AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Ötödikként a Szabadtéri Néprajzi Múzeum A Kockaház. Lakóház, életforma és annak reprezentációja a Kádár-korban című időszaki kiállítását mutatjuk be, amely 2024. június 21. és október 31. között látható.
Közel 10x10 m-es négyzetes alaprajz, két utcai szoba városias ablakokkal, sátortető, kőporos, kapart homlokzatvakolat. Kockaház.
„Aki a Kárpát-medencei utazásai során érdeklődik a vidéki miliők iránt, folyton találkozhat épített örökségünk szerves részét képező kockaházakkal. Ezt a háztípust a legtöbb magyarnak nemigen kell bemutatni, ki ilyenben nőtt fel, kinek nagyszülei, közeli és távoli rokonai, ismerősei éltek ilyen házakban. Bármiképpen is vélekedjünk a kockaházak képviselte vizuális nyelvezetről, nem kerülhető meg a tudományos munka, amely a magyar vidék e rendkívül hangsúlyos örökségének részletkérdéseit feltárja és elemzi.”
Az idézetet a Szentendrei Szabadtéri Múzeum kiállítását előkészítő, Tamáska Máté és Szolnoki József által szerkesztett „A kockaház a 20. század vidéki háztípusa” című, a téma művészeti-tudományos igényű kutatásait összegző kötetből vettem, amely a kiállításon is megvásárolható.
Amikor látogatóként beléptem a mintegy 100 m2 alapterületű, fehérre meszelt kiállítótérbe, első benyomásként nyilvánvalónak tűnt számomra a téma és a teremben alkalmazott installáció illeszkedése. Az egyszerű, natúr fenyővázas polcrendszer a látogatóra vetíti a kockaházak egyszerű megvalósíthatóságát, mint népszerűségének alapmotívumát. A kiállítás tartalmának megismerésekor átüt a célkitűzések gondolatköre, a forgatókönyv, a tervezés és megvalósítás egybevágósága. Az egyszerű térszervezés, a kiállítás kivitelezésének tárgyi és képi gazdagsága, a bemutatás sokrétű technikája önmagáért beszél.
A korszak ismeretében kevésbé járatos látogató számára érdemes vázlatosan megidézni a kiállítás alaptételeit.
Tartalom:
- korábbi és a kiállítást közvetlenül megelőző kutatások eredményei, kiadványok, könyvek, plakátok,
- közösségi gyűjtés és társintézményektől kölcsönzött eredeti anyagok és reprodukciók,
- építészeti tervek, makettek, fotók,
- képzőművészeti alkotások,
- filmek, animációk, hanganyagok, riportok, újságcikkek,
- kortörténeti dokumentumok, kortársak bemutatásával,
- korabeli hírek, vélemények tárgyi és digitális arzenálja,
- Rubik-kocka, mozaikmezőin Katherina Roters fotóalbumának képeivel.
A kiállítást kísérő programok:
- tematikus és szubjektív tárlatvezetések,
- szervezett „tereptúrák”,
- workshopok, oktatási programok, online játékok, előadások, sajtóprogramok,
- Rubik-kocka stúdiumok gyakorlatokkal, versenyekkel.
A kiállítás megközelítésének tételei:
- az építők, lakók véleményei,
- az értelmiség és az építész szakma kritikája,
- miért lett a kockaház a korszak szimbóluma,
- a népszerűség gazdasági-politikai-kulturális vetületei,
- kritikai és támogatói vélemények, részletes ismertetés szerint.
Kiegyensúlyozó vélemények:
- a hagyományos utcakép megbontása disszonanciát, az új utcák, településrészek új harmoniát jelentenek,
- Birkás Ákos festményei nem a korlátozott társadalom elleni lázadás, hanem az önkifejezés szabadságát mutatják,
- újságcikk: miért sajnáljuk le a kockaházakat, ha a városainkat eluralja a panelépítészet,
- Az 1970-es években körültekintőbb megközelítésére int Ferkai András építész szakíró is, 2018-ban megjelent írásában.
A bemutatott épületformát, magát a jelenséget sokáig hol a lakásépítési kísérletek fattyúhajtásaként (Mojzer Miklós), formatörésként, a népi építészet elsilányosodásaként, rombolásaként sajnálta le a korabeli értelmiség és az építész szakma. Major Máté egyetemi tanár, aki ugyan 1930-ban maga is tervezett már ilyen házat, később ezeknek politikai bírálójaként lépett fel. A magántulajdon e formáját destruálónak tartotta. Ebből a kockaház formációból mintegy félmillió épült az 1960-70-es években, más adatok szerint előzményeivel, pl. az „ólas” házakkal együtt már 700 ezer és 1 millió közötti számról beszélhetünk. Ezeket otthonának tekinti, ismeri és szereti közel 2-3 millió honfitársunk. Ezekben a házakban ma is építőik, leszármazottjaik élnek.
Miből táplálkozik ez a ragaszkodás?
