Egy 1890-es évekből származó barackszínű, muszlinból és bársonyból készült báli ruhaderék a hónap műtárgya a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Az aktuális hónap műtárgya minden héten szerdától szombatig látható az intézmény Fő utcai épületében - adta hírül a zaol.hu.
Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus a farsangi időszakhoz igazított báli ruhadarabot választott a hónap műtárgyának a Thúry György Múzeumban
A barackszínű selyemdamasztra dolgozott muszlinból és bársonyból készült báli ruhaderék, vagyis ruha felsőrész erősen testhez szabott, 11 fűzőacéllal merevített – magyarázta.
Hasonló színű, bársonyból varrott gallérja elöl háromszögletű, hátul a négyszögletes nyakkivágás vonalát követve szögletesen elvágott. A ruhaderekat hátul egy lefelé keskenyedő, fémszalaggal szegett bársonybetét borítja. Hátoldala és a gallérok is sodrott fém zsinórral, vékony dróttal és teklagyönggyel gazdagon díszítettek. A gyöngyöket és a zsinórdíszeket is ezüstszállal öltögették körbe. Az 1890-es évek közepére jellemző erősen húzott, nagyon bő, jellegzetes „sonkaujjai” szintén bársonyból készültek, pántjai a gallérokhoz hasonlóan gyönggyel, fémzsinórral díszítettek.
Fotó: Szakony Attila
A szakember a kiállított ruhadarabról tudja, hogy Skublics Irén (1873-1941) viselte fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek közepén. A zalabesenyői földbirtokos, Skublics István leánya 1894-ben ment férjhez Zalaegerszegen dr. Révffy Zoltán királyi alügyészhez. Férje pozsonyi lévén oda vitte magával, később költöztek Nagykanizsára. Fia, dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit részben Pesten, részben Bécsben készíttette.
A bálokon a hölgyek muszlinból, tüllből, selyemből, bársonyból készült ruhákban pompáztak, hajkoronájukban ékszerrel vagy fejdísszel, kezükben legyezővel – avatott be a részletekbe Kunics Zsuzsanna. – A pompás anyagok, a mélyen kivágott ruhaderekak, a vállig mezítelen karok – melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyékig fedett el – felejthetetlen szépségűvé varázsolták őket. Az első bálozó fiatal lányok megjelenése azonban mindig egyszerű volt. Fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld színűt. A fiatalasszonyok viselete volt talán a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk is a legmerészebb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között. A fiatal anyák öltözéke azonban valamivel visszafogottabban alakult.
A történész-muzeológus az etikettről is szót ejtett. Elmondt, hogy a lányoknak különösen kellett figyelniük a viselkedésükre. A bálba az édesanyjuk vagy gardedám kísérte el őket, az ülőhelyüket is az ő székük elé készítették, hogy az idősebbek szemmel tarthassák az eladósorban lévőket. Természetesen az ismerkedésnek is komoly szabályai voltak: senki nem mutatkozhatott be a másiknak, egy rokont, ismerőst vagy éppen a bál rendezőit kellett megkérni, hogy egy fiatalembert mutasson be egy hölgynek. A leányok viselkedésének legfontosabb elve a tartózkodás volt: ne mozogjon túl élénken, ne nevessen túl sokat, ne beszéljen hosszan. Arra is kellett ügyelnie, hogy egyetlen fiatalemberrel se táncoljon túl sokat, nem volt ildomos, ha a neki tetsző fiatalemberrel elkülönült a társaságtól. Fontos jelzésértéke volt annak is, hogy egy leány melyik fiatalembert melyik táncra jegyezte be a táncrendjébe. A kezdő csárdást s a keringőt általában az ifjú udvarlónak tartogatták.
Borítófotó: Szakony Attila / Zalai Hírlap
