A múzeumok világában az 1960-as években megindult egy erjedés, egyfajta demokratizálódási folyamat. Kilian T. Elsasser, egy svájci szakember néhány évvel ezelőtt megjelent összefoglalójában írt arról, ahogyan az 1968-as párizsi diáklázadásokat követő időszakban a múzeumok elvesztették “szent” jellegüket, ahol “megfelelően” és “visszafogottan” kellett viselkedni. Eközben új megközelítési módok is megjelentek, például a mindennapos történetek fontossága, a szóbeli visszaemlékezések közlése stb. Az újonnan létrejövő múzeumok már szélesebb közönséget céloztak meg. Az ilyen jellegű kiállítások létrehozására Hans Seper, - akit az előző részben részletesebben is bemutattam – és hozzá hasonló kurátorok bizonyultak alkalmasnak.
Az új irányzat tökéletes példái a helytörténeti múzeumok és az ipartörténeti szempontból fontos helyszínek kombinálásával létrejött új intézmények. Helytörténeti múzeumokat már a XIX. században is létesítettek. Az ipari örökség megmentésére is történt néhány korai kísérlet. Majd az 1950-es évek végén Nagy-Britanniában megszületett az “ipari archeológia”, amely a helyi ipartörténet szempontjából fontos műemlékek megóvását tűzte ki célul. Az 1970-es évek közepére az ipari archeológia Németországba is megérkezett: az első ezzel foglalkozó szakkonferenciát 1975-ben Bochumban tartották, ahol már 1930 óta működött egy bányászati múzeum. E múzeum igazgatója, Rainer Slotta publikálta az első német nyelvű szakkönyvet is.
Slotta mellett Hermann Glaser, a nürnbergi kulturális hivatal vezetője is sokat tett azért, hogy létrejöhessen egy német helytörténeti-ipari múzeum: „Azok akik a közelmúlt mindennapos életének nyomait követik egy különös egzisztenciális utazáson vesznek részt. A ‘nagyközönség’ számára nem okoz gondot a múlt tárgyainak és dokumentumainak megértése, hiszen ezek a családtörténet szerves részét képezik. Az ipari kultúra éppúgy a régmúlt, mint egy máig tartó folyamat. Az ipari kultúrával kezdődik a ‘mi’ történetünk” - írta 1981-ben.
Nürnbergben az 1980-as évek elején került sor Glaser elméleti munkáinak gyakorlati átültetésére; egy ipari-kulturális múzeum létrehozására. Később más városokban is létesültek hasonló intézmények. A korábbi ipari és közlekedési múzeumoktól eltérően ezek a múzeumok szélesebb merítésből, de jóval koncentráltabban válogattak. A létrehozók mindig nagyon precízen definiálták a célközönséget, akik lehettek egy bizonyos márka (pl. Maybach) vagy egy régió (pl. Szászország) iránt érdeklődők. A gyűjtőkörbe a korábban elfogadott tárgyakon kívül a mindennapi élet kellékei is bekerültek. Ahhoz, hogy jobban megérthessük a különbséget érdemes összehasonlítani két nürnbergi múzeumot, a Museum Industriekultur-t és a Verkehrsmuseum Nürnberg-t.
Utóbbit, a Nürnbergi Közlekedési Múzeumot 1899-ben nyitották meg Császári Bajor Vasútmúzeum Néven. Ez volt az egyik legelső műszaki múzeum Európa német érdekkörhöz tartozó részén. Ma ez a Deutche Bahn AG hivatalos múzeuma, ahol kb. 30 ember dolgozik, s évente több mint 200.000 látogatót regisztrálnak. Az Európai Ipari Örökség Körút része és a Deutsche Bahn Alapítvány is támogatja. 6800 m2-es területén a látogató “a német vasúttörténet panorámaképét kapja az 1800-as évekbeli szerény kezdetektől napjainkig, s még a jövőbe is belepillanthatunk”. Az átfogó kiállítás számos különböző aspektust ölel fel.
Ezzel szemben a Museum Industriekultur több apró, intim történetet közöl Nürnberg ipari múltjáról. A nyomdagépektől a flipperig, a vegyesbolttól a korai számítógépekig, továbbá motorkerékpárok, autók és a mindennapi élethez kapcsolódó egyéb tárgyak is helyet kaptak. A múzeumot a város működteti.
