AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
A sorban a következő a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Menyasszony című időszaki kiállítása, mely 2023. december 13. és 2024. augusztus 25. között volt látható.
Lehetsz királyné, cselédlány vagy szegénysor lakója. A menyasszonyi ruhát éppen úgy várod már kislánykorodtól. A tridenti zsinat, majd a francia felvilágosodás óta (előbbi az egyházi, utóbbi a polgári házasságkötés kötelezővé válásának, illetve elterjedésének időpillanata) a legtöbb nő számára alapélmény, egyfajta felnövekvés-történet szükséges vágyálma a fehér menyasszonyi ruha, és mindaz, ami ahhoz kapcsolódik, amit az szimbolizál. A fehér ruha küszöb – van az előtte és van az utána. Ami előtte van, az az ártatlanság, a gyermeklét, ami utána van, az a felnőtté válás. A fehér ruha szerepkörváltás, romantizált, egyszersmind létbe kódolt választóvonal életstációk között, s mint ilyenre, kevéssé gondolunk rá gyászruhaként, pedig egyértelműen egy korábbi rendeltetés végét, elmúlását is jelenti. A fehér szín egyszerre szimbolizálhatja a tiszta érintetlenséget, az ártatlanságot, lehet leképezése elvágyódásnak, valami új, ismeretlen kezdetének, és persze válhat metaforájává magának a szentségnek is, két élet legalábbis örökre szánt kötelékének. Menyasszonyi ruhát ölteni egy nő életében talán a legfontosabb rítus, mely egy különleges pillanat különleges kelléke.
A házasság, mely korábban családok, dinasztiák szövetsége volt, a 18. század közepétől, a romantika, az iparosodás, a modernizáció eredményeként szólt egyre inkább az érzelmekről. Az egyház kizárólagos fennhatósága a frigyek fölött a polgári házasságkötés bevezetésétől,1895-től megszűnt, így lehetőség nyílt a válásra, a válást követő újra házasodásra, a vegyes felekezetűek egybekelésére. Ennek ellenére a megromlott házasságokat csak a hetvenes évektől kezdték el tömegesen felbontani, köszönhetően a nők egyre magasabb iskolázottságának, egzisztenciájuk stabilizálódásának, az általános értékrendváltozásnak. A 20. század utolsó évtizedeire a házasság több más alternatíva közül lett egy, az emberek már nem a „társadalom” és a „szokások” elvárásai szerint döntenek, hanem saját elhatározásból, az őket érő impulzusok hatására.
A Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Menyasszony című időszaki kiállítása a közönséget, a magyar nőket szólította meg: több száz ismert és ismeretlen nő története alkotott egy homogén, organikus szövetet. Féltve őrzött ruhák, kellékek, szerelmeslevelek voltak a sarokkövei annak a narratívának, mely női szerepekről, egyszersmind az esküvőhöz, a házassághoz fűződő viszonyrendszerek változásáról mesélt. A kezdő dátumot a válogatás egyik kulcsdarabja, hazánk legkorábbi, Európa második legrégebbi menyasszony-öltözete adta meg 1522-ből, mely felütésre azután majd ötszáz év nőtörténetét simították rá a kiállítás rendezői: elindulva egy olyan korból, amikor szinte minden a férfiakról szólt, eljutva napjainkig, amikor a nők társadalomban betöltött szerepe legalábbis forradalminak tetszik a kezdetek tükrében.
A kiállítás anyaga hazai közgyűjtemények és a közösség által felajánlott féltve őrzött kincsekből állt össze – így tehát a kiállítás épülése mellett saját közösség is épült, érdekes párhuzamot mutatva a híres magyar történelmi személyekkel. A formabontó kezdeményezés hatására maga a látogató, fogyasztó közönség kerülhetett sztárszerepbe, reflektorfénybe, egy nőkről szóló, társadalmi, felekezeti és etnikai sokszínűségre építő kiállítás középpontjába. Ugyanakkor a Magyar Menyasszony korántsem csak nőknek szólt. A facebook csoporton keresztül szárba szökkent projekt az esküvőhöz, a házassághoz fűződő személyes és családi kötődésekre épült, ha tetszik, a jelenben zajló múzeumi közösségi gyűjtésként. 1707 esküvői adatlappal és 4310 fotóval indult neki a 80 fős szakmai csapat, Simonovics Ildikó szakmai vezetésével, hogy egy borítékolhatóan sikeres, saját fejlesztésű, saját koncepcióra épülő mozgalmat térbe hajlítson és kiállítást kreáljon belőle.
A Kárpát-medence sokszínű esküvői szokásai, hagyományőrzés, családtörténetek, közösségépítő élmények hitelesítették ezt a határon túli és belüli intézményi partnerekből álló digitalizáló hálózatot, és teremtettek végül egy mindenki számára hozzáférhető esküvői tematikájú gyűjteményt, hogy aztán ez tovább fejlődjék belföldi és külföldi utazó kiállítássá. Mert a téma mindenkit megérint, a téma mindenkit megszólít – egyszerre vált ki tiszteletet, szeretetet, büszkeséget mindenkiből, ahogyan épít az emlékezés, az összetartozás, a közösségépítés varázsos erejére. S mindeközben eddig nem ismert sorsokat karcol fel előttünk, melyek mind nőtörténetek stációi, sarokkövei, érintett alapélményei.
