Az ember olyan lény, aki hisz és emlékezik, vagyis történelmi tudata van. Az különbözteti meg a természet többi részétől, hogy a hitből és az emlékezetből olyan történelemképet hoz létre, amely befolyásolja jelenkori cselekedeteit. Az emlékezet viszont szükségszerűen töredékekből áll, melyek feltárhatók és elmesélhetők. A drezdai Lipsiusbau jelenlegi időszaki kiállítása különböző hiedelmek és kultúrák tárgyain, valamint kortárs művészeti pozíciókon keresztül az emlékezésre és az emlékek rögzítésére, azok töredékes voltára irányítja a figyelmet.
Az előcsarnokban a prágai dóm Vencel-kápolnájának gótikus szentségháza és 17. századi tabernákuluma fogadja a látogatót. A két alkotás a keresztény vallás legfontosabb emlékezeti rítusát, a misét eleveníti fel, melyet Jézus az utolsó vacsorán alapított a keresztáldozatra való emlékezés céljából. A tanítványok és a mester pászkavacsoráját először Pál apostol első, korinthusiakhoz írt levelében említi. Ezen a vacsorán elhangzott Jézus megbízása: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1 Kor. 11,23-26).
A tabernákulum és a szentségház annak tanúbizonyságai, hogy ez az emlékezeti gesztus az idők folyamán egyre ritualizáltabb és kötöttebb lett. Az 1215-ben tartott Lateráni Zsinat kimondta a bor és a kenyér tényleges átváltozásának a hittételét. 1264-ben IV. Orbán pápa pedig bevezette az oltáriszentség ünnepét. Ettől kezdve a misében megszentelt és Krisztus testévé változott ostya biztonságos megőrzése, bemutatása és tisztelete egyre fontosabb szerepet kapott, és erre a célra szentségtartó fülkéket és szentségházakat alakítottak ki. 1564-ben lezárt tridenti zsinat rendelte el, hogy a megszentelt ostyát már nem szabad különálló szentségházban vagy szentségtartó fülkében őrizni, hanem az oltáron kell kialakítani tabernákulumot. Ez a megoldást alkalmazzák ma is a katolikus egyházban.
A kiállítás legfontosabb részét a prágai Szent Vitus-székesegyház évszázadok során gyarapodott ereklyekincse képezi.[1] A kincstár maga több mint ezer éves múltra tekint vissza. A prágai Szent Vitus tiszteletére szentelt körtemplom, mely a szenté avatott Vencel fejedelem sírjának is otthont adott, 973-ban emelkedett püspöki székhellyé. A 11. században reprezentatív román stílusú bazilikát építettek a körtemplom helyére. Ekkor már körülbelül 100 ereklyével büszkélkedett a kincstár. Miután 1344-ben Prága érsekséggé vált, IV. Károly német-római császár és cseh király uralkodása idején épült ki a ma ismert gótikus székesegyház. Az 1350-es években újabb 120 ereklyével gyarapodott a gyűjtemény. Ebből az időből származik a kincstár legkorábbi inventáriuma (1354) is. A gyűjtemény jól dokumentált, de mára csak töredéke maradt fenn.
A bemutatott 125 középkori és kora újkori tárgy közül nagyon sok először hagyta el eredeti rendeltetési helyét, a dómkincstárat. Minden darab sajátos és többrétű történetet hordoz. Az ereklye tanúskodik a szent életének és halálának csodás körülményeiről és az utókor számára bizonyítékul is szolgál. Az ereklye történetéhez hozzátartozik annak megszerzési módja, gyűjteménybe helyezése, használata, tisztelete, de mellőzése vagy elutasítása is. Az ereklyetartó szolgálja az ereklye megőrzését, hordozását és bemutatását.
A kiállításon minden formával találkozhat a néző: ereklyetartó ládával, monstranciával, függő ereklyetartóval, fejereklye-tartóval (Szent Pál és Péter apostolok) vagy karereklye-tartóval (Szent György). A díszes foglalatok nemcsak a megóvást szolgálták, hanem kifejezték azt a hitet, hogy az elhunyt szent az ereklyében valóságosan jelen van, és mint valóságos élő személy hatalommal és hatással bír, valamint interakcióba lehet vele lépni.
