AZ ÉV MÚZEUMA címnek, melyet a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület 1996 óra ítél oda arra érdemes muzeális intézményeknek, idén is vannak várományosai, egészen pontosan hat jelölt várja izgatottan a május 24-ei, a Múzeumok Majálisa keretében tartandó díjkiosztó ünnepséget, a versengés két kategóriában zajlik: kis és nagy múzeumok külön mérettetik meg magukat. A sokszínű mezőny közgyűjteményei a művészettörténettől a régészetig, a pénzügyektől a színházig számos területet ölelnek fel, ideje hát megismernünk őket, hogy együtt szurkolhassunk nekik! Következzen a nagy múzeumok kategóriájából az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet!
Az emlékezet színpada – Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bemutatása
"A színház olyan hely, ahol megtanulhatjuk szeretni az életet – még akkor is, ha nehéz." Törőcsik Mari szavai olyan igazak, hogy szinte belemarnak a lelkünkbe, kitisztítva onnan mindent, hogy csak az elfogadás, a felkészülés, az odaadás maradjon. Felkészülés a varázslatra, a pillanat szentségére, az örökkévalóság megkísértésére. Ahogyan Zsótér Sándor mondta egyszer: „A színházban a pillanat az igaz. A többi emlék vagy előkészület.”
Van egy hely, ahol a múlt nem emlék, hanem jelenidő. Ahol egy kosztümzsinór, egy porosodó forgatókönyv vagy egy kopott jegyzettömb nem csupán tárgy, hanem történet – melyet újra és újra fel kell olvasni, értelmezni, megszólaltatni. Ez a hely az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, ahol a színház múltja, jelene és jövője nem válik szét, hanem szövetként fonódik össze, közösségi emlékezetként, kulturális párbeszédként, élő szellemi térként. Egy hely, ahol - minden bizonnyal, mikor senki nem figyel - a sok-sok történet életre kel, legendás előadások, nagy pillanatok, színészóriások emlékezetes szerepei, izgalmas főpróbák, szűnni nem akaró vastapsok mementói mentén.
1952-es alapítása óta az intézmény nem csupán gyűjt, rendszerez és őriz, hanem értelmez, gondolkodik és újraír. A múzeumi funkció mellett intézeti jellegéből fakadóan, olyan műhely, mely fontosnak tartja lereagálni a jelen változásait és felismerni, hogy a színház korántsem statikus, merev, meghatározott művészeti színtér, hanem eleven, időhöz és társadalomhoz tapadó teremtés, és mint ilyen, változik, alakul, formálódik. A Színháztörténeti Múzeum nemcsak megőrzi a színházat, hanem kérdez róla, és párbeszédre hív – alkotókat, kutatókat, diákokat, nézőket, mert ami fontos, arról beszélünk, amire szükségünk van, arról vannak ismereteink, és amit szeretünk, arra odafigyelünk. A színház pedig olyan csoda, olyan varázslat, olyan hétköznapi misztérium, melyet megízlelni csak úgy lehet, amint az ember egy tükörbe belenéz: kíváncsian, eltökélten, befogadóan – mert a színház tükör, ahogyan Shakespeare Hamlet-je mondta, tükör, melyben megcsillanhat az emberi teremtés szavakból, játékból szőtt délibábja.
„A jelenidejű és múlékony színházi előadás megőrzése új módszereket kíván – és új gondolkodásmódot” – olvashatjuk a múzeum küldetésnyilatkozatában, és valóban, az egyedülálló gyűjtemény, egy sokrétű emlékezet folyton táguló trezorjaként, a jövő generációinak őrzi kollektív kultúránk mindig jelen idejű teremtésperceit, melyek rólunk mesélnek, és arról, mivé leszünk, honnan jöttünk, és mi von-terel minket ebben a világban egyik pontból a másikba. Gyűjtőköre lefedi a magyar nyelvű színjátszás egészét – nem csupán tárgyakat, képeket és dokumentumokat, hanem a színházi kultúra mögötti szellemiséget is tálcán kínálja a nagyérdeműnek. A gyűjtemények – különösen a Táncarchívum és a Bábtár – nemzetközi mércével is kiemelkedő értéket képviselnek, miközben eleven kapcsolatban állnak a kortárs alkotókkal. Mert a múzeumi tárgy az intézetben nem vitrin mögött megmerevedett múlt, hanem performatív módon, a jelenben lélegző, pulzáló entitás – kutatásban, oktatásban, kiállításban, élményben új életminőségre lelve, pillanatokban, melyek attól igaziak, hogy két ember összenéz, ahogyan Peter Brook megfogalmazta a színház origóját.
A Színháztörténeti Múzeum egyik legfontosabb felismerése, hogy a színház nem csupán művészet, hanem társadalmi gesztus, ily módon kortárs reflexió, hiszen a közönség mindig az adott korszak rezonőrje: kérdésekkel, feszültséggel, hallgatással, véleménnyel, tapasztalással, bizonytalansággal, félelemmel, reménnyel. Mintha láthatatlan selyemfonállal kapcsolódna minden egyes nézőhöz a színház varázslata, mely selyemfonál, akár sötétben a szentjánosbogarak, csak időnként csillan meg, szükségszerűen felmutatva az emberi alkotás isteni teremtettségét. Ezt az érzékeny kapcsolatot, mely, amiként Hamlet szavaival mondta Shakespeare, tükörként, egyszerre önmaga mása és reflexió, az intézmény nem elméleti fogalomként, hanem gyakorlati felelősségként éli meg. A kiállítások és programok nem zárkóznak el a kortárs színházi diskurzusoktól – legyen szó a hatalom és a test viszonyáról, a nemi szerepekről, vagy éppen a marginalitás színpadi nyelvéről –, hanem megteremtik azt az impulzív, ihletett, őszinte teret, ahol múlt és jelen összeér, tükrözött és tükörkép, valóság és illúzió, élő és holt szimbiózisra lel.