A Magyar Menyasszony 800 négyzetméteren nyolc teremben vezette végig a látogatót a házasság, az esküvő, a női szerephatárok ünnepélyes, meghitt és rendkívül ízléses labirintusán. Az első terembe egy interaktív installáción, egy szalagerdőn keresztül érkezhettünk meg: itt 100 szó várt minket, mind az esküvőt, a házasságkötést festette le, rámutatva a magyar nyelv gazdagságára, és egy-egy kifejezés régmúlt gyökerére is (pl. bekötik a fejét, nőül vesz). Egyfajta beavatást jelentett „Az ismerkedéstől a házasságkötésig” című animációs film, melynek szép kiegészítése volt egy idővonal, fejezetekkel a házasság intézményének, a magyar nők társadalmi szerepváltozásának történetéből.
A második terem mérlege számokban: 500 év 50 történet volt – koronás főtől a kitelepített cselédlányig. 50 sors, 50 egyedi, de az évszázadok távlatában mégis tipikus, közös nagy mintázatba rendezhető történet, 50 nő, akik egybe szőtték sok ezer, sok millió magyar nő életfonalát. Itt időben az első 1522-ben Habsburg Mária és II. Lajos magyar király esküvője, az utolsó pedig két, online ismerkedési platformon a végzet által összesorsolt fiatal pár házasságkötése 2015-ben. A harmadik terem a fehér menyasszonyi ruhák terme volt, 180 év divattörténetével, 40 ruhával, a társadalom, a gazdaság, a politika, az emancipáció, a technikai és technológiai fejlődés tükrében. A fehér selyematlasz menyasszonyi ruha, az azt kísérő fátyol és koszorú divatját Viktória királynő és Albert herceg 1840-ben tartott esküvője rögzítette egyértelműen. A királynői palástot és udvari díszruhát egyszerű fehér selyemruhára cserélő királynő arról a romantikus gesztusról tett tanúbizonyságot, hogy párjával nem mint uralkodó, hanem mint szerelmes hitves köt szövetséget. A fehér ruha így vált a menyasszonyi öltözet állandó, máig érvényes toposzává.
A negyedik terem a színes menyasszonyi ruhák, a menyecske ruhák, valamint a népviseletek és kiegészítők szekciója volt, megannyi esküvői emlékkel. És itt nem csak az emlékek miatt kellett hosszabban elidőznünk, hanem hogy megcsodáljuk Magyarország hatalmas folklór kincsét, a házassághoz köthető viseletek és kiegészítők színes-formás tárházát. Az ötödik teremben a menyasszony-kellékek kaptak helyet, így 300 év viseletkiegészítői tetőtől talpig. A hatodik terem Népviseletek újratöltve címmel egyfajta újragombolása volt a kezdeteknek, visszatalálás a gyökerekhez, a múlt és a jelen inspiráló összetalálkája. Ennek egyértelmű és érzékeny folytatása lett a hetedik terem, kortárs reflexiókkal, fotóművészek munkáival és egy óriási mesekönyvvel, telis-tele gyerekrajzokkal.
A nyolcadik terem Lakodalmi asztal - Immerzív tér címmel az első teremben látott animációs film nyitotta keret elegáns, a léleknek jóleső lezárása volt. Karczis Gábor installációja a lakodalmat és az ezután következő időszakot mutatta be, reflexióra, saját élményeinek megfogalmazására szólítva fel a látogatót. A kiállítást végül öt tájegység (matyó, sárközi, tamási, bátai, veresegyházi) menyasszonyi fejdíszei zárták – melyekkel a rendezők mintha kesztyűs kézzel, finoman, csendben visszaengedték volna a kilincset azon a bizonyos ajtón, mely mögött a női életkrónika ezer színe bontakozott ki.
Félévezred nőtörténete így tehát rétegek, felekezetek, etnikumok fölé nőve, egy közösségi gyűjtés által nyert arcot, alakot, kapott többlet tartalmat, sűrűsödött társadalmi mondanivalóvá, szerepvállalások, sorskönyv-váltások elemi hordozójává. A kiállításhoz a kicsiknek múzeumi mesék, a nagyobbaknak párválasztási szokásokat elmesélő tárlatvezetések, a kisgyermekes családok számára workshopok, táncórák, kerekasztalbeszélgetések, a szakmai közönségnek kurátori tárlatvezetések, kötetbemutatók, a tágabb közönségnek koncertek, finisszázs programok, felolvasóestek kapcsolódtak. A havonta változó kirakatban híres magyar nők menyasszonyi ruhái adtak egymásnak randevút, így Miklósa Erika, Harcsa Veronika, Pikali Gerda vagy éppen Felméry Lili nagy napja kapott reflektorfényt.
Lehetsz királyné, cselédlány vagy szegénysor lakója. Azt a ruhát éppen úgy várod már kislánykorodtól. Az a ruha női beteljesülésed szimbóluma így is, úgy is, fehéren, díszesen vagy népiesen. Az a ruha a vállalásod, a hűséged ígérete, a szépséged megsokszorozója. Az a ruha a te időkódod. Mert van az előtte és van az utána. Dekádokig vártál rá, aztán selyempapírban őrzöd. Vagy egy kiállításban megmutatod. Sok másik nővel együtt. Egy közös életfonal részeként.
