Látlak téged. Az ikonikus mondat, mely egyébként a Bibilában Jób könyvében már szerepelt, James Cameron filmeposza, az Avatar kapcsán lett szállóigévé a világban. Azt jelenti: látom a lelkedet, látlak, anélkül, hogy ítélkeznék, hogy vádolnék. Látlak téged az erősségeiddel, a szépségeddel, a jóságoddal, a veled született mindenség ígéretével. Látlak téged. Érezlek, megértelek, szeretlek, elfogadlak. Megismerlek és elismerlek.
A láthatóvá válás, akár csak egy pillanatra is, furcsa módon éppen napjainkban nagy kiváltság. Pedig azt gondolnánk, az online térben kitűnhetünk, és kitüntetve lehetünk figyelemmel, kíváncsisággal, érdeklődéssel. Mégis, a valódi megmutatkozás, az a Cameron-féle: ritka kincs, és még ritkább, ha rezonálást kapunk válaszul, azaz elindítunk valamit mi magunk, egy összecsendülést, egy oda-vissza kommunikációt, egy oda-visszacsatolást. Látva lenni, észrevétlenből valaki, valakik számára fontossá válni olyan pillanat, aminek tiszteletére díszbe öltözik a lelkünk.
Az Év Kiállítása 2024 díjátadó is ilyesféle láttatás, felmutatás volt, amikor virtuálisan a vállunkra emeltük büszkeségeinket, és körbe hordoztuk, megtapsoltuk, megünnepeltük őket, ezek a büszkeségek pedig esetünkben a magyar múzeumok legjobb, legbátrabb, legegyedibb, legkomplexebb kiállításai voltak. Válogatások, tárlatok, gyűjtemények, installációk, melyeken muzeológusok, kurátorok, szakértők és háttérmunkatársak egész sora dolgozott hónapokig, évekig, hogy aztán egy hűvös koratéli napon a Hagyományok Háza impozáns dísztermében a hazai szakma Oscar-díjaként emlegetett elismeréséért ringbe szálljanak egymással. Ilyen nyugodt ringet nem látott még a világ, Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára is megjegyezte beszédében: maradjon meg a múzeumi közösség ilyen támogatónak, ahol nem ellenfelek, hanem egymást értő kollégák dolgoznak. És igen. Az ünnepséget megelőző pillanatok izgatott morajlásának legmegkapóbb eleme a közösség, mint tér, mint erőforrás, mint hátország, mint elhivatott kultúrateremtő, proaktív, önkéntes társulás, legszembetűnőbb velejárója pedig a sok csillogó tekintet, a másikra kíváncsi, a másikért is drukkoló, a másikat (el-meg-fel-) ismerő attitűd volt. Ezen a koratéli kedd délelőttön a múzeumi szakma színe-java a Corvin téri impozáns épületbe zarándokolt, ki vonattal, ki kocsival, az ország minden szegletéből, hogy muzeológusok, múzeumi szakemberek, vezetők, kurátorok, lelkes és elhivatott kollégák pár órára csak magukért, egymásért legyenek. Ünnepbe öltöztetve a lelküket.
A díjátadót a Magyar Állami Népi Együttes műsora nyitotta, és már ezzel kerekedett, hízott az alaptartalom, merthogy ez a nap, jóllehet a megérdemelt elismerések napja volt, egyben szakmai találkozó, konferencia, együtt gondolkodás is, közös kultúránk és ránk hagyományozott kincseink jövőképének kikristályosítása, egyszóval mindenképpen rétegzett és több olvasatú esemény volt – akár egy jó kiállítás. Az ünnepélyes beszédek mindegyikében az értő fül találhatott muníciót. Vincze Máté helyettes államtitkár azt mondta, hogy a múzeumi hivatás különleges szakma, mert végül mindig a tárgyak és a történetek kapnak főszerepet, azok, akik dolgoznak velük, szinte sosem, ezért kell megbecsülni az ilyen és ehhez hasonló alkalmakat. Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója arról beszélt, hogy amikor átvette az intézményt, a népi iparművészeti múzeum jövője volt a kérdés, és lám, most ebben az illusztris térben működik a múzeum, ráadásul a szakmai seregszemle egyik résztvevője is. Dr. Bereczki Ibolya, a Pulszky Társaság elnöke a 15. jubileum sikerét a minden eddiginél több jelölésben látja és méri, dr. Katona Júlia, a kilenc tagú bíráló bizottság elnöke pedig arról számolt be, hogy a kiállítások típusait tekintve bővülő tendencia figyelhető meg: a korábban leginkább néprajzi, történeti, régészeti pályázatok mellett ma már képzőművészeti, kortárstörténeti, fúziós és kutatási projektek is szerepelnek – ezért a díjazásnál sok szempontot kellett figyelembe venni.
