AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2024 díjat november 19-én adják át a Hagyományok Házában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki, esetleg virtuális kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés: 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáztak az elismerésre. A zsűri az előbbi kategóriából 6, az utóbbiból 13 pályázót választott a jelöltek közé. Amíg az eredmény a díjátadó konferencián kiderül, bemutatjuk mind a 19 finalista múzeumot. Először ábécé sorrendben a kisebb, majd a nagyobb költségvetésű kiállítást rendező intézmények kerülnek sorra.
A sorban a következő a Ludwig Múzeum Vigyázat, törékeny. Handle with Care című időszaki kiállítása, mely 2023. szeptember 14. és 2024. január 14. között volt látható.
Vigyázat, törékeny. Sokszor, sokféle helyzetben segítene ez a felirat. Kiragaszthatnánk a szívünk tájára is egy cetlit, nyíllal abba az irányba, ahol az a valami fáradhatatlanul dobog, kicsit gyorsabban, kicsit lassabban, kicsit összevissza, de ami bizony százszor is összetörik, ha nem vigyáznak rá. Ha nem figyelnek rá. Ha nem törődnek vele. Vigyázat, törékeny. Azaz: ér gondoskodni, ér odafigyelni, ér ápolni, ér megóvni. A szívünket, magunkat, másokat, a bolygónkat. A Ludwig Múzeum, melynek küldetései között nem csupán a kortárs művészet felmutatása, elhordozása, megőrzése szerepel, de a társadalmi szerepvállalás is, a címben említett időszaki kiállításával nem kevesebbre vállalkozott, mint felfejteni a gondoskodás sokrétű fogalmát, úgyis, mint górcső alá venni egyfajta válságnarratívát, úgyis, mint feltérképezni a sérülékenység örök allegóriáját, és úgyis, mint kendőzetlenül elénk tárni a kollektív felelősségvállalás kérdését.
A Vigyázat, törékeny. Handle with Care című időszaki kiállítás a bemutatott művek sokszínűségén keresztül korunk egyik kulcsfogalmát járta körül, nem kevés kritikai felhanggal, nem kevés analizálási vággyal, nem kevés átkeretezési küldetéssel. A kulcsfogalmat, azaz a gondoskodást szakintézményi, művészeti síkon vizsgálva, azt a kurátor szó etimológiájára visszavezetve (curare olaszul annyit tesz, mint gondoz, ápol, gyógyít), egy gondoskodó múzeum alappilléreit, sorvezetőit is kutatta. Van tehát egyfelől egy személyes alapélmény, a születéstől halálig meghatározó kitettség, a gondoskodás jelenléte vagy hiátusa, személyes kapcsolatainkban, interperszonális és intraperszonális szinteken. Aztán van egy kollektív élmény, a Földhöz, ökoszisztémánkhoz való óvó viszonyulás tekintetében. Aztán szintén kollektív alapélmény a gazdasági-politikai vetület, a gondoskodási válság, a globális gondoskodói láncok fellazulásának égető és sürgető kérdése. És ott van a múzeumi szerepvállalás, mint a műtárgyak gondos kezelése, az azokkal történő jó bánásmód, az azok felé irányuló koncentrált és analitikus figyelem. Minden esetben a viszony a gondozott és a gondoskodó között asszimetrikus, kiszolgáltatott, törékeny, sérülékeny – különös tekintettel a többszintű, szociális, gazdasági, természeti, egészségügyi válságidőszakra, amiben élünk, és amely duplán, triplán kötelezhet egy érzékeny intézményt a társadalmi kérdésekre befogadóbb, nyitottabb, hozzáférhetőbb hellyé válni, és a többi között ilyen témákkal foglalkozni.
