AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
Másodikként a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Menzán innen – Menzán túl. Titkok, tények, távlatok az iskolai közétkeztetésben című időszaki kiállítását mutatjuk be, amely 2023. szeptember 14. és 2024. május 12. között volt látható.
A tejbegríz szürkére kutyulása, szókirakás a paradicsomleves betűtésztáiból, a karamellás tej fölének levadászása, a piskótához járó csokoládéöntetből minél nagyobb adag kikunyerálása a konyhás nénitől, és ugyanezzel a technikával a grízes tésztára minél több lekvár és porcukor kisajtolása. A menzás múlt összekacsintó alapélmény, aminek voltak nosztalgikus pillanatai, mint a megismételhetetlen és utolérhetetlen tea, a fent említett csokoládés piskóta, a milánói makaróni, a cukros briós. És voltak fehér foltjai, mint az alumínium tálcák és étkészletek, mint az óriási feneketlen lábasok, amiket rejtély, hogyan tudtak elmosogatni, a meleg gyümölcsleves, a mócsingos hús, vagy a valamiért mindig szürke, liszttől csomós főzelékek. A közétkeztetésről kiállítást rendezni nagy bátorságra vall, a menza múltját, jelenét és jövőjét vizsgálni fontos alapkérdéseinknek, folyton alakuló mindennapi etnográfiánknak meghatározó közösségi kulturális lenyomata lehet.
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum egy néprajzkutatókból és dietetikusokból álló kutatócsoport kilenc települést érintő, ötéves interdiszciplináris munkájának eredményeként újszerű megközelítésben tárta a látogatók elé a vitatott téma elfogadottságát, szerepét családi körben, a menza világának szereplőin keresztül árnyalt képet rajzolva korunk időgyűrűinek társadalmáról, kultúrtörténetéről. A téma fontos. A menza fontos. Hiszen gyermekkorunk része, meghatározza sok szempontból felnőtt életünket, éppen ezért megérdemli, hogy megajándékozzuk egy olyan kontextussal, mely által megismerhetővé válik. Ha tetszik, háttértörténetet kap, életrajzot, hozzá kapcsolódó korszakokat, színeket, illatokat, recepteket, emberi- és tárgytörténeteket, hogy egy rövid időre ne csak a védekezés maradjon számára. És hogy egy kicsit mi is megengedőbben, ha tetszik, nosztalgikusabban álljunk a témához.
A kurátorok és kutatók az úgynevezett curriculum vitae-t választották, csak éppen annak privát formáját, az élettörténet-mesélést, fotókon, tárgyakon, illatokon keresztül, egészen a népkonyháktól elindulva az időskálán. A városi szegények ellátását biztosító népkonyhák mellett az 1910-es évektől - a gyermekek ellátása okán - a menzák az iskolákhoz kezdtek kötődni, az 1950-es évektől a közétkeztetés állami kézbe került, az 1970-es évekre pedig több mint 3 millió gyermeket és felnőttet érintett a menza története. És persze a jó történetírók, esetünkben a kurátorok, a jövőre is figyeltek: a tárlat arra is rákérdezett egy ponton, hogy vajon a konyhás néniket felváltják-e majd robotok, és ha igen, náluk fog-e működni a széles mosoly egy-egy repeta érdekében.
A kiállítás egyik jóleső és megható különlegessége volt, hogy tárgyát a muzeológia eszközeivel a fogyasztók, jelesül a mindenkori gyermekek szempontjából vizsgálta, s tette ezt a kutatás képi anyagaival, a múzeum gyűjteményében lévő tárgyakkal és archív fotókkal. A végeredmény sok-sok megszülető kérdés lett, melyek közül csak egy-kettő volt gasztronómiai irányultságú, mellettük szocializációs, nevelési, kötődési, identifikációs, közösségi megéléssel kapcsolatos, generációk közötti hasonlóságokra építő, azokból összetartozás-élményre rákérdező miértek és hogyanok születtek meg a látogatókban. És ha ez nem lenne elég, a kiállítás egyfajta mediátor szerepre is törekedett, aminthogy egy vitatott témát megpróbált árnyalni, jobban megismerni, és igazi segítőként, annak a jó oldalaira koncentrálni. A kiállítás mondanivalója ilyeténképpen társadalmilag is hasznosíthatóvá vált, ami külön érdekessége a múzeum vállalásának.
