„A tudós gondolkodásával a valóság szolgája, amikor alkalmazkodik hozzá, a művész a valóság ura, amikor fantáziájával parancsol neki.” A gyönyörű és elgondolkodtató idézet Kornis Gyula filozófust, papot, egyetemi tanárt, MTA-elnököt dicséri. A gondolat a teremtés és a megismerés, az asszociáció és a leírás, a képzelet és a tapasztalás közti vékony határon mocorog, azon a vékony határon, mely minden bizonnyal aranyfonallal van szőve párkák és filoszok által, és ami illékony felező, értelem és érzelem között emberi létezésünk során. E (disz)harmónia nélkül – Kodály után szabadon - bár bizonyára lehetne, de mi értelme lenne élni?
Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia – ez a címe a Magyar Nemzeti Múzeum már csak rövid ideig nyitva tartó időszaki kiállításának, mely a Magyar Tudományos Akadémia fennállásának 200. évfordulója előtt tiszteleg. S teszi ezt nem is akárhogyan: a közösség tudása – a tudás közössége gondolatiság köré épült vizuális hullámvasút rendkívül ingergazdag környezettel, erős hangulati elemekkel, más-más miliőjű termekkel, szín-hanghatásokkal, formai invenciókkal kínál teret és színpadot a tudománynak, mint intellektuális törekvésnek, közösségépítő -formáló -legitimáló civilizációs alkotóerőnek. Egyéni olvasatban a cím lehetne akár a tartalom és az azt megkísérő forma hullámzó együttlétének jelképe: varázshatalom, azaz a téralkotásnak, az érzékszervekre hatásnak, az installáció artisztikumának, valamint az empirikus tapasztalásnak, gondolati rendszernek, az igazság védőbástyájának - amiként Harry Collins brit tudománypszichológus nevezte a tudományt – násza, e kettő kölcsönhatása, összesimulása, megtermékenyítő összetalálkája.
1825.november 3-án Széchenyi István egy egész évi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudóstársaság alapítására, a magyar nyelv művelésének, a magyar irodalom fejlesztésének, a magyar történelem kutatásának, a magyar közjog történeti megalapozásának céljával. Ezt ünnepli a kiállítás, és teszi szándékosan felnagyított metszéspontokkal, érzékeltetve, miként hat a tudomány a mai társadalomra. A számtalan jelkép és relikvia az emberi történetek kihangosítására hivatott, a virtuális tartalmak és az interaktív térhasználat a dekorációból módszerré nemesül, a történelmi folytonosság pedig a térben és időben tett utazás érzetével ajándékozza meg a látogatót. A kiállítás öt tematikus egység mentén meséli el az Akadémia kétszáz éves történetét, mely idővonalat vizuális installációk, virtuális narratívák és kortárs alkotások csipkézik, élő történetként, változó, folyton mocorgó folyamatként elénk tárva a múltat, felmutatva eredményeket, zseniális példákat és vívmányokat. Akárha Alice-t Csodaország, úgy ejt minket ámulatba egyik terem a másik után: hol a természetben járunk, hol aranyfa levelei alatt ücsörgünk, hol vonatsínek magányában háborút könnyezünk, hol George Lukast idéző csillagkapukon kelünk át, hol Pilinszky zsenijére emlékezve, tükör által homályosan látunk, és hunyorogjuk élesre a világot és benne megfáradt önmagunkat.
Az első terem, a Tudás ligeteinek terme öt szellemi műhely megidézését vállalja fel, a tudósok közösségét, az athéni iskolák mintájára, mint kertekben gondolkodó, vitázó, a megismerésre és megértésre törekvő szigeteket ábrázolva. Az égbe emelkedő hőlégballon a felfelé törekvést, a domb alatt átvezető alagút a tudomány útját szimbolizálja, és már itt érezhetjük a téma gazdag burjánzását: szinte egyetlen négyzetcentiméter sincs üresen hagyva, mindenütt dokumentumok, könyvek, relikviák, fotók, információs szövegek rétegzik egymásra a tartalmat, a tér pedig külön installációként ad subtext-et a gondolatnak.
