Megindultak a közgyűjteményekben a hivatalos vizsgálatok, talán vannak, akik elégedetten hátradőlnek, hiszen moderált, törvényes keretek között, nélkülünk, objektív kritériumok alapján történik számonkérés. Mások biztosan éppen ezt látják aggályosnak, mit tudhat egy kívülálló az intézményük belső működési, döntési mechanizmusairól? Hol van az a szakértő, aki a részvevőknél jobban meg tudja ítélni a hibák mértékét?
Várható, hogy kellemetlen, esetleg kínos helyzetbe kerülnek azok a vezetők, akiknek a lépéseit – talán tehetetlenül – a beosztottak elfogadták, sőt akiknek sokan asszisztáltak – esetleg – kényszerűen. Az autokratikus vezetés egyik jellemzője, hogy az egyszemélyi központ utasításainak nem lehet ellentmondani, de kötelező részt venni a végrehajtásukban, az, hogy eltűnik a középvezetők tényleges felelősségi jogköre. Sokan voltak az utolsó években belső emigrációban, egyfajta apátiában, a jövőképüket elvesztve. Azt látva újra meg újra, hogy bármit tesznek, annak nincs, nem lehet pozitív hozadéka. Kár próbálkozni, reménykedni, a túléléshez az élet más területeire kell helyezni a fókuszt. Másrészt folyamatosan résen kell lenni, hogy ne hibázzunk – ez az állandó készenléti állapot, és a védekezésre való berendezkedés tartós kimerültséghez, szervezeti szinten állandó, kölcsönös ingerültséghez vezetett.
A feltárt ügyek között biztosan lesznek olyan „szabálytalanságok”, amelyek nem okoztak anyagi vagy erkölcsi kárt a műtárgyakban, a munka menetében, mégis jogi következményekkel járnak. És lesznek súlyos, morális vétkek, amire nincs megfelelő paragrafus, mégsem maradhat megnevezetlenül, ki kell mondani, hogy ne fordulhasson elő többet. Kínos, kellemetlen? Igen. De milyen volt azoknak, akik ezeket elszenvedték? Biztosan nem ezeket a jelzőket használnánk…
Nem lesz könnyű még egyszer olvasni, átélni az elmúlt másfél évtized súlyos történeteit, a kiszolgáltatottságérzést, mindent, amit legszívesebben elzárnánk, amit jó volna elfelejteni. Pedig a tisztázás, az elbeszélés a folyamat záloga, hogy megszülessen a kimondás, beszéd biztonsága, egy újfajta szervezeti működés a közgyűjteményekben.
Új lesz, mert van egy belépő generáció, aki már arra szocializálódott, hogy a vezetőé mellett nem fér el egy másik vélemény, a nyílt vita veszélyes, hogy nem állhat meg egymás mellett két, alternatív megoldás, hogy véleménykülönbség esetén nem a szakmai érvek, hanem az erőviszonyok döntenek. A közalkalmazotti státusz megszűnését nem követte Kollektív Szerződések megkötése, a Munkavállalói Tanácsok semmilyen védelmet nem jelentettek az indoklás nélküli felmondások ellen. A késő Kádár-kor, a rendszerváltás bizonytalansága majd az egyre szigorodó, minden területen igazodást követelő 2010-20-as évek újra és újra megerősítették a közgyűjteményekben „a lehetséges elvárásokhoz való előre alkalmazkodás” tapasztalatát. Ahol jellemzően a hatalmaskodó, erős vezető „védi meg” a munkatársakat képzelt vagy valós veszélyektől, ő „verekedi ki” az alapvető működéshez szükséges feltételeket, a projektek erőforrásait vagy akár státuszokat, a béreket.
Ennek a lenyomata nem múlik el egy politikai változástól: a fenyegetettség, a bizonytalanság és a tehetetlenség együttes élménye, a bénultság tartósan megmarad. Talán az egyre sokasodó fórumok adhatnak lehetőséget a kilépés gyakorlásához: hogyan tudunk úgy megszólalni, vitatkozni, érvelni, hogy tekintettel legyünk mások véleményére, mégis határozottan álljunk ki a sajátunk mellett, sőt felkérhetünk külső szakértőt is. A fórumok friss benyomásokat adhatnak a szervezeti kultúra átalakulásához. Ennek a tapasztalatnak kell majd működnie az új, közös intézményi víziók felrajzolásakor, pályázatok megszületésekor, amihez együttes döntések sokasága szükséges. Nehéz és rögös, de izgalmas út lesz a régi reflexek elhagyása egy szerény, de stabil belső intézményi szabadság felépítése reményében.
A borítókép AI által generált kép.
