„Az élet olyan, mint egy doboz csokibonbon: nem tudhatod, hogy mit veszel ki belőle” – mondja Tom Hanks, minden idők egyik legjobb filmjében, a Forrest Gumpban. És valóban. Mint oly sok mindenben, ebben is igaza van a georgiai Savannah városka árnyas buszmegállójában üldögélő különös mesemondónak, a világ talán legártatlanabb emberének, akinek mamája minden bizonnyal a legbölcsebb asszony volt ezen a bolygón. Egy falatka csokoládé: elegancia, luxus, szükséglet, egy csipet mennyország. Egy falatka csokoládé: az élet napos oldala.
Az MNMKK Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Floris – Csokoládék és torták Budapesttől a londoni Sohoig című időszaki kiállítása egy méltatlanul elfeledett magyar cukrász és csokoládégyáros zsenit mutat be a közönségnek, dokumentumokkal, tervekkel, ipar- és képzőművészek által készített bonbonos dobozokkal, kéziratokkal, családfával, fotókkal, a családi hagyatékból kapott kincsekkel és céges tárgyakkal megrajzolva az angol királyi család beszállítójának munkásságát, egy igazi gasztronómiai diplomata előtt méltón tisztelegve.
A megnyitó megható gondossággal és sokrétű áthallásokkal komponált volt: a színházterem színpadán Kinczel Dániel zongorista bárzenével idézte meg a harmincas éveket, Őze Áron színművész Alexander Brody - akinek édesapja a Floris Cukárszda egyik állandó vendége volt - emlékeit adta át szívhez szólóan, könnyes-meghatóra hangolva az estét. A szakmai méltatások pedig egy vízióval rendelkező vállalkozó és a köré felzárkózó, az álom megvalósítását segítő és megalkotó művészek összeállásának erejéről és az ezt felmutató kultúramentés, ha tetszik, rehabilitáció fontosságáról szóltak – méltón a kiállítás színvonalához, és a megnyitó ünnepélyes és érintett hangulatához. Dr. Sári Zsolt kurátor számára pedig egy szerelemtörténet térbe álmodása a kiállítás, egy a magyar történelemből kiírt, karaktergyilkosság áldozatává lett zseni visszatanulása, aki sokakat lelkesített, aki még többeket inspirált, akinek bonbonjai a mindennapok luxuspillanatait jelentették, és akinek személyéről mégis csupán néhány apró fotó és újságcikk maradt fent.
„Megnyitotta a Vörösmarty téren gyönyörű kávéházát!” „Európában ez már az ötödik bonbon-üzlete!” "Mecénása a tehetséges iparművésznek!” „Egy híres cukrász tündöklése és bukása!" „Egy angol csokoládégyár nagyfizetésű vezetője!” „ A világhírtől a kényszeregyezségig!” „Londonba költözött a híres csokoládégyáros!” „Új gyárat alapít: gumicukor Magyarországon!” Ilyen és hasonló szalagcímek kísérnék Floris Frigyest, a magyar cukrászipar zsenijét napjainkban – ha élne.
Eredetileg Friedler Frigyesnek hívták, és 1920-ban költözött be a budai Kékgolyó utca 15/a számú házba, hogy berendezze gyárát, és elindítsa budapesti, aztán abból nemzetközi karrierjét. Első, a Ferenciek terén megnyitott üzletének lett a neve Floris, mely nevet azután maga is felvett. A „czukorkaáru készítésével és árusításával foglalkozó üzlettulajdonost” azonban a fővárosi cukrászok szélhámosnak tartották, mert a legenda szerint Gerbeaud Emilnek a titkait leste el. Valójában azonban soha nem lett a mester riválisa, aki Floris üzletnek megnyitása előtt meghalt, jóllehet, elcsábította annak legjobb mártogatónőit, de a mesterség fortélyait külföldön tette a magáévá. Szakmai tudása kivételes üzleti tehetséggel párosult, így hamarosan szerény vállalkozása hatalmas ipari és kereskedelmi érdekkörré terebélyesedett: pesti üzletei mellett gyárakat, vállalkozásokat hozott létre, a Vörösmarty téren és a Margitszigeten elegáns cukrászdát alapított, nem sokkal később pedig Berlinben, Bécsben, sőt Prágában is előkelő üzletek homlokzatán díszelgett a neve.