Ugyanakkor a válogatás nem óvatoskodott. Olyan billegő tartalmakat is érintett, mint hogy miként néz ki egy közebédlő, alkalmas-e az étkezésre, elegendő idő van-e egy ebédre, és a közeg miként járul hozzá a „jólléthez”, a test táplálásának fontos és szükségszerűen jellemző színtereként. És miközben interaktív elemekkel, installációkkal vált még inkább kézzelfoghatóvá az alaptéma, a kurátorok olyan rásegítő tartalmakkal is dolgoztak, mint az államilag szabályozott receptek, a nagyüzemi alapanyagok, valamint a menza szakkifejezéseinek bemutatása, a felhívásra történt kollektív gyűjtés révén bekerült tárgyak mögötti személyes történetek elbeszélése (a kékcsíkos alföldi tányérokkal, vagy a kisautós ABC-s kancsó- és bögrekészlettel), és a szellemes, ’mit üzensz a jövő menzájának?’ játékkal. (Lábjegyzetes megjegyzés: a gyerekrajzokkal megfogalmazott időkapszulák zömében a pizza, a hamburger, a robotok, és persze a fagyi játszották a főszerepet.)
Az eleve vándorkiállításnak készült tárlat a reggeli, ebéd, uzsonna, tálcás, egyenadagos, ismerős és kiismerhető világában kontentről kontentre élesítve a fókuszt, nem csak arról beszélt, hogy a napi táplálékbevitel átlagosan hetven százalékát kiadó közétkeztetés miért és mennyiben kell fontos tartalma legyen a mindennapi diskurzusnak csakúgy, mint felnövekvés-történetünk forgatókönyvének, hanem ennél többet is tett. Megmozgatott, közös kalandra hívott minket. Interaktív paneljeivel, ’szeretem, nem szeretem’ játékokkkal szórakoztatott kicsiket és nagyokat, szaglóversenyt hirdetett, recepttudástárba engedett titkos betekintést, így végre valahára fény derülhetett a zseniális csokoládéöntettel tálalt piskóta és s megismételhetetlen milánói makaróni elkészítésének fortélyaira.
A menza életünk része. A menza gyermekkorunk alapvető élménye. A menza rítusa azon élettapasztalási folyamatok egyike, melyek átkísérnek egyik korszakunkból a másikba. Amelyek kapaszkodót adnak, vakuélmények egész sorozatát. A menza rítusa társas kapcsolatokat segít, és pszichológiailag elfogadott tény, hogy jobban ízlik az étel, ha számunkra kedves személytől kapjuk, számunkra kedves személyek társaságában. Így tehát a menza, az abban szereplő ételekkel és közreműködőkkel kulcsfontosságú erőforrás lehet későbbi társas étkezéseink minőségének kialakításában. És persze a menza több ennél. Merthogy menza nem csak iskolában van, de kórházakban, táborokban, napköziben, katonaságnál, munkahelyeken is. A közös kapcsolódási pontokon keresztül így a kiállítás hasonló érzelmek, érzések, hangulatok, nosztalgiák membránjaként fogja fel, tükrözi vissza, hordozza el, keretezi át, teszi el, megszínezve, megszelídítve, kollektívvá lett múltunk valamely szeletét. És ami a legfontosabb: ahogyan az étkezéshez is idő kell, ahogyan a szükségszerűségen túl a táplálkozásnak is megvan a ceremónia része, úgy kér magának teret és figyelmet életünknek az a színtere, ahol, és csakis ahol, olyan pillanatok nemesülhetnek életre szólóvá, örökké, mint a tejbegríz szürkére kutyulása, vagy a scrabble-játék a paradicsomleves betűtésztáival. Csak azok a fránya betűk mindig elúsznak. De majd egyszer... A jövő menzáján...