Nos, a sommás ítéletekkel szemben indokolt a mértékletesség, a kérdéskör alapos vizsgálata. Az 1970-es évek elején komoly feltűnést keltett Barcza Gergely és Kovács Zoltán fotóprojektje, amelyben mintegy 1000 Nyíregyháza környéki kockaház fotóit egymásra vetítve, végkövetkeztetésként az egyöntetűséget hangsúlyozták. Előítéletektől mentes, külső szemlélő oldotta fel ezt a kategorizálást, Katharina Roters kölni képzőművész fotóalbumban rögzítette e házak díszítettségének sokszínűségét. Roters munkáját – Hungarian Cubes – az 1974 évi Frankfurti Könyvvásáron építészeti különdíjjal tüntették ki. Az eddigiekben csupán „tűrt” kockaház nemzetközi elismerése fordulópont ebben a történetben, egyben őrizte is a jelenség „gulyáskockaház”, „Kádár-kocka”, „magyar kocka” kifejeződését.
Roters munkatársa lett Szolnoki József, és közös munkájukban a változatosságot, sokféleséget és sokszínűséget azonosították. Művészeti igényű, tudományosan megalapozott közös munkájuk láncreakciószerűen indította be a társadalomtörténet, szociológia, néprajz, népi építészet, muzeológia és az érintett diszciplinák feltáró kutatásait. Szolnoki csatlakozott a Tóth Zoltán által képviselt történeti látásmódhoz. Különösen a díszítéstechnikában hangsúlyozták a folytonosságot.
A kapart-kőporos díszítő technológiát a reneszánsz sgrafittoval rokonították, és hogy a házakon megjelenő egyszerű, geometrikus formák – amelyek Tillai Ernő és a Pécsi Műhely panelházain is megjelentek – sajátos átmenetet képeznek a hagyományos népi díszítőkedv és a pop art kultúra között.
„Ha a forma kialakulásához mélyebbre ásunk, feltételezhetjük, hogy a kockaház hátterében Molnár Farkas Bauhaus mintaházán (1923) keresztül a klasszikus modern őslak metaforája, a kubus áll, amely a kortársak spontán válasza lehet a Vitruvius óta, időről-időre felbukkanó őslak problematikájára.” Ezek a formajegyek már a 19-20. század fordulóján épített „villákon” is megjelentek.
Szerves folytatása ennek az 1930-as években kibontakozott kertvárosi fejlesztések sora, és előzménye a kockaházak korszakának, azzal a különbséggel – amint erről dr. Sári Zsolt, a kiállítás kurátora is értekezett -, hogy utóbbiaknak nem voltak jegyzett építész tervezői, létrejöttük egyfajta spontán modernizációs folyamat volt.
A megelőző kutatásokhoz sorolhatjuk „A létező szocializmus élővilága kutatási projekt”-et, valamint a Vidéki milliók rendszerváltásának bemutatását is. A Pest környéki kertes családi házak is vegyes fogadtatásban részesültek, volt, aki nemzeti jellegüket hiányolta. Támogatta ezt a formát Toroczkai Wigand Ede, és nagyon határozott volt Kocsis Iván építész professzor véleménye, ahogy csendre intette az idegenkedőket. „Ne azon vitatkozzunk, hogy miképpen tegyük építészetünket magyarrá, hanem először tegyük azt a nagy átlagában nívóssá; a magyarság kérdése majd önmagától oldódik meg.”
Kocsis Ivánnak a Kiállításon is bemutatott Kis falusi házának terve magas építészeti színvonalat képviselt.
Előzmény Kós Károly körének munkássága, Tóth Kálmán építészete, úttörés a Magyar Építészeti Nemzeti Konferencia a Bauhaus elveivel, Ligeti Pál építésznek a négyzetes alaprajzot és sátortetőt támogató törekvése, a praktikum és az általános anyaghiány indokoltságával. Ligeti a modernisták egyik legnagyobb hatású alakja, a különböző csoportok közötti párbeszéd híve. Előzmény az Oncsa-házak is (Országos Nép-és Családvédelmi Alap) az 1940-es évek elején.
Kérdés az, hogy ilyen ellentmondásos előzmények után – 1960-tól kezdődően – mitől vált általánossá a magyar „kocka”? Nagy történet ez, és igen személyes is. A válasz korántsem szakmai eredetű.
Az 1948 utáni politika parasztellenessége az Országos Településfejlesztési Koncepcióban is megnyilvánult. A falut a nem fejleszthető sorba utalta, ugyanakkor nem volt képes megoldani az eredendő lakáshiányt, és a népesség növekedésével a feszültséget keltő lakásgondokat. Tudni kell azt is, hogy az 1950-60-as években léteztek még Magyarországon nyomornegyedek, barlanglakások, cigánysornak nevezett telepek félig földbe vájt putrikkal.