A kiállítás egy művészettörténész-kurátor, Popovics Viktória és egy múzeumpedagógus-művész, Dabi-Farkas Rita közös gondolkodásának kezdeti állomása, ha tetszik, (rész)eredménye volt, amely a társadalmat és a művészeti intézményrendszert egyaránt átható, egyre fokozódó „gondoskodói válságra” kívánt reagálni. A kiállítás egyik sarokköve Tarr Hajnalka, a kiállítás címével megegyező, részvételi-közösségi projektje volt, mely a nap mint nap ápolási, gondozói, gyógyító munkát végző megannyi kéznek állított szimbolikus emlékművet. A bátor és egyedi válogatásban szereplő alkotásoknál a gondoskodás amolyan hívószó, ürügy, apropó volt, melynek mentén olyan narratívák váltak főszereplőkké, mint az anyaság és az ahhoz kapcsolódó tabutémák, a gondoskodási tevékenységek státusza és egyenlőtlen elosztása, a gondoskodás egyéni és kollektív vetületei, valamint a művészet gyógyító, terápiás hatása.
A kiállítást, mely inkább vetett fel kérdéseket, mintsem szolgált válaszokkal, a rendezők éppen olyan vakmerően, ugyanakkor sokrétűen tágították ki térben, mint gondolatiságban: a fizikai falakat mintegy kitolva, a múzeum épületének közösségi tereit is használatba vették, így a lépcsőház, a jegypénztár, a könyvtár és a Lumi tér is „játszóhellyé” vált, nem beszélve a bekapcsolt külső helyszínekről, így például a Hospice Házról vagy az Értelmi Fogyatékosok Nappali Otthonáról. Mindezen terekben magyar és nemzetközi művészek munkái, a Ludwig Múzeum gyűjteményi darabjai és új szerzemények „gondoskodtak” a beavatásról, a megmerítkezésről. A kurátorok felkérésére nyolc magyar művész új munkákkal is készült, így Baglyas Erika, Oláh Norbert, Kis Judit, Eperjesi Ágnes, Szász Lilla, Andreas Fogarasi, Tarr Hajnalka és Fátyol Viola.
Amilyen szerteágazó volt a kulcstéma, olyan gazdagon értelmezte azt a kiállítás is: volt meddőséggel, anyasággal, gyászmunkával, hátrányos helyzettel, diszkriminációval, periférián-rekedtséggel, láthatatlan munkával foglalkozó alkotás, a manifesztáció útja és módja pedig a szobroktól a táblaképekig, az installációktól a fotókig, filmekig ért. A kiállítás rendező elve tematikus volt, az első terem összefoglalta a kiállítás koncepcionális kiindulópontját, a különböző témafelvetések pedig aztán szervesen kapcsolódtak és épültek egymásra. Az utolsó termek az oldás, az elengedés, az interakció, az eltávolodás lehetőségét teremtették meg a közönség számára. Szükség is volt erre a „gondos”, a látogatókat kézen fogó és szelíden kivezető terelésre, hiszen a téma nem volt könnyű. A téma nem engedett mellébeszélést, megkövetelte a szembenézést, az őszinteséget, a kérlelhetetlen szókimondást. A gondoskodás ugyanis a mai társadalmi valóság szinte minden szegletét áthatja. Részben a COVID-19 világjárvány következménye, hogy minden eddiginél élesebben vetődhet fel a kollektív gondoskodás, az önmagunk és mások iránti felelősségvállalás érzése. A járványidőszak azt is megmutatta, hogy milyen súlyos terhek nehezednek a nőkre, az egészségügyi dolgozókra, a szociális szféra szereplőire, a mérleg nyelve mekkora egyenlőtlenséget mutat a gondoskodói munka nemek közötti elosztásában, és kiélezte azokat a kérdéseket, amelyek az államok szerepére, a gazdasági érdekek előtérbe helyezésére és az egyén autonómiájára vonatkoznak. Alá-fölé rendelt viszonyt feltételez tehát a gondoskodás köteléke, szükségszerű asszimetriát, melynek finomhangolása empátiát, érzelmi intelligenciát vár el, és melynek társadalmi tudatosítása egyszerre kollektív és egyéni felelősségünk – ennek volt bátor szócsöve a Ludwig Múzeum kiállítása.