A 2024-es mustra mérlege valóban imponáló: 28 beérkezett pályázat, abból 19 jelölt, ezen kívül a kategóriák számát növelték: számos különdíj lett, a különféle típusok pedig a sokszempontúságot követelték meg és garantálták is egyben. Dicsérő oklevelek és különdíjak találtak gazdára, előbbiekkel a Hagyományok Háza – Magyar Népi Iparművészeti Múzeum Szecesszió, Art Deco, Népművészet – Női lélek, népi formák című időszaki kiállítását, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum A kockaház. Lakóház, életforma és annak reprezentációja a Kádár-korban című időszaki kiállítását, a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ Hanyas vagy? című tárlatát és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Újratöltve című állandó néprajzi kiállítását jutalmazta a zsűri, utóbbiak között pedig olyan speciális indoklások kaptak helyet, mint például a legtalálóbb cím, a legjobb látvány vagy éppen a legeredetibb mondanivaló.
Az Év kiállítása 2024 fődíját a 10 millió Ft bekerülési költség alatti kategóriában az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bűvészinasok - a 70 éves Astra Bábegyüttes és a 30 éves Maszk Bábszínház című, a bábművészet népszerűsítését célzó, szenvedélyes elkötelezettséggel, lelkesedéssel és kreatívan megvalósított, magas színvonalú időszaki tárlata nyerte el, a 10 millió Ft bekerülési költség feletti kategóriában a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Menyasszony című, rendkívül sikeres, a magyar történelmet, a közelmúltat és a jelent a múzeumi gyűjteményekkel és a kurrens közösségi gyűjtéssel kifinomultan és elegánsan egyesített időszaki kiállítása nyerte el. Dr. Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója elmondta: a Magyar Menyasszony élni fog, további határon belüli és túli megjelenéseken már most dolgoznak, Simonovits Ildikó kurátor pedig meghatottan arról mesélt, hogy 12 éve álmodott egy nagyot: egy hatalmas közösséget megmozgató projektet, melynek a témája az esküvő, az egyszemélyes álom aztán igazi csapatmunka lett, aminek 2000 esküvő és 5000 fotó a mérlege. Az OSZMI részéről dr. Bodolay Géza igazgató köszönte meg a csapatmunkát és említette meg büszkén, hogy az intézmény immár másodjára részesül a rangos elismerésben, a kurátorok pedig elmondták, hogy karácsonyig még egy szűkített kamaraváltozat látható a Csili Művelődési Központban a válogatásból, azután Pécsre utazik ez a kiállítás.
Az ünnepi díjátadót közös fotó zárta, melynek kapcsán minden díjazott a színpadra állhatott, és a múzeumi szakma összefogását szimbolizálandó, egymás mellett örült a közös sikernek a mintegy két tucatnyi intézmény, azazhogy a kiállítások fejlődnek, proaktívak, igényesek, egyediségre, eleganciára, több olvasatúságra törekednek, a múzeumtársadalom pedig az elefántcsonttorony helyett a közösségi tér szerepvállalását teszi mindinkább magáévá, és ennek megannyi apró gyöngyszeme a díjazott sok-sok múzeum, galéria, gyűjtemény - szerte az országból.
Ezután következett a szakmai konferencia, előadásokkal, kerekasztalbeszélgetéssekkel és villámbemutatókkal, a fő narratíva pedig Műhelyek, alkotók és találkozások – múzeumi kiállítások és élő hagyomány címmel vonta ernyőként maga alá az egyes megszólalásokat, prezentációkat, véleményütköztetéseket. Elsőként Both Miklós, a Hagyományok Házának főigazgatója a Folk_ME (Folk Music Education) elnevezésű projektről tartott előadást, melynek során egy részletgazdag és innovatív platformot ismerhetett meg a hallgatóság. A változókra – úgy, mint a tanulási igények, a technikai paraméterek és az oktatási hangsúlyok fejlődésére – építő program egy sokoldalúan felhasználható online oktatási eszköztár, mely egyben a felgyűjtött népzenei tartalmak megismertetését és kulturális örökségünk felmutatását is célul tűzte ki. A legmodernebb technikával felvett oktatóvideókat, hangszerenként külön sávokra felvett hanganyagokat, dalszövegeket, kottákat és eredeti forrásanyagokat kínáló adatbázisban aktív résztvevőként ismerhetjük meg a népzene eredeti gyakorlatát, szétszálazhatjuk egy-egy hanganyag szólamait, hangszerről hangszerre ismerve meg az adott zene felépítését. Az ujjrend és a hangszer megfelelő használatának elsajátítása okán még egy-egy részlet lelassítására is lehetőség nyílik, ezáltal komplex és alapos megfigyelést biztosítva tanárok, diákok, érdeklődők számára. Az előkép nélkül született, már most óriási nemzetközi visszhangot kiváltó platform a kulturális párbeszédet is segítheti, így a Both Miklós által prezentált szakmai tartalom a műhelyek, alkotók és találkozások gondolatiság felülreprezentált, újragondolt, mélyebb és polarizáltabb rétegekkel dúsított témalehetőségét kínálta a közönség számára, hiszen a kanonizálás helyett a sokféleség és a változás mellett tette le voksát.
