AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra. A 10 millió forint alatti bekerülési költségű pályázók közül következzen most a Petőfi Irodalmi Múzeum: A tárgyak társasága – írók gyűjteményei című időszaki kiállítása, mely 2024. május 8. és 2025. június 22. között volt látogatható!
„A tárgyak képe aszerint alakul át lelkünkben, hogy milyen képzeteket hívnak életre, s csoportosítanak maguk köré... Azt szeretjük bennük, amit a magunkéból teszünk hozzájuk: az egyensúlyt, a harmóniát, amely köztük és a lelkünk között létrejött” – olvashatjuk Luigi Pirandello olasz író Mattia Pascal két élete című regényében. És valóban, tárgyaink saját énünk kiterjesztéseként rólunk mesélnek, belőlünk táplálkoznak, értünk valamilyenek, velünk teljesek. Gyermekként kincseket, gombokat, köveket gyűjtünk, rendezgetjük, elcseréljük őket, büszkék vagyunk rájuk, saját tárgyaink fel-, össze-, begyűjtése fontos fejlődéslélektani lépcső, mely normaalkotásra tanít, önuralomra, alkalmazkodásra, érzelemszabályozásra. Gyermeki kincseink formálnak minket, formálnak azzá, aki majd felnőttként képes választani, dönteni, képes maga köré pozícionálni egy valóságot, mely emlékekből, vágyakból, tapasztalásokból, rajongásból, megfigyelésből összesimult tárgyak rendszere. Felnőtt kincseink érzékeny szövete: dacolás a mulandóval, egy nagy igen az örökkévalóságra. Végső soron, ha tetszik, a tárgyaink: megsokszorozott valónk, variációk egyetlen témára, mely téma mi magunk vagyunk, amiként Jean Baudrillard mondta: „Az ember mindig önmagát gyűjti”.
A francia filozófus gondolatai sok egyéb idézet társaságában szépen terelte a látogatókat a Petőfi Irodalmi Múzeum A tárgyak társasága – írók gyűjteményei című 2024-ben életre hívott kiállításában, mely megérdemli az érintett és szubjektív bevezetőt. Az intézmény tavalyi kerek, 70. évfordulóját ünneplő gyűjteményalapú kiállítás-sorozat második állomásának alapnarratívája ugyanis nem más volt, mint hogy mit gyűjtöttek a magyar írók a 19. században, a múlt századfordulón, az 1970-es években, és mit gyűjtenek ma. A Jókaitól egészen a kortárs írókig mélyet és bátrat merítő válogatás három fókusz mentén közelítette meg a gyűjtés fogalmát, a három szint egyszersmind az elrendezésben is plasztikusan megjelent. A külső kör az intézmény által őrzött 19. és 20. századi írói gyűjtemények világa, a belső szelet kortárs alkotóink tárgyi környezete volt, a legszűkebb kör pedig, akár valamiféle megszemélyesített mag, viszonyítási pont, origó: a múzeum maga volt, mint gyűjtő, mint kollekció, mint tárgyakat egybefűző, át- és újrarendező-keretező entitás.
Az írói gyűjteményeket hat tematikus műtárgycsoportba rendezve ismerhettük meg és fedezhettük fel a kiállításban, a csoportok között olyan hívószavak segítették az eligazodást, melyek a gyűjtésben megmutatkozó általános emberi motívumokra rezonáltak, ugyanakkor rámutattak a gyűjtemények egyedi sajátosságaira, a személyes kötődésekre, tárgyakat és tulajdonosaikat összefűző szenzitív, mégis erős kötelékekre. Olyan sorvezetők mentén tájékozódhattunk a tárgyak között, mint például megszállottság, szépség, érték, művészet, vágyakozás, utazás, emlék, barátság, szenvedély. Külön érdekessége és hozadéka volt a válogatásnak, hogy a relikviák mellett abba is bepillantást nyerhettünk, hogy a szépirodalmi szövegekben miként érhető tetten a gyűjtőszenvedély, hogyan hagynak maguk után nyomot egy-egy versben mackók, madarak, festmények, kagylók vagy éppen kalapok.
A kiállítás második rétegében nyolc kortárs író mesélt tárgyakhoz való viszonyáról, gyűjteményeik és írásaik találkozási pontjairól, így Bartis Attila, Kukorelly Endre, Márton László, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Ugron Zsolna, Várady Szabolcs, Szabó T. Anna. Utóbbi a kiállítás megnyitóján így vallott a téma kapcsán: „Minden író gyűjtő – nyilván ezért nevezik szerzőnek, ugyebár... Nem képes izgalmasan írni az, aki nem őrizte meg magában a gyerekkor mindenre kíváncsi, tücsköt-bogarat felszedegető, kísérletező mohóságát”.
A kiállítás legbelső terében a múzeum maga is, mint gyűjtő került bemutatásra, méghozzá egy kiemelt gyűjteményével, az írógépekkel, melyek egyben elemelt szimbólumai is lettek a kiállítás gondolatiságának, és mely csodálatos kattogó-csattogó-múltszagú médiumok közül mi más kaphatott volna itt központi helyet, mint Babits Mihály 1945-ben bombatalálatot kapott masinája, melyen az író, életművének jelentősebb részét megalkotta.
