AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
A sorban a következő a Rippl-Rónai Múzeum Újratöltve című állandó kiállítása.
„Végül is, ha jobban belegondolunk, megvolt mindenünk” – mondja Leonardo Di Caprio a Ne nézz fel című film ikonikus vacsorajelenetében, az érkező katasztrófa előtti utolsó világos pillanatban. Megvolt mindenünk. Kemény szavak, igaz szavak, végül is, talán minden szituációban, még akkor is, ha mégsem volt meg mindenünk. Tudatosítani, mink van, milyen erőforrásaink, kincseink, ránk hagyományozott tudásunk, tapasztalásaink, érzéseink, szükségleteink, egyet jelenthet önmagunk megbecsülésével, tiszteletadással környezetünk felé, megemlékezéssel múltunk irányában. Hovatovább csakis ez jogosíthat minket, lábunkat megvetve, csillogó szemmel tekintve a jövőbe, tovább menni. Megvolt mindenünk. Két szócska csupán, és benne van az emberi természet minden rossza és minden java.
Talán furcsa felütésnek tűnhet a fenti pár sor egy néprajzi kiállítás méltatásában, de ha az etnológiára, mint a kulturális antropológia önmagára visszaható aspektusára, a kiállításra pedig mint az ember és a természet fókuszba emelésének különleges manifesztációjára gondolunk, már korántsem az. A Rippl-Rónai Múzeum Újratöltve című válogatása a 2.0 verzió lehetőségével ajándékoz meg minket, látogatókat. Az átkeretezés, az átfordítás, az újra definiálás megbecsülendő alternatíváival, mely az életben sokszor megadatik, de mi csak ritkán élünk vele. Márpedig néprajzunk, tárgyi örökségünk, viselet kultúránk, generációk által ránk hagyományozott örökségünk minimum kötelezne minket efféle mentőakciókra, mert ki, ha nem mi, mikor, ha nem most, és legfőképpen, hol, ha nem a múzeumokban.
Az Újratöltve című kiállítás egy intelligens, sokszólamú, gondolkodásra hívó válogatás, mely bárhol a világon megállná a helyét. Pisztora Zsófia néprajzos muzeológus, kurátor és Csernák Bálint arculattervező, fotós nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint alázattal, tisztelettel, értő és gondoskodó hozzáállással, de mégiscsak kifordítani a néprajztudományt, akár egy kabátot, és megmutatni a varrásokat, a bélést, belenyúlni a zsebekbe, mélyet szippantani az illatából, sőt, megfoltozni a lyukakat, majd visszafordítani, és felvenni, járni benne, nyújtózni benne, magunkra lélegezni, mozogni, mint a múlt egy darabját. Ilyesféle kabát, kifordított, átfordított múlt a kaposvári múzeum állandó kiállítása, mely az embert helyezi középpontba, múlt és jelen keresztmetszetében, néprajzi tárgyak bemutatásán keresztül. A tér, az elegáns, megvilágított vitrinekkel, melyek pedig a tárgyakat emelik reflektorfénybe, inspirálódásra, diskurzusra alkalmas installációként, összefüggések feltárására és a sokrétű narratíva személyes jellegű vonatkozásainak szétszálazására, a témák tovább gondolására, átélésére ösztönzi a látogatót, és cserébe nem kér mást, csak jelenlétet.
Azt pedig szinte könnyen adjuk, mert a kiállítás érzékenyen és okosan vesz rá minket a belevetettségre. Érzékenyen, mert az a kurátor, aki ilyen tisztelettel, szeretettel bánik a tárgyakkal, minden bizonnyal a mi lelkünket is érti és óvja, és okosan, mert a tárlat bizony sok szinten csepegteti az élményt: a vizualitás, a tartalom, a forma, és a történetmesélés szintjén. Utóbbi talán a legfontosabb: történet nélkül nincs személyes érintettség, nincs elhordozás és nincs aha-élmény sem. Történeteink nélkül nem vagyunk semmik, csupaszon, szavak és képek nélkül tapogatózunk, de ha ismerjük az életfonalainkat, ha minél több sorsmesét mosunk át magunkon, akkor mi magunk válhatunk vizsgálatunk, szemlélődésünk tárgyává, mi magunk lehetünk ismét életünk főszereplői.
A kiállítás szimbóluma nem véletlenül egy menyasszonyi láda, mely több generációt élt meg, és mindig más funkcióval, más díszítettséggel, más történettel lett gazdagabb, mindig önmaga egy újradefiniált változata válhatott belőle, az útnak pedig nyilvánvalóan egy állomása a sokból az Újratöltve című kiállítás kultikus csúcstárgyának lenni. Valahogyan ezzel az érzékenységgel, finomra hangolt szemlélődéssel kommunikál az egész kiállítás, melynek újszerűsége egyrészt a koncepcióban, másrészt a tartalom és a forma egymást szolgáló egységében rejlik. A tartalom több szinten, mozaikosan épül fel, a termek egy-egy témára fókuszálnak, kiemelt kulcsszavak segítenek minket a tájékozódásban, főszövegek és a résztémákat kínáló falszövegek váltják egymást. Minden teremben megtalálható egy-egy érintőképernyő, ahol további változatos résztémákat kínálnak az alkotók, egyben az interaktivitás kihívásait és lehetőségeit is kiaknázva.