A kurátorok néhány vizuálisan nehezen bemutatható, érzékeny témát dokumentumfilm formájában dolgoztak fel, ilyen volt a társadalomba mélyen bevésődött, generációkat átható alkoholizmus jelensége, annak a művészet eszközeivel való „gyógyítása”, az értelmi akadályok mindennapi áthidalásán dolgozók emberfeletti, kitartó munkájának bemutatása, vagy a múzeumpedagógia szociális és egészségügyi területeken elért eredményeinek láthatóvá tétele. A kiállításhoz számos érzékenyítő és reagáló program kapcsolódott, így többek között a Romani Design ékszerkészítő workshopja, kurátori és exkluzív tárlatvezetések, storytelling est a nőket érintő kurrens témákról, Self-care – művészetterápiás csoport endometriózisban érintetteknek, Kesztyűgyár tanoda roma diákok számára, vagy nyugdíjasfoglalkozás Gondoskodom, tehát vagyok címmel.
A kiállítás utolsó négyzetmétereit is hátrahagyva, valóban leszögezhettük, hogy ez bizony kemény narratíva. Kétely, önvád, lelkifurdalás járhat a szembesüléssel, egyszersmind a „legközelebb jobban fogom csinálni”, a „máskor majd nem így lesz” fogadalma is szárba szökkenhet, de minimum a „beszéljünk róla”, a „nem vagyunk egyedül” érzése ad reményt az újrakezdésre vagy éppen a folytatásra. Éppen ennek aspektusán is többszintű varázslat volt Tarr Hajnalka címadó munkája, melyben sok-sok ápoló, gondozó kezének fotójából állt össze egyetlen kézhegy, mely akár azt is súghatta, hogy a szeretet hegyeket képes megmozgatni, de asszociálhattunk a hegymászók emberfeletti ereje kapcsán az emberfeletti láthatatlan teljesítményekre, és lehetett ez egyetlen imára kulcsolt kéz víziója egy zsibongó, önző világban. Baglyas Erika 100 lepedő című videóinstallációja amolyan modernkori, fordított irányú Ágnes asszony-balladaként az egyéni felelősségvállalás és az emlékezés rítusáról mesélt. Nehéz szavakkal illetni Katerina Liszovenko Este Ukrajnában című képét. A kompozíción egy óvóhelyszerű helyiségben felállított vacsoraasztalt arctalan, ruhátlan, kiterített asszonytestek takarnak. A látvány felkavaró, a hiány csomósodik össze benne. Férfiak, étel, biztonság, család, kapcsolódások hiánya. A gondoskodás hiánya. A támogatás hiánya. A szeretet, az élet hiánya. A részvét hiánya. Liszovenko pillanatfelvétele: gombóc a torokban, a kiszáradt, könnytelen szemzug forrósága, ismeretlen sorsok fájdalmán sarjadt gyász.
Vigyázat, törékeny. Jól jönne egy ilyen cetli mindannyiunknak. Szituációkra. Bántásokra. Elhagyatásra. Kétségbeesésre. Láthatatlanságra. Sorscsapásokra. Mint egy mentális stoptábla, csak feltartanánk, hogy „állj, ne tovább, mert sérülök”. Stoptábla, miszerint „elég volt, mást érdemlek”. Stoptábla, azaz hogy: „itt vagyok, láss engem”. A Ludwig Múzeum kiállítása stoptáblát emelt a figyelmetlenség, a hálátlanság, az őszintétlenség, az önzőség, a hipokratizmus ellen, és a művészet eszközeivel gondoskodni tanított. És közben gondoskodott rólunk. A lelkünkről. A szívünkről. Arról a tájékról, ahová a nyíl mutat.
