AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Következzen most a 10 millió forint alatti bekerülési költségű pályázók közül az MNMKK PIM Kassák Múzeum Hiányzó tekintet – Révai Ilka elfeledett életműve című időszaki kiállítása, mely 2025. június 1-jéig volt látható!
Ki előtt sütötte le a szemét Kassák?
A művész harmincadik születésnapja alkalmából, minden addigi konvencióval szakító, portrésorozatot készített Révai Ilka. A világhíres fotók nem a tekintet erejével, hanem a szokatlan beállítással és a vonások közvetlen ábrázolásával mutatják meg az embert. A képek készítésekor 46 éves fotográfusnő – érett és a korát sok-sok évvel meghaladó – néhány munkáján valamint egy katalóguson kívül szinte semmilyen egyéb információ nem állt rendelkezésre. Így a kiállítást egy izgalmas nyomozás és kiterjedt kutatás előzte meg, amely során olyan kérdésekre keresték a választ, hogy mi volt a leánykori neve, hogy teltek tanuló évei és Párizst hátrahagyva, miként vesztette életét a pesti gettóban.
A Kassák Múzeum (MNMKK PIM) látványos kísérletet tett az elveszett életmű és egy töredékesen fennmaradt történet rekonstruálására, amely során a klasszikus muzeológia a kortárs művészetet hívta segítségül. Ezt a rekonstrukciós folyamatot hatásosan szemlélteti KissPál Szabolcsnak a fogadótérben elhelyezett A párizsi lelet című munkája. A spekulatív elemeket, mint például fotogramokat, korhű tárgyakat és jegyzeteket tartalmazó „lelet” egyes tételeinek hitelessége nem bizonyítható, mégis nagyon jól utal a fotós életének és karrierjének egy lehetséges korszakára. Kisspál alkotása melletti falon pedig az életút, hiteles és kutatásokon alapuló rekonstrukcióját – a munkatársak heroikus feltáró munkájának köszönhetően – nagyon jól bemutatta a fotókkal kiegészített idővonal. A némileg száraz és sok szöveggel tűzdelt kronológiát (a hosszú és nehézkes befogadás miatt) általában érdemes elkerülni, de ebben az esetben azért is elfogadható, mivel az életrajzi kutatás egyik első publikációjának is tekinthető.
A kiállítás belső, kisebb termében négy témaegységre tagolva ismerhettük meg Révai alkotásait és munkáinak fotótörténeti jelentőségét. Képet kaptunk a korszak új törekvéseit mutató portrék jelentőségéről, a Kassák-körrel ápolt kapcsolatokról, első és egyben utolsó egyéni kiállításáról és a párizsi évekről.
A megtekintésnél érdemes volt az életrajz alapos tanulmányozása után belépni a második szobába, hogy a tematikus egységeket könnyebb legyen elhelyezni az életútban és a történelmi kontextusban. Révai Ilka, férje korai, 1907-es halála után kisgyermekes anyukaként megpróbált a saját lábára állni, művészeti előképzettsége segíthette abban, hogy a fotózást válassza. Tanulmányait Németországban – Rónai Déneshez, Székely Aladárhoz és Máté Olgához hasonlóan – Rudolf Dührkoop hamburgi és Nicola Prescheid berlini műhelyében folytatta. Ezt követően műtermet nyitott a Személynök (ma Balassi Bálint) utcában aztán Meranba költözött, ahol portréfotózásból élt. Mindezt a 20. század első évtizedeiben, amikor egy ambiciózus, új fényképésznemzedék a korszakra jellemző társadalmi törekvésekkel párhuzamosan megújította a portréfotózást. Révai a német iskola „sallangmentes” realizmusát követte, majd ezen továbblépve alakította ki saját stílusát: bátran közről fényképezve modelljeit és merész kamerabeállításokat használva.
