A 2023-ban Éri István-díjjal elismert dr. Kriston-Vízi József előadását közöljük, melyben a „nyughatatlan” múzeumi szakemberről, a Pulszky Társaság egyik kezdeményezőjéről, alapítójáról és az egykori Múzeumi Hiradó című folyóiratról emlékezik meg. Valahogy így kezdődött...
Tisztelt Közgyűlés!
A mai naptól immár tízen vagyunk birtokosai a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület által 2014-ben alapított Éri István díjnak, ám tudom, jóval többen vannak azok, akik emlékezetükben még őrzik a 95 évvel ezelőtt született névadót. Változatos és mozgalmas szakmai pályafutásának kezdeteire azonban már alig emlékezhet valaki; arról jobbára a maga által is kedvvel színezett anekdoták, néhány hűséges, korábbi pályatárs visszaemlékezése s leginkább a 2005-ben napvilágot látott élet-interjú kötet lapjai árulkodnak.
Mivel az az időszak, az 1950-es évek eleje és dereka a magyarországi múzeum-történelemnek kellően még nem igazán közismert periódusa, ezért is volt izgalmas néhány útra – ha csak virtuálisan is – elkísérni az akkor még huszonéves Éri Istvánt. Magam ezt, a hét évtizedre visszanyúló, múltidéző nyomkövetést két érintett: a nagykanizsai és kisvárdai múzeumokban megőrzött feljegyzések, kartonok és intézménytörténeti utalások segítségével tettem. Ezek mellett főként a - néhány esetben, a korábbi kortársak által többször, mintegy mellékesen - hivatkozott forrás: a Múzeumi Hiradó című periodika tanulmányozásával próbáltam hitelesíteni Éri, Ériék szaktudományos és egyúttal közönség orientált munkájának korai állomásait.
Éri István
De mi is volt ez a Múzeumi Hiradó, amelyben alkotó vagy hivatkozott szerzőként – miként azt előadásom választott címe is sugallja – többnyire dicsőség, de legalábbis figyelemre méltó tett volt szerepelni?
Ehhez most igen röviden az alábbiakat érdemes megjegyezni s feleleveníteni:
A múzeumok szerepének átértelmezésében 1945 ugyan egyfajta választóvonalat jelölt ki, de új korszakhatárnak igazából 1949 volt tekinthető. Ez az az év, amelyet - még a rendszerváltás előtti szakirodalomban - az egységes múzeumpolitika kezdetének tekintenek. Szakmai jelentősége igazából az első átfogó törvényerejű rendelet megalkotása miatt van.
A még Ortutay Gyula vezette Vallási és Közoktatási Minisztérium égisze alá sorolt és a Magyar Tudományos Akadémia hathatós asszisztálásával 1949-ben létrejött irányítási rendszer egyik szakmai keretszerve is megszületett, amelynek Múzeumok és Műemlékek Országos Központja („a Központ”: az MMOK vagy közismertebb rövidítését használva: a „Mumok”) volt a neve. Először ez, majd az 1953-ban a múzeumi és épített örökség felügyeletét is magához vont Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya adta ki a Múzeumi Hiradót. Felelős kiadója először Ortutay Gyula, az akkor már leváltott miniszter, a MUMOK magát átmentő elnöke volt, majd Fülep Ferenc, a Történeti Múzeum, illetve az intézmény nevének visszaadása után: a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója lett.
Az 1951-től 1956 nyarának végéig megjelent lapszámok tartalmát az első év kivételével nevesített, általában egy-egy terület szakági referenseiből álló szerkesztő bizottság és befolyásos poszton lévő felelős szerkesztő gondozta. Velük szorosan együttműködött a minisztérium propaganda csoportja. A még Teleki Pál Intézetében megalapított, majd a Múzeum körúton álló központi épületbe átkerült nyomda (úgynevezett rotaprint üzem) vezetője mindvégig a köztiszteletben álló, erdélyi örmény származású Dajbukát Gergely volt.
A Múzeumi Híradó általunk megismert évfolyamai egyszerre árulkodnak a szovjet modell átvételéről és az 1949-es törvényből levezetett, 1963-ig hivatalosan érvénybe lévő centralizált, állami működés direktíváiról, ám mindeközben az ennek fellazítására is utaló, óvatos, de azért tudományoskodó lózungoknál észszerűbb, hétköznapi, tárgycentrikus gyakorlat tendenciáiról is.
