben elsősorban persze a történeti és néprajzi gyűjtemények jeleskedhetnek, meg az olyan szakmúzeumok, mint a miénk. És persze a helytörténeti gyűjteményeknek is nagyon fontos szerepük lenne, lehetne – csak sajnos ezekből sokkal kevesebb van, mint kellene, és egyre kevesebb forrás jut rájuk. De akinek nem fontos a múltja, az a jelenben se gazdája annak, ami körülveszi, gyökerek nélkül nincsen lomb.

 

 Fotó: Saly Noémi fotói, amelyeket ablakából készített

 

 

Nem olyan rég (bár rohan az idő) jelent meg Micsoda népek... címmel könyved, amelyben arról a házról írsz, ahol felnőttél, s ahonnan ma is szemléled a változó várost. Emlékszem még arra a Budapest100-ra, amelyben nagy szerepet vállalva rengeteg embernek mesélted el az épület és lakóinak történetét. Ha egy kis várostörténeti kutakodásra vágyunk, szerinted hogyan érdemes belekezdenünk? Hogyan készül egy ilyen „zegzugos” és izgalmas munka?

 

Először meg kell húzni a határokat: egy család? egy épület? az utca? a háztömb? Időben mettől meddig? Aztán föltérképezni a szóba jöhető forrásokat. Mi van az interneten? Az első – nekem legalábbis – az Arcanum, benne a címtárak és lassan a teljes magyar sajtó. Aztán a Hungaricana és a neten elérhető levéltári anyagok, a Magyar Családtörténet-kutatók Egyesületének adatbázisai, az anyakönyveket tartalmazó Family Search, az Országos Széchényi Könyvtár hatalmas gyászjelentés-gyűjteménye (ott nemcsak a halottról, hanem a rokonokról és az ő családi kapcsolataikról is rengeteg hasznos dolog kiderül). Nyilván a sima keresőket – Google, Edge, Bing, Opera stb. – is rá kell szabadítani a keresett vadra, mert például folyóiratcikkek vidéki vagy határon túli könyvtárakból is előjöhetnek. Persze képeket is szeretnénk: erre ott van a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének csodás fényképtára, aztán a MANDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum), a Múzeum Digitár, a Fortepan. Embereinket a hivatásuk felől is becserkészhetjük: jogászokra, mérnökökre, postásokra, vasutasokra, fináncokra, orvosokra, tanárokra és persze a művészekre is találunk szakirodalmat, gyakran szakmúzeumot is. Katonákat a Hadtörténeti Múzeum nagyszerű adatbázisaiban kereshetünk. (A felsoroltakból van, ami fizetős, ezen nem kell megsértődni.)

Ha a kutatásnak ezzel a részével megvagyunk, még ott vannak a levéltárak meg a könyvtárak az ő fizikai valóságukban, feltúrhatjuk a Budapesti Történeti Múzeum meg a Nemzeti Múzeum fotótárát, és ha nagyon nagy mázlink van, akkor a Facebookon találunk leszármazottakat levelekkel, fényképes skatulyákkal és igaz történetekkel. Ilyen egyszerű :)

 

emlékezet, helytörténet, múzeumtörténet, tárgy, város
2021-01-06 15:00
emlékezet, helytörténet, látogató, téma
2019-01-11 16:00