A hivatalos politika élesen támadta ugyan a magántulajdon természetét, de gazdasági kényszerből minden támogatás nélkül szabadjára engedte a magánház építési kedvet. A megoldást a vidéken élő emberekre hagyta, akik éltek ezzel a lehetőséggel. Része volt ez az összekacsintásnak, és fricska is volt a hatalom felé. Társadalomtörténeti háttér az, ahogy a földek államosításával a földtulajdon presztizse megszűnt, helyébe a saját építésű, modern családiház birtoklása lépett. A telekhatáron álló, hosszházas hagyományos formát az életmód változása miatt a kockaház váltotta fel, mert „sehol máshol az építészettörténetben nem kap akkora hangsúlyt az életmód és épületforma szoros kapcsolata, mint a falvak épületeinek” természetében.
A tulajdonfosztott agrárproletár lakosság nem igényelte az építészek által tervezett, ajánlott terveket, hanem megváltozott életkörülményeire való tekintettel saját kedvére, az egyszerű kubus és az ősi sátorforma ötvözete mellett döntött. Ez teljes kifejlődésében a sátortetős kockaház. Házaikat többnyire kőművesek, valamint a helyi tanácsok építési ügyintézői – többnnyire technikusok – tervezték, kertvárosi előképek egyszerűsítésével, az építtető kívánságai szerint. Kivitelezőjük hiteltámogatás nélkül maga a család, a rokoni-baráti kör, kalákában is végezhető egyszerű megoldásokkal. Gazdasági háttér a háztáji, a fusi, a második gazdaság.
A modernitás elemei magán az épületformán tükröződnek. Ennek a háznak betonalapja van, szigetelt falakkal, fapadóval, nagy ablakokkal, két utcai szobával, fürdőszobával, wc helyiséggel, konyhával, idővel központi fűtéssel. A két utcai ablak jelentőségét az adja, hogy ilyen megoldás a hosszházakban is megjelent már, kizárólag vagyonosabb családok házain, de bájos nagyotmondásként – beregi árvízi tapasztalatom – amikor a nyitott tornác végébe is beépítettek egy harmadik ablakot. Hagyományos épületeken is tapasztalhatjuk azt, hogy egyszerű emberek szorult helyzetükben milyen innovációkra képesek.
Amikor nagyapám a 30-as évek elején, hosszházának fedését zsupról cserépre cserélte, a girbe-gurba akác szaruzat oldalára dirib-darab, élére állított, fűrészelt deszkázatot szegezett, így képezett egységes síkot a cserépfedést fogadó lécezés részére. Ezt a megoldást kiterjedten alkalmazták a kockák tetőszerkezeteinek építői is, mert a fűrészelt fenyő gerendázat vagy hiányzott – a trianoni határszabászat erdőségeink zömét elköltöztette -, vagy nem tudták megfizetni. Hogy milyen luxus volt a fenyőárú, arról a népdal is árulkodik: „jó bort iszom, fenyőfával tüzelek”.
A kockaházakon idővel megjelentek helyi változatok, táji, regionális sokféleség (alápincézés, manzárdtető, kétszintesség), újjászületett a népi díszítőkedv is. Ide kívánkozik még, hogy szakmai ellenérzéseim ellenére én is terveztem egy kockaházat. Szüleim, nyugdíjas létükben elkívánkoztak a tanteremmel egybeépített tanítólakásból (Klebelsberg program). Terveztem egyik tornácos házat a másik után. De nem és nem. Egy alkalommal Édesanyám mögém állt, vállamra tette a kezét, és azt kérte: "kisfiam, rajzolj nekünk olyat, amilyet mi szeretnénk". Márciusban, ahogy a fagy engedett, Édesapám már ásta is az alapokat. Segítség is akadt, kevés szakmunka is. A karácsonyt már az új házban töltöttük, amely igen hajazott a szomszéd sátortetős párjára.
Az a tény, hogy ezek a családi házak többségükben egy élet munkájának eredményét jelentették, a saját munka és az új családi ház birtoklása miatt a kötődés is rendkívüli lett. „Rosszban már eleget éltünk, mi ezt szeretjük, nekünk ez tetszik.”
Így válhatott a vidéki Magyarország szimbólumává ez az építési mód, amely nem is annyira Kádár, nem is igazán kocka, de mindenképpen a vidéki emberek teremtő és díszítőkedvének eredménye. A kiállítás olvasatai a lakók, a néprajzosok, az építészek és a képzőművészek értékítéletei. A látogató a produkció komplexitása alapján mindezek ötvözetéből és saját tapasztalataiból önálló véleményt formálhat. A Szentendrei Skanzen kiállítása ezt a rendkívüli korszakos történetet mutatja be 10 millió ft alatti bekerülési kategóriában, bravúros teljesítménnyel, lenyűgöző felbontásban.
A 2024. október 31-ig nyitvatartó kiállítás megtekintését mindenki szíves figyelmébe ajánlom.
A szerző Mányi István Ybl Miklós- és Pro Architektura díjas építész.