Ereklyeként tisztelték nemcsak a szentek földi maradványait, hanem személyes tárgyait vagy olyan tárgyakat, melyekkel az elhunyt érintkezésbe került. Ilyen ereklye a IV. Károly-kori gyarapítás alkalmával a kincstárba került ún. Szent István kardja is, mely szintén látható a kiállításon. A kardot legutóbb Székesfehérváron lehetett megtekinteni. Itt egy teljesen más összefüggésben, az emlékezet kontextusában találkozhatunk vele.
A kard első említése a kincstár 1355-ös inventáriumában található azzal a megjegyzéssel, hogy Szent István magyar királyé volt. A fegyver kormeghatározása alapján lehetett első királyunk birtokában, ugyanis a 10. század utolsó negyedében készült. A rozmáragyarból készült markolat viking eredetű, a penge viszont a Rajna-vidékről származik.[2] Magyarországra kerülésének körülményei inkább csak valószínűsíthetők. Egyik elképzelés szerint a kard valamely dán király diplomáciai ajándéka is lehetett. Vagy I. (kékfogú) Harald (910-985/87) küldte a kardot Géza fejedelemnek, vagy pedig Harald fia I. Szvend (963-1014) ajándékozta azt I. Istvánnak.[3] A kardot Gizella királynéhoz is szokás kötni, miszerint az ő kíséretével érkező német lovagok hozhatták magukkal a kardot a fejedelemnek.[4]
A bécsi Képes Krónika szerint Istvánt 997-ben övezték fel karddal a Koppánnyal való megütközés előtt. Hogy ennek a kardnak volt-e köze a felövezéshez, vagy pedig a király felkenéséhez, nem bizonyítható. Mivel Magyarországon több viking kard is fennmaradt, a magyarországi vonatkozását el lehet fogadni.[5]
Több hipotézis született arról, hogyan került a kard Prágába. Fettich szerint Nagy Lajos küldhette IV. Károlynak.[6] Nagy Géza nevéhez köthető az az elmélet, miszerint IV. Béla halála után 1270-ben Anna vitte magával, amikor V. István elől vejéhez, II. Ottokár cseh királyhoz menekült.[7] V. István visszakövetelte a kincseket, de ha a kard haza is került, lehetséges, hogy II. Venczel 1305-ben fiával az ifjú Venczel magyar királlyal, koronával és más kincsekkel együtt ismét elvihette.[8]
A tárgy történetéről, tulajdonosáról valójában semmi biztos adat nincsen. A kardnak hatalmas szakirodalma van Magyarországon és külföldön egyaránt. A nagy érdeklődés az egyetlen 1355-ös inventáriumi feljegyzés hitelességének az elfogadásán alapul. A kard egy elterjedt típust képvisel, és bár igényes darab, semmi nem utal arra, hogy kifejezetten valamely fejedelem számára egyedileg készítették volna. Mindenesetre az emlékezet megőrzésének igénye és a hagyomány erősnek bizonyult, így a kardot Szent István ereklyéjeként tartották és tartjuk ma is számon.
A kiállításon szereplő tárgyak között speciális csoportot képeznek Krisztushoz köthető ereklyék. Mivel Krisztus földi maradványait nem hagyta hátra, szenvedéseinek eszközeit tisztelték ereklyeként. Magyar vonatkozású a kiállítás egyik kiemelkedő darabja, az a hegyikristályból készült kancsó, melyet IV. Károly készíttetett az utolsó vacsora asztaláról származó terítőnek egy darabja számára. A terítő tanúja volt az utolsó vacsorának, amikor Jézus a mise szertartását alapította. Ezt az ereklyét IV. Károly biztosan I. Nagy Lajos királytól kapta ajándékba.
A kiállítás másik fő darabja a trieri Szent-Márton kolostorból származó 1266-ban alapított sztaurotéka szintén egy Krisztus-ereklyét, a Szent Kereszt-ereklyéjét őrzi. A bizánci típusú tábla alakú ereklyetartó középpontjában a bizánci kettős kereszt található. A kereszt alsó részét egy keresztre feszítés csoport alkotja. A felső részben, a Madonnát és Jézust ábrázoló medalion alatt található a Szent Kereszt darabkája. A tábla rendkívül gazdag kialakítást kapott. A kettős kereszt körül 20 négyszögletes alakú hegyikristály ablak alatt további 43 ereklyét helyeztek el.
A kiállításon egy különleges könyvtár is helyet kapott. A kiállított könyvek magja a középkori történésznek, a bambergi Állami Levéltár volt vezetőjének, Franz Machilek (1934–2021) fennmaradt tudományos könyvtára, amely mintegy őrzi és feldolgozza az emberi civilizáció emléknyomait.