Már a tárlatba be- és kivezető folyosószakasz is bátorságról tesz tanúbizonyságot, azt üzenve, hogy legyünk elég bátrak beszélni, beszélgetni, vitatkozni, elgondolkodni. Mi a néprajz és mi a múzeum – hangzik fel az első kérdés, ha tetszik, kerül helyére az első mondat. Mert mindkét aspektussal dolgunk van. Dolgunk van a velünk élő kortörténelem megszólításával, beazonosításával, és dolgunk van a múzeum, mint közösségi tér újrafogalmazásával. A felütés után, az első teremben, Ember és természet kapcsolata kapja a főszerepet, méghozzá a pásztorélettel kapcsolatos tárgyi emlékeken keresztül, a terület földrajzi adottságainak, tájhasználati módjának és a társadalmi berendezkedés sajátosságainak összefüggéseit megvilágítva. A pásztorok világának bemutatásától a jelen környezetvédelmi felelősségének gondolatán keresztül egészen a néprajz és az ideológia kapcsolatáig vezet minket a terem narratívája, utóbbi témához külön kisfilmet is készített Pisztora Zsófia és Csernák Bálint.
A következő stáció az Ember és művészet témakörén keresztül a régió és a gyűjtemény jellegzetes pásztorművészeti alkotásait mutatja be, a díszítő technikák és tárgytípusok impozáns mátrixában elhelyezve. Az Ember és társadalom a következő szekció, ahol a rostnövények feldolgozása és a viseletek tárgyi anyaga mentén a paraszti élet társadalmi kapcsolataira – az emberi kötelékekre – és a változások bemutatására fókuszáltak az alkotók. A családszerkezet, a munkamegosztás, a viseletek változása közötti kapcsolat és a rokonságformák kialakításához kapcsolódó rítusok bemutatása mellett, ebben a teremben teret kap egy amolyan etnokapszula is, egy amolyan néprajztudományi időkapszula, mely múltakat fűz össze: egy vitrin, mely egyetlen család női generációinak ruhadarabjain és történetén keresztül érzékelteti a 20. század felbomlott társadalmi rendjét, változásait, a háborúk és a történelmi tapasztalatok személyes vonatkozásait.
A következő terem a Nemzetiségek címet viseli, itt a Dráva menti horvátok és németek tárgyi anyagának segítségével a színek korjelző szerepével, a család- és munkaszervezet kapcsolatával ismerkedhetünk meg. Különösen nagystílű és minőségi beleállást jelent a témába egy üres falrész, Akik kimaradtak címmel, mely a múzeum érdemi romakutatásának hiátusát jelzi önreflexív módon, az analitikusságból - a komfortzónán belül maradásért - egy pillanatig sem engedve. A Kutatás és Terep egy teljesen különálló terem, mely évente változó témákkal a néprajz és a kulturális antropológia kutatási témáit, módszereit mutatja fel, nyitó tételként a PTE-BTK Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszékének hét oktatójának személyes bemutatkozásával.
Az Újratöltve című kiállítás egy modern kiállítás. Ennek értelmében bevon minden olyan aspektust, szakági gondolkodást, invenciót, amit csak lehetséges segítségül hívni 2024-ben. Ingyenes, QR kóddal elérhető tárlatvezetés, digitális vendégkönyv, komatálküldő szolgáltatás, na és persze minden teremben egy-egy csúcsra vitt, unikális vagy éppen elszámolásra okot adó tematika – ezek mind a kulturális antropológia és a muzeológia elmúlt évtizedekben megjárt fejlődésére építenek. A kiállítás a tárgyakat kontextusukban próbálja megérteni, identitástermelés helyett diskurzusteremtésre törekszik, miközben igyekszik a jelenben is releváns kérdéseket megfogalmazni, a néprajztudomány segítségével kutatásra hívni mindenkit, a terep ehhez pedig nem más, mint a saját életünk.
A Rippl-Rónai Múzeum néprajzi gyűjteménye közel 110 év elkötelezett gyűjtőmunkájának köszönhetően csaknem 70.000 tételnyi tárgyból, fotóból, dokumentumból és mozgóképből áll, és az új állandó kiállítás ezen kollekciónak is hírmondója, ha tetszik, szócsöve. Érdemes tisztelettel adózni az arculat és a tartalmi koncepció egymásba simuló szimbiózisa előtt: a termek színeit a tárlatban szereplő néprajzi tárgyak alapanyaga vagy díszítőtechnikája ihlette, a formavilág alapeleme, a karika és a patkóforma, a Rippl-Rónai Múzeum két egymással szembe fordított R-betűjét tartalmazó logó dekonstrukciójából született. A vizuális ötletből egyébként papírmasé lámpások is napvilágot láttak, mint egyfajta értékesítő szuvenírek, használati eszközbe oltott mementói az emléknek, hogy itt jártunk, és visszajövünk még.
Mert az Újratöltve visszavár. Nem csak azért, mert egyszeri alkalommal befogadni a számos kontextust, amit az alkotók kínálnak, szinte lehetetlen, és nem is csak azért, mert jólesik látni a tárgyak, tárgyaink, emlékezetünk ilyetén módon történő, elegáns középpontba állítását. De mert megerősít minket abban, hogy mit érünk. Hogy érünk valamit, sőt, sokat, de leginkább is annyit, amennyit tudunk és ismerünk magunkból. Amennyit arkhimédeszi módon kiszorítunk az univerzumból. Mert érünk ennek a világnak, számítunk, és ér erre rámutatni, és számít, hogy van hová visszanyúlnunk. Hogy aztán majd egy nagy, közös fináléban, a vacsorajelenetben azt mondhassuk: „Végül is... megvolt mindenünk”. Megvan mindenünk. Hála az ilyen kiállításoknak. Hála azoknak, akik előttünk jártak.