Az előzőre egyértelmű példákat találunk az első évfolyam első számában Beköszöntőt jegyző Ortutaytól vagy – később és több ízben is, a vele rivális – Pogány Ödön Gábortól: „Eredményeink, a múzeumügy megújulása mellett még lépten-nyomon találkozunk a régi hibák seregével. A politikai tudatosság az elméleti képzettség és a harcos akarat még nem eléggé lett meghatározó jellemvonása muzeológusainknak, sok még a bizonytalanság, sok még az ideológiai képzetlenség.” Vagy: „A múzeumok dolgozóit el kell töltse a nép határtalan szeretete. Ezek szakmai hűségét, hivatásérzetét át kell fűtse a szocialista hazafiság érzése az egész nemzet ügyért való munkálkodás felelőssége. Tudományos feladatainkhoz való szocialista viszonyunk kialakításával igyekezzünk méltóvá lenni szocializmust építő dolgozó népünkhöz, amit Nagy Pártunk második kongresszusa anyagának beható tanulmányozásával is továbbfejleszthetünk. Vigyük harcba a múzeumokban összegyűjtött nagy nemzeti értékeket a szocializmus győzelméért.”
A Nemzeti Múzeum (akkor még, mint átfogó központi intézmény!) szakmúzeumainak vezetői is nyilvánvaló politikai lojalitásról tanúskodó cikkeket, kiállítás megnyitó beszédeket, külföldi (kínai, szovjet, román vagy koreai) tapasztalatcserék lelkes beszámolóit publikálják rendszeresen.
A MuMok szakreferensei, majd a kijelölt minisztérium szakmai, személyzeti és gazdasági osztályainak munkatársai pedig rendszeresen itt, a Múzeumi Hiradó oldalain teszik közzé felhívásaikat, többnyire mennyiség centrikus statisztikai kimutatásaikat, kritikai megjegyzéseiket, - a felsőbb irányítás (valós és vélt) elvárásainak megfelelően. A fővárosi és vidéki múzeumi életbe is beszivárgó „békeharcos versengés”, mint például a munkahelyi békekölcsön jegyzés eredményei szintén helyet követeltek maguknak e sajtóban is.
Az elsősorban vidéken, a mindennapok valóságában dolgozó, találékony muzeológusok (az akkor még többnyire egyszemélyes múzeumok mindenesei) központi támogatást kapacitáló, egyúttal praktikus „Versenyfelhívásokat” tettek közzé. Mint például a legendás és nagyszerű dél-zalai néprajzkutató, Hulesch Béláné (közismertebb nevén H. Kerecsényi Edit), aki egy alkalommal a következőket publikálta: „Gyűjtsünk mennél több, gondos adatokkal ellátott tárgyat múzeumainkba. Részesítsük előnyben a mindennapi élet tárgyi anyagát, mert ezek tűnnek el leghamarabb. A népművészet emlékei túlélik ezeket, így a begyűjtésnél semmiképpen se részesíthetjük azokat előnyben. A rendelkezésünkre álló tárgyvásárlási ellátmányon kívül is igyekezzünk mennél több gondosan kartonozott ajándéktárgyat begyűjteni. A pénzért vásárolt anyagnak sokszorosát szerezhetjük így meg. Kötelezzük magunkat arra, hogy a gyűjtött anyagot egy héten belül mindig be leltározzuk és az utalókartonokat is szabályszerűen határidőre elkészítjük. A vidéki múzeumok elkészült jelentésükben közöljék a főosztállyal a gyűjtő munkájuk eredményét, és javaslom a főosztálynak, hogy a verseny első helyezettjeit jutalmazza meg.”
A Duna-Tisza közéről érkezett hírek közül most csak a következőt említem meg: „Dr. Gaál Károly a hulladékgyűjtéssel kapcsolatban is példát mutatott. Engedélyt kért és kapott arra, hogy a begyűjtött hulladékanyagot múzeumi szempontból átnézhesse. Ennek eredményeként kiderült, hogy több mint száz, múzeumi szempontból számottevő tárgyat talált Kiskunfélegyháza lakói által hulladéknak minősített anyagból. Jó volna, ha a többi múzeum vezető szerte az országban felfigyelne a fentiekre!”