Szenes Béla, a Színházi Élet újságírója így írt egy a Kékgolyó utcában tett látogatásáról 1920-ban: „Tizenkétféle drazsé, creme de nougat, creme de lerusquet, egymásután tűntek fel a legcsodálatosabb töltött csokoládék! Egy bonbonban féldeci francia cognac volt, a másikban likőrös meggy, a harmadikban olyan gyümölcs szulc, amilyenre a legjobb békeidőkből emlékeztünk, nem is beszélve a crémes töltelékekről, a marcipán szeletekről és egy bódítóan kellemes ízű kávécukorról, amely Molnár Ferenc »Uridivat« járól nyert elnevezést.” Floris Frigyes elsőrangú marketinges is volt, karácsonykor ingyen bonbont ajándékozott, dobozainak tervezésére pedig nem kisebb művészt, mint Kozma Lajos építész-grafikust kérte fel. Vele azután forradalmasította a csokoládégyártást- csomagolást, a csokoládékultuszt.
Kozma bálványozta a csokoládékreátort, saját bevallása szerint minden tőle tanult a csomagolástervezés kapcsán, de leginkább is azt, hogy „a cukor belső és külső köntöse, csárdás kis vignettája, az egyes kis cukorkák együttes színes bokrétája, a dobozban a papírpárna, a papírcsipke, a doboz fedelének belseje, a doboz formája, színes kosztümje, csomagolópapírba öltöztetett utcai ruhája, szalaggal, zsinórral fölékesített, dekoratív plombával ellátott pecsétje: mindennapi apró meleg gondolat azoknak a számára, akiknek a bonbon készül, a közönségnek.”
Miután a Kékgolyó utcában kinőtte a gyárat, Floris a Taksony utcában folytatta csemegéinek készítését, de az új hely nem hozott szerencsét, 1935-ben csődbe ment, itthoni üzleteit felszámolta, bár a Vörösmarty téri Cukrászda egészen az államosításig viselte nevét. A kalandos életút Londonban folytatódott, ahol olyan illusztris törzsvendégei voltak, mint Winston Churchill, akinek húsz éven át készítette születésnapi tortáit, vagy éppen Mária, az anyakirálynő. Később a királyi család beszállítója lett, Erzsébet királynőtől és az anyakirálynőtől megkapta a Royal Warrant, a királyi beszállító címet. Londoni üzleteit már feleségével Korondy Máriával vitte, aki két szakácskönyvet is írt Londonban.
Titokzatos életét művészet, ihletettség, belevetettség kísérte, zsenijéhez mérten kevés konkrétumot hagyva ránk, amit a legenda szerint az is magyaráz, hogy az elegáns desszertek királya, amikor nem tervezett, készített, brandelt, MI5 titkosügynök volt – érthető tehát a szétszálazhatatlan, pár mondattal elintézhető életút, mely azonban még így is lehengerlő.
A 2025. április 27-ig nyitva tartó kiállítás - melynek kurátora Sári Zsolt, társkurátora Jenei Gabriella - apró kis ékszerdoboz a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Az ékszerdobozhoz pedig elegáns belbecs dukál, így csodás bonbontartók, színes üzlethelyiség-tervek, mázas kerámiák, áttört cserépedények művészi vázlatok, csomagolási koncepciók, kísérnek végig minket mindössze tizennégy éven, tizennégy évnyi budapesti siker, kísérletezés, újítás, kudarc és újrakezdés labirintusán, olyan nevekkel megtámogatva, mint Kozma Lajos, Dankó Ödön, Gádor István, Kaesz Gyula, Gróf József, Pécsi József, Galambos Margit, Repcze János, Csabai-Ékes Lajos. Tizennégy év, 5113 nap, 122712 óra és nagyjából 7millió 362700 perc Budapesten - majd három évtized Londonban. Ennyiről tudunk, ennyi ideig csomagolta a régi világ zamatos ízét szebbnél szebb ládikákba a csokoládé mestere.
„Tíz éves kora előtt mindenkinek van egy régi világa” – írta Alexander Brody a Floris csokoládézó kapcsán. Talán ez egyfajta proust-i madeleine-effektus, azazhogy ha olyan a csoki, ha olyan a bonbon, ha olyan a dobozka, ha úgy zörög a papír, és ha úgy omlik szét a szájban, hogy önkéntelenül felsóhajtunk, akkor ismét gyermekké leszünk. Aki úgy majszolja a mennyei édességet, mint az égi mannát. De Flóris bonbonjairól Forrest is másként beszélne, talán azt mondaná: az élet nem egy csokibonbon, nem csupa jó és szép és finom. És utána elmosolyodna, talán azt is hozzátenné, hogy „a mamám is megmondta”, és azután a kép nyitna, felülről látnánk a georgiai buszmegállót, az égből sikkesen táncolna szépen alá az a bizonyos híres tollpihe. Hogy ő is megpihenjen. Forest lábán. Az élet napos oldalán.