Franz Machilek (1934–2021) tudományos könyvtára
Ezen kívül három kortárs művész eltérő művészi és intellektuális megközelítéssel kapcsolódik a civilizációs emlékezet témájához.
Edmund de Waal (*1964) a Westminster Egyetem kerámia professzora lemond a kerámia gyakorlati érékéről és inkább töredékekkel dolgozik. A drezdai bankár Gustav von Klemperer aukción megszerzett töredékesen fennmaradt meißeni porcelángyűjteményének megjavításával és az előcsarnokban a szintén bankár Camondo család emlékezetére felállított négy sztélével zsidó családok tragikus sorsának állít emléket. „Irrkunst” vagyis „Nem művészet” címmel Walter Benjamin német gondolkodóra és vándorlásaira, valamint a világ számtalan apró dolga iránti érdeklődésére hivatkozik. Ezek a titokzatos dobozszerű fekete műtárgyak a rég elfeledett emlékek felélesztésére hívnak meg.
Josef Koudelka (*1938) nagyformátumú panorámafényképein mutatja be a konfliktusok által sújtott Szentföld tájait, ahol a három nagy monoteista vallás gyökerei és szent helyei vannak. A sorozat 2008 és 2012 között készült a berlini Zsidó Múzeum kezdeményezésére. Koudelka nyolc alkalommal utazott Izraelbe és Ciszjordániába a „This Place” projekt résztvevőjeként, azzal a céllal, hogy a helyszínen vizuálisan megörökítse a bonyolult politikai helyzetet. A fotókon az Izrael és a palesztin Ciszjordánia között felépített fal egy-egy szakaszát láthatjuk, mely a Szentföldön történtek és történések fájdalmáról tanúskodik.
Julian Rosefeldt (*1964) „A szárazság földjén” című filmje elhagyott filmdíszletekkel idézi fel a bibliai őstörténetet és az emberiség történelmét, különösen a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. A film Közép-Európa ipari múltjának nyomait is szemügyre veszi. Hatalmas kráterek és elhagyott ipari gépek jellemzik ma az elpusztult tájakat. Ezek az emberi civilizáció egy nagy vívmányának töredékei, amelyek egyben a végének kezdetét is jelentik. Az ember alkotta táj láttán a kulturális pusztítással, a környezeti károkkal és az éghajlatváltozással kapcsolatos aktuális problémákkal is szembesül a néző. A film egyfajta könyörgés civilizációnk tudatos megőrzéséért, amely a múlt mély ismerete és a jelen aktív alakítása nélkül el is pusztulhat.
[1] A kiállításhoz részletes vezető készült, mely bemutatja a legfontosabb emlékeket, valamint a kincstár történetét is. Fragmente der Erinnerung. Der Schatz des Prager Veitsdoms im Dialog mit Edmund de Waal, Josef Koudelka und Julian Rosenfeldt. Dresden, Kunsthalle im Lipsiusbau 15. März – 8. September 2024. Führer durch die Ausstellung. Hg. von Jiří Fajt und Markus Hörsch, mit Texten von Jiří Fajt, Christian Forster, Markus Hörsch, Lennard Hoffmann und Marius Winzeler.
[2] A kard tipológiájáról részletesen lásd Wágner Krisztián tanulmányát: Wágner Krisztián: Szent István prágai kardja történeti megvilágításban. In. Studium IV. 2021. 52-80. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/2446803/file/STUDIUM%20IV.pdf
[3] Mechthild Schulze-Dörrlamm: Schwerter des 10. Jahrhunderts als Herrschaftszeichen der Ottonen. Zu den Vorläufern des Reichsschwerts und zu dessen Imitationsformen. Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums 59, 2012 (2014), 629.
[4] István Fodor: Das Schwert Stephans des Heiligen. In: Folia Archaeologica LI, 2003-2004, 170.
[5] Fettich Nándor: A prágai Szent István - kard régészeti megvilágításban In Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján III. (Szerk.: Serédi Jusztinián.) Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1938, 516
[6] Fettich 1938, 478-480
[7] Nagy Géza: III. Béla fegyverzete és az Árpád-házi királyok jelvényei In III. Béla magyyar király emlékezete. (Szerk.: Forster Gyula). Budapest, 1900, 237-238
[8] Engel, P-Kristó, Gy.-Kubinyi, A., Magyarország története 1301-1526. Budapest, 1998, 48
Borítókép:
