„Háború: Isten sírni tanul.” Fodor Ákos mindösszesen négy szóban fájdalmasan és visszavonhatatlanul írta meg a pusztulást, a veszteséget, az őrületet, a halált. Horváth László Imre ezt úgy fejezi ki: Isten kezében vagyunk. Ökölbe szorítja. Van olyan kollektív kín, amikor Isten is elkeseredik, amikor Isten is bosszút esküszik. Van olyan kollektív kín, amikor csak a fohász marad, és a remény, hogy az ima szavai nem hullnak vissza, koppanva a véráztatta földön. Van olyan kollektív kín, amikor az elmúlás: kegyelem. Amikor a keresztút végtelenül hosszú. Amikor az angyalok is elhagytak már minket.
forrás: Várkapitányság
A biztos halálhoz vezető keresztútra és annak fájdalmas, retinára égő stációira emlékeztethet nyomokban vagy hangsúlyosan – ki mennyire érzékeny az asszociációkra – a Várkapitányság, valamint a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ együttműködésében létrejött Tizenkét hét a pokolban – Budapest ostroma a Várhegyen című szabadtéri kiállítás, mely a főváros nyolcvan évvel ezelőtti ostromának állít emléket. Az ingyenesen megtekinthető, szinte lebegő, az utcaképbe egyszerre belesimuló, mégis attól markánsan elváló installáció a Várkert Bazár Glorietthez vezető rámpáját szegélyezi, akárha Isten angyalai rakosgatták volna tele egy hajdanvolt tragédia mementóival, mint mennyei építőkockákkal Budapest ékszerdobozát, ahol művészet és természet együtt, egymást kiegészítve él. Természet és művészet, az előbbi a teremtő, az utóbbi a teremtett alkotása – ezzel a két irányú életadással néz most farkasszemet megannyi könnyáztatta pillanat, megannyi emberi dráma, megannyi égre felüvöltött szenvedés. A 10 darab szabadon álló, kivilágított installáció 20 tablófelületével Budapest 1944. december 25-től 1945. február 13-ig tartó ostromát idézi meg, mely során az ostromgyűrűben közel nyolcszázezer ember rekedt, akik a folyamatos bombázások elől légoltalmi óvóhelyekre kényszerültek. Az elképesztő pusztítás során szinte beazonosíthatatlanná váltak a jól ismert utcák épületei, a lakosok pedig a túlélésért küzdve próbálták meg eltemetni halottaikat az erőddé nyilvánított városban.
A Várnegyed különösen ki volt téve a támadásoknak, mivel itt alakították ki a németek irányítása alatt álló védelem központját. Több ezer civil menekült a Királyi Palota földalatti tereibe vagy a Várhegy barlang- és pincerendszerébe. A gáz- és áramszolgáltatás leállt, ivóvíz alig volt, több mint ötven napba telt, mire a város a szovjetek ellenőrzése alá került. A rejtőzködő lakosság nagy része még az ostrom vége után is a pincékben élt: volt, aki számára karácsonytól húsvétig tartott a pokol. Az ostrom sokáig feldolgozatlan traumaként nehezedett a társadalomra, mivel a hivatalos történetírás egészen a rendszerváltásig nem említette a háború borzalmait.
forrás: Várkapitányság
A különleges, európai módon nyitott és bátor kiállítás a város építészeti örökségét és a lakosság szenvedéseit egyszerre örökíti meg, és azzal a nem titkolt céllal teszi ezt, hogy a mai generációkat is emlékeztesse a háború borzalmaira. A fotókon látható romok és az újjáépítés első lépései a háborús pusztítás szomorú hírmondói, a naplókkal és emlékezésekkel együtt suttogják élesre a borzalmas időszakot. Az 1944-45-ös ostrom idején a Várnegyed épületeinek nagy részét – azok sérülésére hivatkozva, valójában azonban ideológiai okokból – teljesen vagy részlegesen lebontották. A Nemzeti Hauszmann Program vállalása szerint a Budavári Palotanegyed egyszer ismét azt az arcát mutatja majd, mint fénykorában, a 19-20. század fordulóján – a kiállítás tehát ennek okán is finomhangolt tisztelgés fővárosunk története, történelme, életfordulói előtt.
