AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2025 díjat október 21-én adják át a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 5, az utóbbiból 9 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 14 finalistát. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra. A 10 millió forint feletti bekerülési költségű pályázók közül következzen most a Néprajzi Múzeum Székelyek - Örökség-mintázatok című állandó kiállítása!
"Egyetlen DNS molekulánkban annyi atom található, mint ahány csillag egy tipikus galaxisban (...) Mindnyájan apró univerzumok vagyunk." Az idézet a Kozmosz: Történetek a világegyetemről című csodálatos amerikai ismeretterjesztő sorozatból való, és jó lenne, ha erre mindennap emlékeznénk. Akkor, amikor nem szeretjük eléggé önmagunkat. Akkor, amikor kételkedünk a másikban. Akkor, amikor elfelejtjük, honnan jövünk és kik vagyunk. Amikor úgy érezzük, kevésnek találtatunk a sors mérlegén. Amikor egyedül vagyunk, amikor könnyeket hullatunk, mikor az éj oly sötét, hogy nem hisszük, valaha hajnal lehet még. És akkor is jó lenne emlékezni e szavakra, amikor arról kell mesélnünk, milyen transzgenerációs öröksséggel vagyunk a mindennapokban, a hazánkban, a közösségünkben, a Kárpát-medencében. Milyen szokások, milyen hagyományok, milyen öröklődések formáltak minket azzá, akik ma vagyunk, és mi milyen felelősséggel tartozunk mindezt továbbadni, értelmezni, a magunk képére formálni, de szükségszerűen megőrizni a jövőnek. Amolyan DNS-ként. Kódként kollektív időkapszuláinkhoz. Kódként életeinkhez, álmainkhoz, valóságainkhoz.
Ennél nem kisebb feladatra vállalkozott a Néprajzi Múzeum Székelyek – Örökség-mintázatok című időszaki kiállítása, mely a nemzettudat erősítésének érdekében a határon túli magyar kulturális értékeket, a történelmi Székelyföld ezerarcú portréját mutatta fel, a 19. századi polgárosodástól a 21. századi modernizációig. A vendégkiállítás, mely egy magát egységes régióként meghatározó, etnikai alapon definiált térség történelmét, művelődéstörténetét, gazdasági fejlődését, oktatási-közművelődési intézményrendszerét rajzolta meg, Magyarországon még nem látott műtárgyakkal is bizonyította, hogy a székely népcsoport joggal foglal el a magyar nemzet egészében különleges pozíciót.
A 2024. október 15. és 2025. augusztus 24. között látható kiállítás három romániai megye (Hargita, Kovászna és Maros) magyarok lakta vidékére kalauzolta a látogatókat, azzal a nem titkolt céllal, hogy érzékeltesse a székely kultúra folyamatos átmenetiségét, természetes dinamikáját, folyton érő-reagáló-mocorgó-alakuló néplélek-domborzatát. A székelyföldi főkurátor, Kinda István és társkurátorai saját közösségük belső nézőpontját hozták el Budapestre, hogy olyan kérdésekre igyekezzenek válaszolni, mint hogy miként illeszkedik egymáshoz a természeti környezet, a kézműves hagyomány, az életmód, a háttérben húzódó történelmi sorsfordulók és a gazdaságtörténeti újítások, hogy mindezek milyen jelenségekben ragadhatók meg, térségi, helyi, családi és egyéni példákon keresztül, és hogy mi minden rajzolhat autentikus és hiteles képet a székelyekről, a kívülről akaratlanul is rájuk vetített sztereotípiák ellenében.
A kiállítási projekt egyedülálló kezdeményezésként és példaértékű együttműködésként tíz székelyföldi múzeum, magánszemélyek, plébániák és egy alapítvány gyűjteményeit, tárgyi és folklór anyagát építette be a gazdag válogatásba, mely hét altémán keresztül rajzolta meg a DNS-ét Székelyföld népének. Ezt a szándékot volt hivatott a különleges tárlat egyik elgondolkodtató, egyben egyértelműsítő vizuális eleme is jelképezni: az örökítőanyagnak, a fajfennmaradás katalizátorának vonalkód szimbóluma egyszerre tárgyiasította témáját, tágította ki azt univerzális narratívává, és szűkítette egy monokróm jelkód személytelen, mégis minden lényegeset tartalmazó, időben összecsomósodott leiratává. A hét altémán keresztül kommunikáló, többolvasatú, éles kontúrú kiállítás nem mást vállalt fel, mint bemutatni, kik is a székelyek, melyek a csak rájuk jellemző kulturális jegyek, milyen tárgyi hagyaték segítségével lehet a legpontosabban megragadni a jellegzetességeiket, milyen tárgyak révén fejezhető ki leginkább identitásuk.