A hét évtizeddel ezelőtt is már Sopronban dolgozó nagyszerű történeti néprajzos, Domonkos Ottó pedig a falusi házaknál is fellelhető privát fotók, mint a mindennapi és ünnepi élet becses lenyomatai, kutatást segítő tárgyak szisztematikus gyűjtésére tett közzé országos körű felhívást. Ugyanebben a röpiratban a begyűjtött s megőrzésre átvett fényképek szakszerű kezelésére is külön felhívja a figyelmet. Ez utóbbi, azaz a módszertani támogatói törekvés olvasható ki egyértelműen a különféle állapotokban megörökölt, újjáépített/renovált múzeumi raktárak berendezéséről szóló útmutató cikkekből, amelyeket gyakorló muzeológusok és tapasztalt restaurátorok publikáltak. E cikkek mindegyikéhez – a Hiradó első évfolyamainak kezdetleges volta ellenére is – méretarányos rajzok, telepítési és kivitelezési rajzok társultak. Mivel a kéthavi periodika átlagban 400 és 500 példány között jelent meg, ez biztosította, hogy elegendő számban s biztosan eljuthatnak ezek az ismeretek „a végekre” is. (A „végek” -et itt és most nem földrajzi értelemben, hanem elsősorban a népművelési kampányokba sodródott kultúrházi és termelőszövetkezeti múzeum gründolás – amúgy jószándékú – végrehajtói kapcsán használjuk…)
Itt jegyzem meg: a múzeumi műtárgyvédelem mellett az 1950-es évek (sok esetben egyáltalán nem sematikus) kiállítási gyakorlata, ötletek és újítások, a gyűjtések és ásatások, az újabb útkeresésben lévő műemlékvédelem vagy a múzeumok és látogató közönség kapcsolatainak történetisége szempontjából egyaránt kincsesbánya ez a 21 folyóirat szám!
Éri István, aki ezidőtájt a Nemzeti Múzeum Középkori Osztályának kötelékében dolgozott, 1954-ben három írással is jelentkezett a Múzeumi Hiradó hasábjain; ebből egyet a kutatómunkákban is gyakori partnerével, Szabó György régésszel. Érinek hét évtizeddel ezelőtt megjelent dolgozatai nem hagyományos ásatási jelentések, hanem részletes és szuggesztív beszámolók egy – sokszor jobbára átpolitizáltnak tartott - időszak múzeum-kapcsolati vonatkozásairól. Emellett – mint röviden látni fogjuk: - minden esetben fontosnak tartotta (miként élete végéig így ismertük) a kulturális örökség, a múzeumügy és az arra fogékonysággal lévő lokális közösség vagy olykor a szélesebb társadalom együtt létezését, ennek semmi mással nem pótolható erejét.
Még egyszerűbben: a tudományos népszerűsítés hiteles és egyúttal sokszínű módszereiről, a feltáruló régmúlt újabb és újabb ismereteinek változatos, ember közeli átadása formáiról ad hírt. A „Múzeumi Hét és új kiállítás Nagykanizsán” című beszámolója a még előző év októberében megnyílt új, állandó történeti-néprajzi s olajbányászat történeti kiállítás csapatmunkájáról szól, de mindeközben beavat a leendő látogatóközönség, a mindenkori befogadó (és a legilletékesebb: a látogató) ráhangolásába. A sajtó híradásai és a hangadó személyiségek segítségével előkészített közhangulat érdeklődését a megnyitó előtt egy több előadásból álló sorozat keltette fel vagy inkább már erősítette meg. A város legnagyobb rendezvénytermében (Helyőrségi Tiszti Klubban) esténként több mint félezer hallgatója volt a legkülönbözőbb témájú előadásoknak: a klasszikus régészettől a repüléstörténeten vagy a kanizsai vár kutatásának helyzetén át Thúry György vitéz kapitány életéig, valamint Zala és Somogy népi tánckultúrájának bemutatásáig.
E számadásában Éri külön szól a mindezt megelőző és folyamatos szervező, valamint személyes kapcsolattartó munka fontosságáról, az előadó kollégák felkészítéséről, az előadóterem felszereltségéről, az előadások hosszáról, az alkalmazott technikai eszközök megbízhatóságáról, és így tovább. Hangsúlyozza: habár a nagykanizsai siker köszönhető a Nemzeti Múzeum és a Minisztériumi Főosztály kiemelt támogatásának is, de a helyi és térségi együttműködők és nem csak alkalmi feladat vállalók nélkül mindez hiába való volna. Mindennek egyik jele volt, hogy 1953. október 25-én, vasárnap 800-an vettek részt a megnyitón, illetve keresték fel a Thúry György Múzeum új kiállító épületét, majd a következő évek vár ásatásait nem csak kíváncsi tekintetek, hanem önkéntes lokálpatrióta felajánlások követték.