Zeke Zsuzsanna kurátornak, Csuport Andrea grafikai tervezőnek és H. Kocsis Annamária látványtervezőnek köszönhetően a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán elég volt nyitott füllel járnunk: a tárgyak elsuttogták történeteiket, hol szellemesen, hol szentimentálisan, hol botladozva, hol könnyek között, hol pedig szikáran, akár egy négysoros. Lázár Ervin nyakkendőgyűjteménye, Ady Endre és Csinszka festményei, Tamási Áron szivaros dobozai, Gyurkovics Tibor kalapjai, Tandori Dezső játékmedvéi, Pilinszky János lemezgyűjteménye kértek tőlünk figyelmet, tekintetet, aha élmények felfedezését, Jókai Mór kagyló- és csigagyűjteményének, valamint sétapálca gyűjteményének illusztris darabjai, pedig mint legrégebbi kincsek hívtak minket időutazásra. Relikviák, melyek többsége hétköznapi tárgy, ám tulajdonosuk révén mégis egyedivé, különlegessé, kultikussá váltak, műtárggyá nemesedtek, és így felmagasztosulva, végül visszahálálták a figyelmet: úgy meséltek gazdáikról, azok érzéseiről, szokásairól, emlékeiről, vágyairól, alkotásairól, mely szókincs és személyes érintettség bármely író tollát aranyba vonta volna.
Vajon tudtuk-e korábban, hogy Jékely Zoltán horgászás közben uszadék fadarabokat gyűjtött, melyekbe arcokat, motívumokat látott bele, és ezek aztán számos vers ihletői lettek? Vagy tudtuk-e ezelőtt, hogy Tandori Dezső a feleségével folytatott megfigyelés alapján a verebekről vezetett naplót, melyet később a Madárnak születni kell című közös könyvükben publikáltak? Vagy azt, hogy Lázár Ervin nyakkendővég-gyűjteményének darabjai, melyeket a legenda szerint az író, a saját bicskáját felajánlva kért és kapott hol kisebb, hol nagyobb darabokban barátaitól, ismerőseitől, egy könyvespolc oldalán, lepkegyűjteményhez hasonlóan voltak egyenként feltűzve és feliratozva?
Kivételes, ha egy kiállítás túlnő önmagán és projektté szélesedik, programokat, új olvasatokat hívva életre, korosztályokat simogatva a narratíva puha takarója alá, melynek melege, otthon-illata, nosztalgikus varázsa ínséges időkben jól jön majd a léleknek. Iskolásoktól kezdve nyugdíjasokig, fiatal édesanyáktól egyetemistákig szólított fel aktivitásra a kurátori csapat, voltak fejlesztőpedagógiai foglalkozások, szubjektív tálatvezetések, raktárbemutatások, szakmai vezetések, volt pop-up kiállítás „te mit gyűjtesz, mit gyűjtött a dédapád, mit árul el a családodról ez a gyűjtemény, miért őrzöd még mindig” témában, és folytatódott a 2016-ban megkezdett Tárgyeset című beszélgetéssorozat, mely kortárs írók „muzealizálása” nyomán szerveződött annak idején, és lett afféle gondolati előfutárból a Petőfi Irodalmi Múzeum különleges kiállításának kódája.
A válogatás lenyűgöző mivolta nem csupán variabilitásában volt keresendő, aminthogy a Művészeti, a Relikvia- és a Fotótár mellett a Könyvtár, a Kézirattár és a Médiatár anyagaiból egyaránt láthattunk személyes tárgyakat. Nem csupán a törekvés adta, miszerint a gyűjtés narratíváját kitágítva, a múzeum feladatait is felmutatta a leltározásról a katalogizálásig. Nem csupán annak köszönhető, mert a tárgyakat egyszerre mutatta fel funkciójukban, ihlető múzsaként és műtárgyként, vagy mert a minden irányból körbeérhető, körkörös elrendezés, akár egy labirintusjárás, a múzeum origójáig vezette látogatót - ha tetszik, a kalandozás végén katarzist megélt lelkünk középpontjáig terelve minket. És nem is csupán annak, mert a korszerű muzeológiai gyakorlatok szépen összesimultak a sokszínű írói hagyatékok misztériumával. Hanem azért volt különleges, fontos és jóleső ez a kiállítás, mert mesélt. Előttünk és közöttünk élők meséit. Művészeink, zsenijeink meséit. Kollektív emlékezetünk meséit. Úgy, ahogyan eddig még nem hallottuk őket.
Gyermekként kincseket, gombokat, köveket gyűjtünk, felnőttként kincseink a mulandóval dacolnak, az örökkévalósággal szövetkeznek. A tárgyaink: megsokszorozott valónk, variációk egyetlen témára, mely téma mi magunk vagyunk. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán a labirintus belsejébe érkezve, valóban megérkeztünk. Legalábbis a szimbolikus írógép előtt állva ezt éreztük. Mások élete kért tőlünk figyelmet, tiszteletet, pillanatokat, energiát, munkát. Mert történeteket hallgatni, átélni, újraélni: lélekmunka. De ezek a tárgyak meghálálták. Mert olyan sokat láttak. Olyan sokat tanultak. Olyan sokat hallgattak. És olyan sok könnyet el nem hullattak. Amiként Babits Mihály írta: „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, / Hogy sírnak a szobámban nesztelen / sötétedő, sejtelmes alkonyokkor / bús lelküket kitárják meztelen.”
A fotókat készítette: Birtalan Zsolt, Gál Csaba
