Úgy tűnik, nem valamilyen új kutatás, publikáció, évforduló vagy egyéb aktualitás indokolta a budapesti Bibliamúzeum (Ráday u. 28) 2019. április 28-ig megtekinthető Mint liliom a tövisek közt című kiállítását. A tárlat alcíme szerint válogatás 20. századi magyar női képzőművészek munkáiból, s rendezőelve valószínűleg nem egyéb, mint a két kurátor, Timár Gabriella és Horváth Gyula érdeklődése, tájékozottsága, ízlése.
Nem állítható, hogy újkeletű lenne a nőművészet kérdése. Csak a magyar példánál maradva, jóval több mint száz éve, azaz mióta megindult a felsőfokú művészeti képzés, mindvégig voltak női hallgatói a mintarajztanodának és utódainak, nem is kevesen. A női osztály tanrendje sokáig különbözött a férfi hallgatókétól, de tanárai között olyan kiválóságokat találhatunk, mint Lotz Károly, Mészöly Géza, Deák-Ébner Lajos. A teljes hallgatói létszám harmadát adó leányok meg is alakították a Nők Képzőművészeti Egyesületét, amely a Nemzeti Szalonban rendezte első kiállítását (1909). A két világháború között továbbra is aktívak voltak a női művészegyesületek. A női helyzetről szóló élénk viták és az egyenjogúsodás felé mutató első változások közepette a nőművészetről szóló gondolkodás több témában zajlott: a nő, mint modell; a sajátos női látás; a női életpálya és művészkarrier nehézségei; a női kéz szerepe az iparművészetben – és így tovább. Az elkülönülés mellett a férfiakkal közös együttes művészeti részvétel reális lehetőség volt akár a művésztelepeken (mint például Gödöllőn), akár a művészeti megújulás fontosabb csoportjaiban, mint a KUT.
A Kádár-kor a nőművészettel való foglalkozást is kerülte a látszólag megvalósult egyenlőség nevében. Hosszú idő után az első nőművészeti kiállítást Hegyi Lóránd rendezte 1979-ben, majd ezt követte – csak a fontosabbakat említve – a Vízpróba-sorozat az Óbudai Társaskörben (1995), a Második nem az Ernst Múzeumban (2000), a Hölgyek palettával a Nemzeti Múzeumban (2008) vagy a Másik? Nem! a Miskolci Galériában (2011).
A hetvenes évek amúgy Európa- és Amerika-szerte a hiányzó nőtörténet kutatásának, megírásának kezdete, s ezen „gender-alapú” kezdeményezések a művészetben is fontosakká válnak. Jelentős alkotókat emelnek be a kánonba, majd továbblépve elemzik a sajátos női szerepeket, érzékenységeket, azaz a művésznőkön túl a nőművészettel, a női művészettel, a nők művészetével is foglalkoznak. A változások végigkövethetők egy sor jelentős csoportkiállításon, tanulmányon, monográfián, s olyan eseményekben tetőznek, mint a párizsi Pompidou-központ csak nőművészeket tárgyaló új állandó kiállítása (2009).
Félig-meddig mindez idehaza is megtörtént: Lesznai Anna, Kövesházi Kalmár Elza, Anna Margit, Ferenczy Noémi, Ország Lili, Schaár Erzsébet, Szántó Piroska jelentőségéhez nem fért kétség, s revelációnak számított Dömötör Gizella, Gedő Ilka vagy Vaszkó Erzsébet felfedezése. S míg esetükben csak másfajta érzékenységről beszélhetünk, a kilencvenes évek kortárs művészetében Drozdik Orsolyától Nagy Krisztáig számos alkotó a nőiséget is tematizálta.
A Bibliamúzeum honnan máshonnan választott volna kiállításcímet, mint a Bibliából, mégha a Szent Könyv minden sora nehezen értelmezhető is, hiszen hagyományok és magyarázatok sokaságával kísért. Mint liliom a tövisek közt – jelentése a kurátorok szerint „az emberi létnek sokféle tövisei között kell azt az értéket láthatóvá tennünk, amelyet az egyes ember a teremtettségében kapott és őriz; ebben nincs különbség a férfi és női alkotók között”. További teoretizálásnak vagy tematizálásnak azután nem is adnak helyet a rendezők, mellékelik a kiállítók életrajzát, s az értelmezéseket egészében a nézőkre bízzák.
A szerény méretű kiállítóteremben kisebb léptékű művekből nagyjából nyolcvan fér el. A kurátorok néhány alkotótól több munkát válogattak, mások csak jelzésszerűen vannak jelen. Egy kivételével már lezárt életművekből válogattak, számos magángyűjtemény és vidéki múzeum segítségét kérve.
Már a harcokon túl a kiállítás szándéka nem a kiállás, hanem a női művészet néhány – líraibb – jellemvonásának hangsúlyozása, a másfajta pszichológiai érzékenységé, a lekerekítettebb absztrakcióé és a gyakran biográfiai elemekkel életre keltett figuralitásé. Lehet, szakmailag nem reveláció a Mint liliom a tövisek közt, de a közönség számára bizonyosan örömet jelent, amikor újra és újra találkozhat e jelentős (nő)művészek varázslatos műveivel.
Kép: Gedő Ilka: Zöld hátterű rózsakert, 1981, olaj, vászon (magángyűjtemény)