A következő tematikai egység a Kassák-kapcsolatokat mutatja be a híres fotósorozattal illusztrálva. Ezek a képek segítették megteremteni a merész lapszerkesztő, újító irodalmár és a mozgalomszervező emblematikus alakját. A Kassák család több tagjáról, köztük a művész édesanyjáról, Istenes Erzsébetről, valamint élettársáról, Simon Jolánról is készített képeket. Továbbá a Ma csoport néhány tagjait is megörökítette, például Uitz Bélát vagy Bortnyik Sándort, aki Révai névjegykártyáját is tervezte. (A kártyán szereplő figura a kiállítás logójaként felnagyítva megjelent a fogadófalon is.)
A tárlat ízelítőt nyújtott Révai önálló kiállításból is, ami 1911. június 8-án nyílt meg a Művészotthon Váci utcai szalonjában. Akkoriban nem volt jellemző a fotográfusok egyéni kiállítása, leginkább csoportosan mutatkoztak be a nagyközönség előtt vagy saját műtermeik, stúdiójuk kirakataiba tették ki munkáikat. A művészotthonban bemutatott főként portrékat, valamint aktokat, gyermekfotókat és zsánereket felsorakoztató 214 fotóból pusztán egy tucatot láthattunk a Kassák Múzeumban, de a Népszava korabeli tudósítójának a méltatását ez a néhány darab is igazolta: „Csupa mélység, igazság és művészet ez a sok arckép.” A Demonstratív fénykép-portré kiállítás katalógusában Pár szó akarásaimról című írásában a fotózásról, mint iparművészeti ág elismeréséről értekezik.
A következő élettörténeti szakasz 1927-ben indul, amikor Párizsban élő, iparművészeti ékszereket készítő lányához költözik. A kiállítás egyik leglátványosabb és egyben legértékesebb részét Révai Éva ékszerei és a hozzájuk tartozó divatfotók képezték. Remélhetőleg ez a néhány műtárgy egy későbbi tárlatnak az ízelítője is volt egyben, mert az ékszerkollekció újszerű anyaghasználata, radikális formavilága nem csak a korabeli divatházak (Worth, a Coco Chanel, Christian Dior vagy a Maison Carven) figyelmét keltette fel, hanem mai szemet is mágnesként vonzzák. Az ékszereket, az anya és lánya által közösen gyártott iparművészeti tárgyakat olyan fotósok örökítették megy, mint André Kertész, Egidio Scaioni és Roger Schall. Szintén ezen a szakaszon kapott helyet a Révai Ilka lányával szoros barátságot ápoló Kertész öt fényképe, ami bepillantást enged a párizsi hétköznapokba.
Révai Ilka életét többször törték meg tragédiák, amelyeken akaraterejének és kitartásának köszönhetően lett úrrá, de az utolsó akadály legyőzhetetlennek bizonyult. Franciaország német megszállása után zsidó származása miatt Révai Ilkának biztonságosabbnak tűnt hazaköltözni. 1943-ban Budapestre érkezett, de a helyzet hamarosan itthon is rosszabbra fordult. 1944-ben a gettóban életét vesztette, maradványait a Dohány utcai zsinagóga egyik tömegsírja őrzi.
Az Hiányzó tekintet egy klasszikus fotó-életműkiállítás, amelyet látványosan és szellemesen egészített ki a kortárs fikció. A tárlat hangsúlyos, igazán erős része besűrűsödött a belső kis terembe, ahol szorosan egymás mellé került a híres Kassák portrésorozat, a Kertész képek és az ékszerek, de múzeum időszaki kiállítóterének sajátossága nem nagyon engedett más megoldást. A visszafogott tipográfia és fekete-fehér arculat jól illeszkedett a képekhez anélkül, hogy elnyomta volna a tartalmat, kellemesen vezette a tekintetet, a széles paszpartúk pedig a fényképeken tartották a fókuszt. A fotográifa rajongóin kívül a laikusoknak is kiváló élményt nyújtott a kiállítás, mert Révai Ilka megindító történetén túl lehetőséget kínált kicsit elidőzni, átérezni és megfejteni az erős, érzelmekkel telített Révai fotókat.