forrás: Várkapitányság
A szabadtéri tárlat kifejezetten a Budai Várban történt pusztulást mutatja be emblematikus helyszíneken és hozzájuk kapcsolódó személyes történeteken keresztül, amelyek megrajzolják a lázálomszerű időszak ívét. A téma átfogóbb feldolgozását a január 30-án nyílt, Budapest ostroma című kiállítás mutatja be, a Magyar Építészeti Múzeum Bajza utcai Műhelytér kiállítóterében. Az óriásfotókon, melyek akár a múlt hirdetőoszlopai merednek a magasba, egy-egy ikonikus pillanata elevenedik meg a nyolcvan évvel ezelőtti eseményeknek: romba dőlt házak a Ráday utcában vagy a Királyhágó térnél, a lángoló Angyalföld, füstbe borult ferencvárosi ipartelepek, a Dunába csuklott Széchenyi Lánchíd, megsemmisült vasúti szerelvények. Minden tablófelület egy kép, egy percnyi rémálom, megkísérve, megtámasztva hiteles történelmi leírásokkal, visszaemlékezésekkel, szubjektív beszámolókkal – ezek amolyan információs szövegezésként keretezik a javarészt Fortepan fotókat. A Várkert Bazárban végig járható válogatáshoz több kísérőprogram is kapcsolódik, így a középiskolások rendhagyó történelemórán ismerhetik meg Budapest második világháborús ostromának előzményeit, történéseit és következményeit. A Budapest ostroma című, 9-12. osztályosoknak ajánlott múzeumpedagógiai foglalkozáson pedig a diákok megtudhatják, hogyan zajlottak az ostrom alatt a mindennapok, miként telt 1944 karácsonya, és milyen körülmények között rejtőztek a Várnegyed lakói a tüzérségi és légitámadások alatt.
A kísérőprogramok mindegyike a témához méltón érzékenyítő, visszatanító, gyászfeldolgozó jellegű, és bizony érzékenyítésre, visszatanulásra szükség van, hiszen a nyolcvan évvel ezelőtt minket ért kollektív traumát tekintve talán a mai napig nem végeztük el a gyászmunkát. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. A pszichológia szerint az összes állomáson végig kell haladni, hogy a lélek meggyógyuljon, vagy legalábbis megszokja a sebet, mely igazából mindig sajogni fog. A fájdalommal együttélés áldott állapot, mert már mindent elveszítettünk, így nem marad más hátra, mint az emlékezés, az építkezés, a tovább élés kötelessége. A fotók erre tanítanak. A rámpán krisztusi stációkként elénk magasodó mementók a látást követelik tőlünk, a rákérdezést, a számonkérést, a nemfeledést, az újra élést, a megkönnyezést. A gyászmunkát. Sétálva, mint egy labirintusjárásnál, meg-megállva, akár egy zarándokúton, felfelé kapaszkodva, mint egy régvolt napon, a Golgota-hegyén.
forrás: Várkapitányság
Karácsonykor bombázni – kétszeres borzalom. Húsvétra beköszönő béke – sokszoros feltámadás. Mintha Isten angyalai tologatták volna szép rendben, érzékeny egymásutánban kollektív veszteségünk fotóoszlopait a Glorietthez vezető rámpán, hogy felvezetve minket a kertbe, immár teljesen más tudással, érzéssel, teljesen más transzgenerációs megéléssel tekintsünk a két oroszlánt mintázó szoborra, a háború és a béke szimbólumaira. „Adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak” – mondja Pilinszky, és a szóban forgó kiállítás minden bizonnyal párnát ad nem csak a veszteségnek, de az emlékezésnek is. Mi ezt tehetjük. Hogy emlékezünk. És közben Faludy György sorait mormoljuk, akár hívő az olvasót: „Ha az ember meghal, minden dolga olyan, akárcsak sohasem lett volna. Egy helyen marad meg igaz valója: a fénysugáron, mely leválik róla.” Budapest városa és lakói az 1944-es ostrom idején: az örök világosság fényeskedjék nektek. És az angyalok legyenek veletek.