A misztifikáló, romantizáló elemektől magát – és ezáltal minket is – távol tartó vendégkiállítás altémái a következő utazással kínálták meg a Néprajzi Múzeum közönségét: Székelyek, Élni mindenáron, Rozettás örökség, Kézdivásárhely – az udvarterek városa, Megterítve, Ezer székely leány, Csíksomlyó – a kegyhely. Már első olvasatra, első pillantásra is beszédesek voltak a címek, melyek akár egy film, egy regény fejezetcímei, szépen vezettek minket a finoman megrajzolt, dinamikus térben, mely mind horizontálisan, mind vertikálisan épült, tágult, akárcsak a történet, melyet elmesélni igyekezett. Az első egység, A székelyek, a hegyes-dombos vidék, az energikus táj, a néprajzi csodák terepe volt, a második, Éni mindenáron címmel, a kézzel-lábbal-tűzzel dolgozás, a föld, mint legbiztosabb vagyon, és az amerikás székelyek tárgyi kultúráján keresztül, és olyan csúcstárgyakkal, mint egy 1920-as évekbeli Fordson traktor, a mindenáron boldogulás emberi történeteit bontotta ki, a harmadik altéma a Rozettás örökség, a faragott kapuk, a sárkovácsok, a bútorfestők világába kalauzolt, a negyedik szekció központi helyszíne a mestergerendákkal tűzdelt Kézdivásárhely volt, az udvarterek városa, Háromszék Párizsa, a Megterítve színes-szagos tárgyegyüttesében hús, füstölt szalonna, pityókás házikenyér, kürtős kalács, borvíz, borszék, pálinka és ételszentelés hívott minket gasztronómiai barangolásra, az Ezer székely leány elnevezésű blokk a székely viselet, a kuriózumok, a higiénia, a szőttes mozgalom, a székely mulatók kapcsán kevert ki egy újabb színárnyalatot a székelyek kollektív portréján, melyet végül a hetedik témakör, a Csíksomlyó -a kegyhely című szekció látott el végleges kontúrokkal, megidézve letűnő világképeket és a székely Jeruzsálemet.
Közel másfél évszázados múlt kért tőlünk figyelmet, és az eredmény megható volt: a sokféle, hol egymást kiegészítő, hol egymással párhuzamosan futó, máskor pedig egymást kioltó megközelítés, mely eddig alakította székelység-képünket, most szükségszerűen a háttérbe húzódott, hogy helyet adjon valami újnak, valami frissnek, eddig nem ismertnek, egy belülről építkező identifikáció térbe hajlításának, mely identifikáció révén tisztább és pontosabb lehet a Székelyföld népi kultúrájának megismerése, az őt jellemző és szolgáló tárgyi világ értelmezése, egy különleges népcsoport, egy máig pulzáló régió karakterisztikájának tanulmányozása. A kiállítás közben felmerült kérdések sok esetben nem találtak feloldásra, nyugvópontra, a narratíva nem kínált egységes képet, „definíciót” – aminthogy az csak a bizonyos vonalkód fekete-fehér binaritásában lehet csupán pontos és körülhatárolt, történeteinkben nem, azokban a vonalak elcsúszhatnak, összecsimpaszkodhatnak, akár a huncut gyerekek, hiszen mind mások vagyunk, mindenki hátizsákjába mást pakolt a Mindenható. A kiállításon a kutatói tekintet fókuszának lehettünk tanúi, mely az összeválogatott anyag jellegéből is adódott: a tárgyak különböző gyűjtőterülettel, eltérő gyűjtési gyakorlattal rendelkező székelyföldi intézményekből kerültek ki, más-más időszakot reprezentálva, akár egy lista, egy karakterábrázolás jellemzőkkel, időablakokkal, fontos útelágazásokkal, egyes vonatkozásokat bemutatva, másokat a szemlélő képzeletére bízva. Az elmondhatatlanság toposza volt a Néprajzi Múzeum kiállítása, pont-pont-ponttal a végén, a lehetséges rend és formába öltés vágyával, megélt és elképzelt történelmekkel, a múlt lezárása helyett a múlt megértésére törekedve.
Mindezen súlyozott narratívák középpontjában pedig mi más állhatott volna, mint a táj által meghatározott ember, a vidék által determinált és szárba szökkenő kultúra, viselettel, táplálkozással, építkezéssel, lakáskultúrával, gazdálkodással, gondolkodásmóddal. Ember alkotta tárgyak, megélt és narratívákban megjelenített sorsok, fotográfiákkal illusztrált történetek meséltek jelenorientáltan, sőt kritikus hangvételben, mindig egy kortárs problémakörből kiindulva, mindig életszagúan, emberközelien fogalmazva meg jelenségeket, pillanatokat, egyéni sorstörténeteket, kortárs módon szemléltetve csúcsműtárgyakat, dokumentumokat, képzőművészeti alkotásokat, installációkat, idézeteket, archív és jelenkori fotókat, dokumentumfilmeket, interaktív tartalmakat.
Ahány csillag az égen..., annyi szikrázó pontból vagyunk összegyúrva, mi, apró univerzumok - hangolhatjuk a Néprajzi Múzeum Székelyek - Örökség-mintázatok című vendégkiállítását a kezdeti idézet mentén szabadon. Az áthangolás azért is csábító, mert mindig megható, ha egy illusztris intézmény szükségét érzi kicsit átadni a színpadot másoknak - tudván, hogy ettől végsősoron ő maga lesz több, árnyaltabb, ismervén és magáévá téve a mondást, miszerint mennél több van egy búzaszemben, az annál mélyebbre hajtja a fejét. A Néprajzi Múzeum szép meghajlással fogadta be ezt a válogatást, és adott otthont neki 700 négyzetméteren, Zabolától Gyergyószentmiklósig, Sepsiszentgyörgytől Székelykeresztúrig, csaknem valamennyi székelyföldi múzeum gyűjteményéből vonultatva fel tárgyakat és dokumentumokat, mesélve el 7 nagy témakörön és 100 fotón keresztül éppen 77 történetet. 77 apró univerzumot, 77 Kárpát-medencei sorsfonalat, 77 emberálmot ebben az óriásira duzzadt, zsibongó világban. 77 életmesét, mely szeretni tanított, emlékezni, időkapszulákban a jövőnek üzenni. Életekről, álmokról, valóságokról. Székelyekről.