A Museum Industriekultur Hermann Glaser elképzeléseit követi. A gyakorlati kivitelezési munkálatokat Klaus-Jürgen Sembach építész, szakíró és múzeum-kurátor irányította, akinek a munkáját egy történészekből és szociológusokból álló csapat segítette. A kezdetben Centrum Industriekultur névre hallgató intézmény az “ipari vezérkövületeket” helyezte középpontba. A vezérkövület régészeti szakkifejezés, egy geológiai korszakra jellemző kövületet jelent. Az ipari helytörténeti múzeumok esetében az egyes részterületek legjellemzőbb tárgyaira alkalmazták ezt a jelzőt. 1980-1986 között a koncepciót több különböző nürnbergi helyszínen megvalósított időszaki kiállítással, illetve tematikus folyóiratok publikálásával finomították. 1986-ban Nürnberg egy korábbi csavargyár épületét jelölte ki az új múzeum helyszínéül. Két évvel később a Museum Industriekultur megnyitotta kapuit. “A középpontban nem nagy történeti események, pl. háborúk vagy politikai konfliktusok állnak, hanem az emberek mindennapos élete, az ő lakáshelyzetük, munkakörülmények és az, ahogyan a köz- és magánélet összekapcsolódott. Mindezt az iparosodás története hatja át, amelyben helyet kapott Nürnberg iparának fejlődése, szerkezeti változásai, az oktatási rendszer átalakulása, a közlekedési hálózat megszületése stb.” – írta a kezdetekről Matthias Murko, aki 1996-ban vette át a múzeum vezetését. Ő megtartotta az állandó kiállítás lényegét: a központi csarnokba érkezve a látogató úgy érzi, mintha egy utcába érkezett volna, amelyet boltok szegélyeznek. Bal oldalt, hátrébb nagyobb méretű gépek, jobb oldalon pedig egy régi lakás, illetve egy söröző illusztrálja a XX. század elejének hétköznapjait. A különböző boltok között egy 1910-as évekbeli tanterem is megbújik, ahol a látogató diákok vehetnek részt egy-egy órán. A kiállított tárgyak egy részét a helyi közösség tagjai adományozták; ami újabb bizonyíték a megcélzott látogatókörrel való szoros kapcsolattartásra.
Természetesen a Nürnbergben gyártott közúti járművek, autók és motorok sem hiányozhatnak. A bejárattól a központi csarnok felé vezető úton kiterjedt motorkerékpár-kiállítás kapott helyet, ahol olyan ismert helyi márkák, mint a Zündapp és a Victoria komplett története megtekinthető. A “fő utcán” számos automobil található, illetve az “út” elején egy külön összeállítás készült a helyi úttörő autókról – részben helyi gyűjtők segítségével. A csarnok végén külön helyen szerepel a Zündapp által a Porsche fejlesztő iroda megbízásából készített Volkswagen prototípus. Itt is érződik a múzeum legfőbb célja: a helyi identitás megerősítése a nagyszerű ipari múlt demonstrálásával. Persze az olyan márkák, mint a Faun vagy a Maurer-Union a különlegességet kedvelő oldtimer-rajongók számára is kedvelt célponttá teszik ezt a múzeumot.
Az 1990-es években több más német városban, így Chemnitzben is nyílt hasonló múzeum. Chemnitz, amely az NDK-korszak idején a Karl-Marx-Stadt nevet viselte évszázadok óta meghatározó ipari központ. Egy helyi ipari múzeum ötlete már az 1970-es években felmerült, de az ötletből csak a két Németország egyesülése után lett valóság. A 2000-ben megnyitott Industriemuseum Chemnitz így egyben a német közelmúlt történetéről is szól: a kiállított tárgyak között több DKW, egy Trabant és egy nemrég gyártott BMW i3 jelzi a fejlődés ívét.
Az 1960-as években nem csupán a múzeumok demokratizálódása zajlott. 1961-ben új korszak köszöntött be a gyári múzeumok történetében is, amikor a Daimler-Benz megnyitotta felújított vállalati múzeumát. A cég a második világháború után jobb állapotban volt, mint a német autógyárak legtöbbje. Stuttgart-Untertürkheimben található központi gyártelepe megmenekült a bombázásoktól, s a Vörös Hadsereg sem foglalta el. Így már 1946-ban újraindulhatott a teherautó-, majd a személyautó gyártás is. A cég nem feledkezett meg a múlt ápolásáról sem. Amellett, hogy segítettek a Deutsches Museumnak és a Technisches Museumnak is, az 1936-ban megnyitott múzeumukat is gondozták. A korai járművek egy része eltűnt. Ezek az autók az 1950-es évek elején Drezdában, a Vasfüggöny túloldalán kerültek elő, s csak a Berlini Fal leomlása után kerültek vissza a cég tulajdonába.