A Napfényes Aranykor termének központi eleme egy vastagtörzsű arany platánfa, mely leveleinek súlya alatt roskadozva, a felépült Akadémiai Székház pompázatos jelképe. A ketté osztott helyiség egyik oldala napfényes utca, postai levélgyűjtő kocsival, motorkerékpárral, velocipéddel, a polgári fejlődést szimbolizálva, a másik oldal az Akadémia belső tereinek kulisszája, Körösi Csoma Sándor életnagyságú, gondolkodó szobrával. Az impozáns, invenciókkal és csillogással tömött térben fogaskerekek gördítik tovább az időt, és vele minket, hogy aztán a terem végében forgatható tükörszeletek kínálják fel a mögöttünk hagyott múlt és az előttünk lévő jövő értelmezési lehetőségeit, az önreflexiót, az elfordulást, a visszatérést, a megindulást.
A Túlélés és a továbbélés terme éles ellenpontozása az előzőeknek, itt a 20. század történelmi viharai kavarognak, egy szomorú évszázad kollektív traumái kérnek tőlünk feloldozást, megélést, soha ki nem mondott szavak, el nem sírt könnyek követelnek vigasztalást. Az Akadémiát jelképező fa immár levéltelenül, árván, csupaszan szimatol az égbe, a megrepedezett intézmény tetejéből szilánkfelhő robban ki, darabjaiban megtagadott, eltaszított tudósok nevével, a terem közepén futó sínpár pedig éppen úgy szeli ketté a teret, amiként az elhurcolások, a diktatúra, a háborúk, a kitelepítések szakítottak szét családokat, életeket, sorsokat.
A komor hangulatot Az ideák és a megvalósult gyakorlat terme váltja, melyben a Platóni testek című jelenkori művészeti alkotás-sorozat idézi meg az antik görögöktől máig élő akadémia-eszmét és állítja azt szembe szimbolikus allegóriákkal és gazdag tudástárral, emlékeztetve minket, hogy a diskurzus, a vita, a gondolatok összeszikrázása szükségszerűen a fejlődés dinamikájának egyik legszentebb alapvetése. Verzár Frigyes diplomatatáskája csakúgy szerepel az ideák illusztris sorában, mint egy faragott kottatartójú, hófehér Bösendorfer zongora, a tér másik felében pedig, mint atomrács-csontvázak, mint jelenbe karcolt geometrikus kalligráfiák, figyelik őket Orosz Klára szobrászművész kortárs reflexiói.
Karikó Katalin fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjas kutatóbiológus
Az ötödik teremben a Varázsos Akadémia hatalmát érezhetjük, az intézmény szentélyét megmutató óriásgömbbel, a Duna sodró folyamával, mint a természettudományok szimbolikus kék szalagjával, a felfelé vezető híddal, oldalában a főváros tornyaival, a lépcsőket keretező virtuális (csillag-)kapu-sorral, az üveggömbökbe zárt, megfejtendő üzenetekkel, a külföldi tudósok nevét viselő órákkal, a falakra vetített fénypettyezte univerzum végtelenjével, a forgó hologramokkal - és e pillanatban ismét megadatik számunkra, akárcsak korábban, a tükrök előtt állva, hogy vissza- és előre nézzünk, hogy a múltból építkezzünk és a jövőre készüljünk. Végül, a legmagasabb ponton Karikó Katalin Nobel-díja, mint a tudományos csúcsteljesítmény megható szimbóluma hív tisztelgésre, Orosz Klára molekula- és sejtszerkezetet mímelő, tudományos összefüggésrendszerre és kapcsolati hálóra egyszerre utaló, asszociációra felhívó alkotásai pedig végképp visszazökkentenek minket a jelenbe, megtartva, támogatva és elbocsátva. A kiállítást elhagyva, Széchenyi István 1823-ban papírra vetett, korát bátran és tudós komplexitással megelőző sorai zúgnak fülünkben, bő kétszáz év távlatából: „Ne engedd, hogy jóságodat a törpe Föld/ Parányi mértékei mérjék - / Vagy azt higgyem, Te csak az emberek Ura vagy, Miközben napok milliárdja kering körülötted”.
