A Debreceni Egyetem Néprajztudományi és Muzeológia Intézet 75. születésnapját az online térben is megünnepelte: honlapján virtuális kiállítást nyitott „Határok nélkül” – A világ a néprajzos szemével fotóesszé címmel. Felkerekedtünk és a képernyőn keresztül alaposan megvizsgáltuk a végtelenség ígéretét hordozó tárlatot, melynek bemutató szervezője dr. Szabó Henriett, szakmai közreműködője dr. Nagy Éva, néprajzosai dr. Biczó Gábor, dr. Kavecsánszki Máté, dr. Marinka Melinda, dr. Szabó Henriett és Vadász Márton voltak.
A néprajzkutató sztereotip figurája talán nem sokat változott az elmúlt bő egy évszázad során az emberek képzeletében. Terepre megy, ahol kitartóan kérdezgeti az ottélőket a régmúltról, többnyire a paraszti életformáról, miközben mindent próbál feljegyezni, összegyűjteni, rögzíteni, hogy aztán publikálja. Hajdan a papír vagy füzet, író- és rajzeszköz mellett a magnetofon és a fényképezőgép elengedhetetlen – kezdetben különleges – felszerelés volt, nem is beszélve a videókameráról. Napjainkban ezen a szakterületen is jelentősen változást hoztak a born digital adta lehetőségek. Nemcsak az egyes munkafázisokat alakították át, hanem betekintést nyújthatnak a kutatásba a széles közönség számára, így árnyaltabbá válhat az a 20. század elején megteremtett, végtelenségig leegyszerűsített kép, ahol a „faggató ember”, a tudós egy szűkebb közösség mindennapjait vizsgálja.
A most „megnyitott” virtuális kiállításon 5 néprajzos kutató vállalkozik arra, hogy a szívéhez közelálló, számára kivételes helyszínre, régióra, múzeumra, annak szellemi örökségére irányítsa figyelmünket. A színház világában a színészek jutalomjátéka, ha maguk választhatnak ki egy darabot, illetve egy konkrét szerepet. Ebben a virtuális kiállításban az alkotók választhatták ki szerteágazó tevékenységük legjellemzőbb szeletét - az esszé jelleg is erre utal: a tudományos téma személyes kötődéssel párosul, így szinte privát túrán vehetünk részt. A Bihari Hegyközben Vadász Mártonnal, a csángók között Szabó Henriettel kalandozhatunk, Marinka Melindával ismeretlen német telepesek nyomába eredhetünk, Biczó Gábor már jóval távolabb, az ázsiai Banda-szigetekre kalauzol minket, míg Kavecsánszki Mátéval a londoni Horniman Museum&Gardens gazdag néprajzi-antropológiai gyűjteményét járhatjuk be.
Vajon kiknek az érdeklődésére számítanak a kiállítók? A bevezető gondolatok szerint a célközönség a legtágabb látogatói kör, azaz mindenki, aki nyitott a közeli és távolabbi világok megismerésére. Egyetem lévén azonban első sorban a néprajz szakos hallgatókat szólítja meg a kiállítás, hogy a diákok tanáraik munkáin keresztül felfedezhessék választott hivatásuk szépségeit. A felvételek egyszerre objektív lenyomatai a tudományos munkának, miközben a szakszerű bemutatáson túl, a tudós érzelmei is fel-felsejlenek. A tárlat azonban mégsem válik öncélúvá vagy kínosan kitárulkozóvá, ahogy erre Vadász Márton is tesz utalást: „nem lehet teljesen objektív, hiszen a kutató szemszögén keresztül mutat be egy sokszínű, különleges vidéket.” A titkolt vágy megcsillan a fotók fényében, nyomot hagy az emberekben az, amire valakinek elhívása, küldetése, belső indíttatása van.
A mesék világából mindenki jól ismeri a vándorokat, vándorutakat. Antoine de Saint-Exupéry kis hercege a geográfussal találkozva nem érti, hogyan lehetséges, hogy az csak ül, és várja a hozzá érkezőket, akik adatközlőkké válnak, és a beszámolóikból állítja össze a saját feljegyzéseit, de ő maga soha nem mozdul ki, saját élményre nem tesz szert. A fotókat készítő tudósok viszont útra keltek, elmentek a történelem sodrában elszakított egykori magyar területekre, a kontinens szigetországába, vagy ennél is távolabbra. Nem túráztak, hanem gyűjtöttek: maguknak élményt, s ebből fakadva azt, amit látni kell a táj szépsége mögött.