A hagyományok megőrzésének egy másik manifesztuma a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum díjazott Szecesszió, Art Deco, Népművészet – Női lélek, népi formák című kiállítása, melyről dr. Czingel Szilvia tartott prezentációt. A kurátor a női sorsokra fókuszált, 10 asszonyra, 10 kreatív és bátor alkotóra, akiknek életfonala tárgyakon keresztül bomlott ki az időszaki kiállításban.
A nap narratívájához méltón a népművészet útja, tovább gondolása, variálása, kiegészítése csakúgy terítékre került a női szerepvállalások mentén, mint a magyarság eredetének kutatása, a népművészethez való viszonyulás árnyalatai, egy eltűnőfélben lévő művészet hagyományainak átmentése. A Lesznai Anna, Mallász Gitta, Undi Mariska, Lukáts Kató, Zsindelyné Tüdős Klára, Király Ilus, Kis Jankó Bori, Csuhai Józsefné és a Zsolnay nővérek fémjelezte tárgyak a bútortervezés, a grafika, a plakáttervezés, a kerámia- és a textilművészet világából adnak választ olyan kérdésekre, mint hogy miként lehet ötvözni a hagyományt a modernebb formákkal, hogyan lehetünk őrzői, átadói, népszerűsítői annak a csodálatos brandnek, amit úgy hívnak: népművészet, és milyen szerepe lehetetett ebben nőknek, asszonyoknak, női alkotóknak, olyan nőknek, akik feltűntek és hagyták magukat látni.
A harmadik előadó dr. Szarvas Zsuzsa főmuzeológus volt, a Néprajzi Múzeum új állandó gyűjteményi kiállításának vezető kurátora, aki a nemzetközi és világviszonylatban is rendkívüli válogatás közösségi jellegét emelte ki, mint éveken át tartó közös munka különleges végeredményét, annak többszólamúságát, gyűjteményfókuszát. A magyar és nemzetközi anyag párhuzamos jelenlétének fontossága, a gyakorlati és elméleti tudás közvetítése, a múzeum múltjára és jelenére való reflektálás nyolc magtémában hívja gondolkodásra, analizálásra a látogatót, miközben az intézmény számára gyűjteményének újraolvasását, átkeretezését teszi lehetővé, önreflexív szemléletmóddal, kérdésfelvetésekkel, történetmeséléssel.
A nyolc magtéma mindegyike különleges aspektussal bír: a Tárgyak élete a tárgyak curriculum vitae-jét emeli a vizsgálat középpontjába, a Terepen a kutatási helyszíneket, a Múzeumgalaxisban a múzeum bővülése, tágulása ad érdekes hangsúlyokat a kiállított tárgyaknak, a Kiállítások kora a múzeum kezdeti éveit, megalakulását meséli el, a Művészet és etnográfia az esztétikai érték fontosságáról mesél, a Népművészet időről időre egység négy generáción keresztül vizsgálja az etnográfiát, az Őstörténetek azt a kérdést feszegeti, hogy adhatnak-e választ a tárgyak más feltevésekre is, mint amelyek alapján gyűjttettek, az Örökség a múzeumi örökség korántsem problémamentes terepét járja be, és amolyan tiszteletbeli kilencedik tartalmi egység a múzeum Zoom kiállítása, mely a nézőpontok különbözőségét adja a kezünkbe. A kortársiasság végszóval, mint kortárs művészetek, mint múlt és jelen összekapcsolása, mint a népművészet kortárs jelenléte és kapcsolódása, és mint a forrásközösségekkel való szoros együttműködés, Szarvas Zsuzsa előadása szépen keretezte Both Miklós az innovációt célzó és Czingel Szilvia a női szerepvállalásokat fókuszba állító prezentációját.