Még így is sikerült a múzeumi járművek számát gyarapítani. Az 1950-es években a látogatók száma folyamatosan növekedett. Ezért a cégvezetés elhatározta, hogy vadonatúj, korszerű múzeumot létesítenek. A vezérmotívum a Wallfahrtsstätte azaz zarándokhely lett, amelyet korábban vallási szempontból jelentős épületekre használtak. A múzeum átpozícionálásával arra törekedtek, hogy a látogatók ne csak “régi autók raktáraként” tekintsenek a múzeumra. Míg az új helytörténeti múzeumok igyekeztek minél “közelebb” kerülni a közönséghez, addig az új Mercedes Múzeum éppen a “szentély-jelleg” irányába mozdult el.
Az új épületet 1961. februárban nyitották meg; a szlogen: “75 éve a közlekedés motorizálásának szolgálatában”. Három szinten összesen 3500 m2-en mutatták be a múlt és a jelen alkotásait. Összesen több, mint 100 műtárgy – autók, járműmotorok stb. – illetve dokumentumok alkották az állandó kiállítás gerincét. A bemutatóterem-jelleg sem tűnt el teljesen: a bejárat közelében a Mercedes legújabb típusai sorakoztak.
A megfelelő kontextus magyarázatában különféle filmvetítések segítettek, amelyek a gyártás folyamatát, illetve különböző sporteseményeket mutattak.
A látogatók a “legfőbb nyelveken” audio kalauzt is használhattak. A katalógust Fritz B. Busch, az Auto Motor und Sport szaklap munkatársa, nagy tekintélyű újságíró állította össze. Az első kiadás 1970-ben jelent meg, azzal a nem titkolt céllal, hogy azok akik nem tudnak a múzeumba eljutni, részesülhessenek az élményben. Ezt számos nagyméretű fénykép segítségével érték el, amelyeket Busch saját élményeivel kommentált.
1986-ban “az automobil 100. születésnapján” a múzeumot átalakították. Az állandó kiállítást 26 nagyobb téma – Verseny-Történelem, az Uralkodó Autója stb. – köré csoportosították. Az információs táblákat hanganyagokkal egészítették ki. Így a Mercedes a luxus arculatot a múzeumban is sikerrel reprezentálta.
A Mercedes példáját az 1970-es és 1980-as években az Alfa Romeo, a Peugeot, a GAZ, az AvtoVAZ és több német autógyár, így a Porsche és a BMW is követte.
A Porsche eredetileg egy mérnök-fejlesztő iroda volt, amelyet Ferdinand Porsche alapított 1931-ben. Ferdinand fia, Ferry volt az, aki 1948-ban elkészítette az első Porsche sportkocsit. Az 1950-es években a Porsche növekedésével a vásárlók részéről egyre nagyobb lett az igény a gyár meglátogatására. A gyári túrák szervezésével párhuzamosan megkezdődött a cég múltjához kapcsolódó járművek összegyűjtése is. 1976-ban Stuttgart-Zuffenhausenben, egy kifejezetten erre a célra létesített épületben megnyílt a Porsche Museum. A vállalat 300 darabos gyűjteményéből 50 darab fért el a csarnokban. Néhány kulcsfontosságú, ikonikus darabon kívül a többi járművet rövid időszakonként cserélték. 1993-ban Klaus Bischoff, aki 1968-ban, mint a Porsche versenyistálló szerelője kezdte pályafutását foglalta el a múzeum igazgatói posztját. Bischoff szakmájának megfelelően fontosnak tartotta, hogy minden jármű működőképes legyen. Nem véletlen, hogy arról is döntött, hogy a Porsche múzeum részt fog venni oldtimer versenyeken, ezzel is erősítve a márka imidzsét. 1992-ben a Porsche létrehozta a Stuttgart és Gmünd közti “Múzeum Utat”. A második világháború során a Porsche család Gmündben telepedett le, s Ferry Porsche itt készítette el a 356 első példányát 1948-ban. Két évvel később a Porsche família visszaköltözött Stuttgartba. 1982-ben a Gmündben élő Helmut Pfeifhofer, aki egykor a Porsche mérnökeinek gyerekeivel járt általános iskolába, s testközelből figyelte a 356 fejlesztését megnyitotta magánmúzeumát. Az autógyárak általában igyekeznek távolságot tartani a márkájukhoz kapcsolódó privát gyűjteményektől, mivel nem tudják befolyásolni azok működését. Ám Pfeifhofer remek kapcsolatokat ápolt a Porsche vezetőségével, akik múzeumát “történetileg jelentősnek” ítélték. Ez tette lehetővé a Múzeum Út létrehozását. Ráadásul a Porsche Múzeum időről időre kölcsönad járműveket a gmündi kiállításra.
A BMW által 1973-ban megnyitott múzeum már egy új korszakot vetített előre. Erről a cikksorozat következő részében lesz bővebben szó.