A Nemzeti Múzeum kiállítása nem adja könnyen magát. Teremről teremre, mind több relikvia, információ, mind tágabb asszociációs olvasatok kérnek tőlünk frissességet és nyitottságot. És bizony néhol a karakteres installációk elviszik a hangsúlyt az alap narratíváról, ha tetszik, „ellopják a show-t”, ha hagyjuk magunkat vezetni-vinni-fentéslent ringatni-reptetni, hagyjuk magunkat elkápráztatni, akkor e nem egyszerű kronológia végül felemelő, nem mindennapi élménnyel kísér ki minket a látogatótérből, ki a múzeumból, ki a csodák világából, ki az igézet egyszervolt illúziójából. És az élmény elfészkeli magát a lelkünkben, hogy még sokáig vissza-visszatérjünk hozzá, próbáljuk szavakkal élesre dadogni, próbáljuk átadni, próbáljunk mesélni, beszélni, vitázni róla.
Az október 26-ig nyitva tartó kiállítás lehengerlő. Lehengerlő a tárgyak mennyisége, az információs szövegek gazdagsága és szakmaisága okán. Lehengerlő a terek pulzálása, egymástól elválása és egymásból elnövése, egymásba belesimulása okán. Lehengerlő a művészetek támogató energiái okán: zeneművészet, szobrászat, képzőművészet, térrendezés teremt ihletett színpadot a tudásnak, mint közösségi erőnek. Lehengerlő, mert mintha a múlt, a jelen és a jövő tudása adna egymásnak randevút, és kezdene párbeszédbe, hívna be minket is ebbe a kaleidoszkóp-szerű közös alkotásba, a részvétel lehetőségével megajándékozva mindannyiunkat. És lehengerlő úgy is, mint zavarba ejtő, letaglózó, a látogatótól talán túlságosan is sokat váró, invenciózus, unikális, máshoz nem fogható élmény.
Tudomány és varázs - két szó, mely látszólag távol áll egymástól, az egyik a racionális rendet, a másik az intuitív, transzcendens pillanatok világát idézi meg. Ám a Nemzeti Múzeum, kiállításában azt bizonyítja, hogy a tudásnak, éppen úgy, mint a mágiának, ereje van, képes átformálni, összekapcsolni, identitást teremteni és erősíteni. Amiként elvarázsol maga a tér is, ez a burjánzó, minden szekcióban más kalandot ígérő, egész embert vagy még annál is többet kívánó, mögöttes tartalmaktól roskadó tudástúra, mely nem hagyományos tudománytörténeti szakkiállítás, sokkal inkább kulturális vállalkozás. Arra hív, hogy sok szinten, sok olvasatban, sok narratívában gondolkodjunk, szintetizáljunk, összehasonlítsunk, befogadjunk, kritizáljunk. Voltaképpen arra szólít fel, hogy mi magunk is egy kis időre tudósokká váljunk, analizáljunk, kutassunk, megismerjünk, következtessünk, elutasítsunk, ha szükséges.
A tudós gondolkodásával a valóság szolgája, amikor alkalmazkodik hozzá, a művész a valóság ura, amikor fantáziájával parancsol neki.” Kornis Gyula gondolataihoz visszakanyarodva, ne feledjük: azok az élmények, melyek partnernek tekintenek minket, melyek vizsgálódásra, képzettársításra ösztönöznek, többé teszik a pillanatot, a befogadót, de az élményt magát is. Megszentelik az időablakot, melyben élménnyé lettek, és kitárva azt, visszanéznek korábbi múltpercekre és előre tekintenek eljövendő emlékekre. Azok a kiállítások, reprezentációk, események, melyek, legyenek bár túlzóak, a tartalmat el-elfedők, extravagánsak, mégiscsak a valamilyenség és az újfajta eszközökkel kommunikálás bátor és munkás ösvényét járják, éppen olyan vékony határon egyensúlyozva, melyről Kornis írt, és mely minden bizonnyal aranyfonallal van szőve párkák és filoszok által. A diszharmónia harmóniája, a harmónia diszharmóniája: ez maga a kiállítás, zöld ligeteivel, időt keresztülhasító tükreivel, elmét és lelket kétrét csonkító vasúti sínpárjával, rajta Lászlóffy Aladár soraival: „Az értelem néha még összerándul, / ha sarkát üvegcseréppel metszik el. / Mert értelmetlen kínokat megszokni / még tízezeréves lét sem nevel.”