A kerekasztalbeszélgetések az átalakulás, a változás, az időbeni kitettség megható viszonyulásaiban mesterségek és hordozók életét kutatták. Hogyan jelenik meg a kortárs művészetben – és így természetesen a múzeumok világában is – a hagyomány, milyen inspirációt kapnak a művészek, látványtervezők a közösségi múlt, a díszítőművészet tárgyi emlékeitől? Hogyan működnek ezek a tárgyalkotó folyamatok a különböző műhelyekben, az alkotók műtermében vagy a kiállítótérben? Hogyan él együtt, hogyan reflektál egymásra a múzeumi kiállítás és a közösségi hagyomány, élő (nép)művészet? A Textil és viselet, jel és jelentés, alkotóműhelyek és kiállítások témában Söptei Eszter textildesigner, az Óbudai Múzeum – Goldberger Textilipari Gyűjtemény szakmai igazgatóhelyettese moderálta a közös gondolkodást, beszélgetőtársai Varga Erika és Kriston Lili voltak a Romani Designtól, Keszeg Anna kultúrakutató, Hortiné dr. Bathó Edit etnográfus, a Jász Múzeum korábbi igazgatója és Cebula Anna művészettörténész, a Szombathelyi Képtár igazgatója. A diskurzus kibontó gondolata az volt, hogy a textil, mint médium milyen helyet képvisel Magyarországon a népművészet, az iparművészet, design és a képzőművészet területén. Nemzeti és nemzetiségi motívumok, etikai felhasználási irányelvek, viselet-tradíció és átlag fogyasztói megélés, motívum- és hagyomány továbbadás, mint felelősség, lehetőség és küldetés. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekben folyt a néha polarizálódó, máskor együtt tartó beszélgetés, melynek talán legérzékenyebb pontja az érzékenyítés és a kulturális kizsákmányolás kérdése volt, azazhogy hol a határ az újratervezés és a motívumok tisztelete között, valamint lehet-e a hordozó maga a történet és a motívum maga az üzenet. A másik kerekasztalbeszélgetés a Kerámia egykor és ma, avagy változatok egy témára címet viselte, ebben Bangó Alíz keramikusművész vezetésével dr. Gecse Annabella etnográfus, a szolnoki Damjanich János Múzeum osztályvezetője, dr. Magyari Márta a debreceni Déri Múzeum főmuzeológusa és dr. Mester Edit, a tiszafüredi Kiss Pál Múzeum igazgatója monda el véleményét a téma kapcsán. A kerámia szerepének változása mentén az edukáció fontossága, az újratanulás csakúgy szóba került, mint a fazekasművészet népszerűsítésének, a technikák újragondolásának kérdése. Vajon kell-e ragaszkodni a hagyományok megtartásához, még akkor is, ha azok már nem korszerűek, azaz miként lehetne helye egy fekete edénynek egy fehérre terített elegáns asztalon, vagy hogyan alakulnak át a tárgyak funkciói és velük maga a tárgyakhoz való viszonyrendszerünk, azaz baj-e, hogy a tejesköcsög ma már váza? És a funkcióvesztéssel vajon kéz a kézben jár-e egy régi mesterség, a fazekasság megszűnése, valamint ebben a kérdésben milyen szerepe lehet a múzeumoknak?
A kulturális örökségünk sarokpontjai mentén analizáló önreflexív beszélgetések után villámbemutatók következtek, pár percben kiállításokat mutattak be a szakmai közönségnek kurátorok, művészettörténészek. Lovas Lilla és Simándi Katalin az OSZMI-tól A Bűvészinasok közössége címmel, Tóth Áron az Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközponttól Thészeusz hajója Eszterházán - Egy műemléki felújítás dilemmái címmel, Bódai Dalma a Magyar Pénzmúzeum és Látogatóközponttól Fejedelmek aranya. Uralkodói reprezentáció Erdélyben címmel, Kelemen Angéla a Damjanich János Múzeumtól pedig Ezt látták a csillagok. Színek és fények játéka egy kiállítási térben címmel adott elő. A négy villámbemutató a négy kiállításon vezette végig a közönséget, vetített anyaggal, egy-egy tárgy, enteriőr megidézésével, egy-egy vezérgondolat, tartalmi csomópont mentén hajlítva vissza szavakká a térbe álmodott impulzív anyagokat.
A Bereczki Ibolya búcsúszavaival és a Hagyományok Háza kiállításainak megtekintésével zárult szakmai nap valóban ünnepi esemény volt a múzeumi szakma számára. Sokféle volt, sokszólamú, soktémájú, sokpillanatú, sokolvasatú – amiként a múzeumok is sokfélék, és amiként egy jó kiállítás is sokolvasatú. Amiként az élet maga pedig sokpillanatú. Márpedig a múzeumaink és ezek a kiállítások az életünket álmodják újra, rendezik izgalmassá, adnak neki új(ra) értelmet és hangsúlyt. Hogy láthatóvá legyünk. Hogy látva legyünk, ahogyan Cameron navi hősnője azt olyan szépen belecsillogta a világba sok évvel ezelőtt.
Látva lenni, érezve, megértve, szeretve, elfogadva lenni. Megismerve és elismerve. Észrevétlenből fontossá válni. Ezzel kínálta meg a múzeumokat az a bizonyos koratéli keddi nap a Hagyományok Házában, és ezzel kínálnak meg minket a múzeumok - nem csak keddeken. Hanem minden nap, minden percében. Látnak minket. Láttatnak minket. Lássuk be, ez több mint amit kérhetünk.