A virtuális kiállítás címének első fele („Határok nélkül”) utal arra, hogy messzi vidékig, akár a Banda-szigetekig is eljuthatunk ebben a barangolásban. Hangsúlyos, hogy egy tudományterület fókuszából ráközelített felvételek ezek, és a vizuális élmény esztétikumán túl arról is mesélnek, hogy készítőik mit tekintenek arra érdemesnek, hogy a képhez kapcsolódó, viszonylag hosszabb leírásokban elmondjanak.. A hosszú tablószövegek a monitoron kellemesen olvashatóak, kiváltképp, hogy közben tudjuk, a virtuális térben bármikor visszaléphetünk, az egymáshoz kapcsolódó képeket újra és újra megtekinthetjük. Ez egy hagyományos kiállításon mindig bonyolultabb, olykor szúrós tekintetek kísérik, ha a kijelölt haladási iránnyal szembe fordulunk. A részletekre is több idő jut: nem siklik el a figyelmünk például a településnevek felett.
Viszont ahhoz, hogy élvezhető legyen a tárlat, jól kell navigálnunk a virtuális térben. Nekem három alkalomra volt szükségem, hogy hellyel-közzel megfelelő magabiztossággal tudjak eligazodni a paravánok szabdalta online térben. Először ösztönszerűen indultam neki, figyelmen kívül hagyva a tájékoztató jelzéseket, így először labirintusban éreztem magam. Miközben írom ezt a cikket, még mindig előfordul, hogy hirtelen a kíállítóteren kívül találom magamat egy felelőtlen kattintás után. Nyomban „szaladok vissza”, és már magabiztosan, célirányosan találom meg korábbi kiűzetésem helyszínét.
Harmadik látogatásomkor fedeztem fel, hogy a bal felső sarokban az első ikon a bemutató, melyre rákattintva részletes tájékoztatást kapunk, hogyan lehet haladni a térben a kurzorokkal. A második ikon azt mutatja, hogy teljes képernyőre válthatunk. Ebben az esetben a képekre rákattintva a szövegek a fotók alatt jelennek meg. (Ha a vizuális térben haladva az egyes fotókra kattintunk, akkor mellettük jelenik meg a számozott képekhez az ismeretközlő szöveg.) A vizuális élmént is fokozhatjuk, hiszen a bal felső sarok harmadik ikonja felkínálja a lehetőséget, hogy beállítsuk a grafikai minőséget alacsony, normális vagy magas szintre, attól függően, milyen technikai háttér áll rendelkezésünkre. Hang nem kíséri a bemutatót, viszont a jobb alsó sarokban bejelentkezés után chat-elhetünk másokkal a látottakról.
A szépirodalomban az út toposza összekapcsolódik azzal, hogy az egyén mindig megtanul valamit magáról, a világról, tapasztalatot gyűjt. Ez a virtuális kiállítás a néprajzi fotó, a néprajzkutató fényképen közvetített tekintete, a kutató által képen rögzített információ erején keresztül vezet végig ezen az úton. Nem útikönyvet olvasunk, de mégis felkelti bennünk a kalandvágyat. Egy Hegyközből, Patakországból ránk tekintő arc, a Hattából Neirába utazó diáklány két világ határát ötvöző öltözködési stílusa, egy halat áruló asszony sokszor tipikus alakja, vagy a Horniman Múzeum alapítójának festményen megőrzött vonásai az erőfeszítés és a törekvés különböző sorsmódozatainak tükröződését hordozzák.
Teljesül a határok nélkül ígérete, mert senkinek sem kell útra kelnie, hogy ezt a kiállítást megtekintse, és mégis mindenki számára hozzáférhető. Senki ne gondolja, hogy az új forma az instant vagy a filter túlzása: éppen hitelességében és méltóságában rejlik a hatásossága!
A szerző a Debreceni Egyetem Néprajztudományi és Muzeológiai Intézet Muzeológia mesterképzés szakos I. éves hallgatójaként készítette a cikket.