A színházat, mint a jelen reflexióját, a múzeum nem csupán dokumentálja, de kibontja, értelmezi, és a jövő számára is hozzáférhetővé teszi, az ismeretet élménnyé nemesítve, a tudomány és az érzékenyítés eszközeivel minél mélyebb megismerését lehetővé téve annak a gyönyörű átalakulásnak, illúziónak, melyet gyermekkorunktól halálunkig soha nem ununk meg, mely megremegteti lelkünket, akár érzékeny muzsikus a hangszerét, és melyben, mint templomban a gyermek, tágra nyílt szemmel, elakadt szavakkal, kitárt szívvel várjuk a csodát. Ami mindig eljön. És ami mindig rólunk szól. Talán ennek okán sem válhat a színház soha akadémiai elefántcsonttoronnyá, amiként az őt őrző intézmény is, jóllehet, kiemelkedő szakmai háttérrel végzi tudományos kutatásait, és szoros együttműködésben áll színháztörténeti, muzeológiai, színházelméleti és művészeti egyetemekkel, a lehető legnagyobb természetességgel kínál programokat családoknak, iskolásoknak vagy a színház iránt érdeklődő laikusoknak. A drámapedagógia és a múzeumpedagógia itt nem külön szakterület, hanem szemlélet a mindennapokban, mert úgy tűnik, a cél nem csupán az ismeretátadás, hanem a közös értelmezés. A kiállítások nem pusztán látványosak, hanem értő figyelemmel megszerkesztettek: arra ösztönöznek, hogy nézőként, látogatóként mi is állást foglaljunk. Mert a színházi múlt nem pusztán közös történetünk archívuma, hanem tükör – melyet néha nekünk is tartanunk kell, melybe néha nekünk is bele kell néznünk, és melyet néha nekünk is le kell porolnunk, ki kell fényesítenünk.
A technikai hordozók rohamos fejlődése, a digitális színház, a streamelt előadások új kihívás elé állítják a múzeumi világot – és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet felismeri ezt. Sőt, nem csupán felismeri, reagál rá, változik, fejlődik, tanul és inspirálódik általa. Olyan új módszertanokat dolgoz ki, melyekkel a jelen múlékonysága mégiscsak megőrizhetővé válik. Hiszen egy mai előadás hangulata, társadalmi rezonanciája, térhasználata vagy közönségreakciója egyaránt része a színházi örökségnek, melyet a jelen archívumaként, vigyázva, a jövőnek szánt emlékezet élő építőkockájává gyúr az intézet – a mindenkori közönség pedig legalábbis hálával és tisztelettel veszi ezt. Hovatovább, mindennek kiemelt helyszíne az intézmény kiállítóhelye, a Bajor Gizi Színészmúzeum, mely a legendás színésznő otthonaként egy korszak világlátását, kulturális értékeit őrzi, és mely Szép ház, nagy park közepén című állandó kiállításával Bajor Gizinek és Gobbi Hildának állít emléket, Kulisszák között című állandó kiállításával pedig a magyar színháztörténet kiemelkedő mozzanatait idézi meg.
A jelen pillanatának ily módon jövőre bízott változatát őrző Színháztörténeti Múzeum korántsem zárkózik be saját falai közé, eleme a kapcsolódás és a közösségi létezés, melynek során nemcsak a szakmával, hanem a közönséggel is párbeszédet folytat. Kiállításai, workshopjai, szakmai programjai során egyfajta élő színházi közösségi térként is működik, ahol a nézők megismerhetik, átélhetik, újra keretezhetik a színházhoz való kötődésüket. A közönség itt nem csak látogató, hanem a jelentésalkotás aktív résztvevője. A kortárs társadalmi kérdésekre való nyitottság, a határon túli magyar színjátszás bevonása, a kisebbségi színházak dokumentálása és láthatóvá tétele mind azt a szándékot mutatja, hogy az intézmény nemcsak a múlt múzeuma, hanem a jövő lehetőségeinek intézménye is, mely nem emlékművet állít a színjátszásnak, hanem újra és újra életre kelti azt, tartalmat ad neki, fontossá teszi.
"A színház olyan hely, ahol megtanulhatjuk szeretni az életet – még akkor is, ha nehéz." Törőcsik Mari gondolatát tovább szőve, a színház olyan hely, ahol megtanulhatjuk szeretni magunkat és másokat. Mert a színház társadalom, és a társadalom színház. Tükör, melyben megcsillanhat az emberi teremtés szavakból, játékból szőtt délibábja. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet pedig az a tér, ahol mindez időt nyer: a színpadon a múlttal, a reflektorfényben a jelennel, az intézmény egyszerre dokumentál és elvarázsol – és közben felmutatja azt, amit mindannyian kutatunk. A fényt a rivaldán túl.