Éri István és Szabó György következő nyár végi összefoglalójukban ez utóbbinak múlhatatlan szerepét s egyúttal a helyi közösséget ismerő, egyúttal személyét kellően megbecsülő közeg együttműködéséről szóltak elismerően. Emlékezzünk a legendás múzeum-éltetők közül hát Kerecsényi Editre is tisztelettel!
A Múzeumi Híradó 1954. évi utolsó összevont, november-decemberi számában Éri István „A kisvárdai népszerűsítő munka és tanulságai” címmel az akkor frissen szerzett kelet-magyarországi tapasztalatairól számolt be. Kisvárdán ugyan csak az 1960-as években létesült önálló muzeális gyűjtemény, de előzményei már a két világháború között megfogalmazódtak. Éri István és Szabó György 1954 tavaszán kapott kiküldetést a rétközi településre, hogy az egykori vár területén tervezett sportpálya építése miatt leletmentést végezzenek.
Az akkor rohamtempóban elvégzett feltárást során megismerkedtek Makay László református lelkésszel, aki történelem-földrajz szakos tanárként a kisvárdai tanítóképzőben honismereti szakkört működtetett és egy intézeti „régiség gyűjteményt” gondozott. Ezt az igyekezetet látva a muzeológusok és a Képző vezetése arra szövetkezett, hogy ott helyben egy állandó régészeti-történeti kiállítást hoznak létre, valamint a középkorban Sárospatak és Csenger közti térségben komoly erőt jelentő Várdayak fészkének kapcsán a további kutatások érdekében tervszerű tudományos és népszerűsítő munkába fognak.
A minisztériumi és megyei szakmai hatóságok, a település lakói közül számosan, s még a Képző Szülői Munkaközössége is jelentős anyagiakkal támogatta a kiállítás megvalósítását, a téli tanszünet előtt egy „Történeti Hetet” szerveztek, amelyen többek között László Gyula, Esze Tamás, Héjj Miklós és a kezdeményezők adtak elő. A bő fél év leforgása alatt – a régészeti feltáró és dokumentáló munka mellett tehát – „Kisvárda története 1711-ig” címmel kiállítás készült, valamint Éri szerkesztésében, 1000 példányban, 100 oldalon cikkgyűjtemény jelent meg. Látszólag ugyan előzmények nélkül, de bizalomra és szakmai hitelességre építve, különböző szintű, ám a múzeum ügyben, ügyért egyenrangú érdekeltséggel hivatalok, kulturális és oktatási intézmények, egyesületek szövetkeztek. És – mint a nagykanizsai vagy a kisvárdai példák is bizonyítják – nem csak egy-egy alkalomra. Pedig úgy tudjuk, furcsa és „törékeny” idők járták…
Kedves Kollégák!
Akik ismertük, tudjuk, Éri István nem feltétlenül az őt dicsérő szavaknak örült igazán, hanem - mint esetünkben is-, már javaslatokkal állna elő. Például: gyűjtsük össze a Múzeumi Híradó minden megjelent számát s mielőbb készítsünk azokról jó minőségű digitalizált változatot. Tegyük nyilvánossá, hogy a hazai múzeumok mielőbb és minél alaposabban megismerjék szakterületeink és akkor már működő vagy még csak formálódó intézményeink történetét, a sokszor ködbe burkolt „ötvenes évek” hiteles háttér mozgásait. Hogy megismerjük s ha kell, tanuljunk is azokból, - örülni a nem csak apró, hanem valódi sikereknek, de elkerülni szükségtelen csapdákat. És továbbra is szövetkezni, szövetkezni a közös Ügyekért.
Végezetül köszönetem fejezem ki az anyaggyűjtésben segítségemre lévőknek: Berényi Marianna (Néprajzi Múzeum, Budapest), Debreczeni-Droppán Béla (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feitl Írisz (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Filep Antal (Pécs), Kaiser László (Hungarovox, Budapest), Kardos Ferenc (Halis István Városi Könyvtár, Nagykanizsa), Káldy Mária (Budapest-Szentendre), Németh Péter (Nyíregyháza), Száraz Csilla (Thúry György Múzeum, Nagykanizsa), Varga Gábor (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Vofkori Mária (Rétközi Múzeum, Kisvárda).
Köszönöm a figyelmet!
A 2024. április 17-én, a Pulszky Társaság közgyűlésén, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban levtített videofilmes előadásának szövege.
