Párizs városának levéltára, Francia Nemzeti Levéltár fontos kiállítóhely, könyvtár és kutató központ. Az 1867-es alapítású múzeumban az állandó kiállítás mellett gyakran helyet szorítanak időszakos tárlatoknak, a hatalmas kézirat és dokumentum gyűjteményéből könnyen lehet tematikus kiállításokhoz anyagot meríteni. A közelmúlt egyik legérdekesebb, levéltári anyagokhoz kapcsolódó kiállítása hat évszázad keresztmetszetében mutatta be a nők megbélyegzésének és elítélésének jogi procedúrájáról szóló, vagy azt valamiféle módon dokumentáló irat- és képanyagot.
Kik volnának Franciaország történelmének legismertebb nőalakjai? Jeanne d’Arc, Marie Antoinette és Charlotte Corday (Marat jakobinus politikust a fürdőkádban leszúró nő). Pierre Fournier a kiállítás kurátora szerint csupa perbe fogott, elítélt, kivégzett asszonyról van szó. A tömegkultúra összes műfajában nagy népszerűségnek örvend a női kriminalitás, hűtlenség, és hitványság ábrázolása, lévén hogy a női bűnöző mindig gyanúsabb, mint férfi társa. Nem csupán gyanúsabb, hiszen anyai jósága volna a legfőbb attribútuma, de bűnét és büntetését mindig a férfitársadalom elnyomó működése nevezi meg és írja elő.
A kiállítás hivtalos plakátja
A párizsi archívumban bemutatott tárlat öt archetípusra épül: a boszorkány, a méregkeverő, a csecsemőgyilkos, a gyújtogató (a párizsi kommün lelkes híve), a kopasz nő (a II. világháborút követően megszégyenített) alakjára. Minden esetben a nő saját testéhez és szexualitásához való viszonya jelenik meg a bűnösségének tényében, vagy annak hátterében. A kiállítótér vitrinjeiben számos dokumentum található, mely csak látszólag száraz és pártatlan iratanyag. Valójában soha nem tudjuk meg a perbe fogott nők vallomásait - amit ugyanis feljegyeztek, az a férfiak hatalmi pozícióból készített olvasata: démonvadászok, rendőrök, bírók feljegyzéseiről van szó. Nyilvánvaló tény, hogy a középkortól kezdődően egészen a huszadik századig férfiak bíráskodnak a nők fölött. A kihallgatás során a férfiak rendszerint olyan kérdéseket tesznek föl a nők számára, amilyenek soha nem merülnek fel egy férfi aktájában. Pierre Fournié kurátor szerint soha egyetlen hím nemű kollaboránsnak nem kellett felelnie arra a kérdésre, hogy milyen érzelmi szálak fűzik Németországhoz. S bár férfiak ítélik el a nőket, gyakran a nők azok, akik nőtársaikat elárulják, hogy megbélyegezzék azokat, akik (képzelt)veszélyt jelentenek rájuk: az egyedülállókat, a lázadó szelleműeket, vagy a marginalizált helyzetűeket.
Nem tudni biztosan, hány nőt égettek meg elevenen a máglyán Európában. A becslések eltérőek, mivel a hatósági feljegyzéseket sokszor megsemmisíttették. Az bizonyos, hogy a 16. és a 18. századtól kezdődő időszakban száztízezer ügyben folytattak eljárást boszorkányság vádja miatt, ezek javarészt asszonyokat érintettek. Figyelembe véve, hogy két esetből egy halálos ítélettel végződött, az áldozatok száma hatvanezer körül lehet. Ezeket a számításokat levéltári adatok alapján végzik, tehát valószínűleg jóval nagyobb számról lehet szó, hiszen nyilvánvalóan nem dokumentáltak minden eljárást. Az áldozatok általában fogamzóképes korú nők voltak, bár általánosítani ezt sem lehet, Catherine Polus példájából tudjuk, hogy őt kislányként, 1662 táján, nyolcévesen ítélték el, miután vallomást tett, hogy ötévesen szövetségre lépett az ördöggel.
A boszorkányüldözés Észak-Európa vidéki tájain volt igen elterjedt, ahol a protestánsok és katolikusok folyamatosan harcoltak egymással. A „boszorkányok” inkvizítorainak lehetett valamilyen szexuális rögeszméje, mivel a boszorkányszombat áldozatait, a korabeli metszetek tanúsága szerint, általában meztelenül és pornográf helyzetben ábrázolták. Sebészi tűvel, módszeresen vizsgálták végig a nő testét, amíg az áldozat be nem vallotta, hogy az ördöggel hált. A testet máglyára vetették, s ekként a társadalmi rend visszaállt a rendes kerékvágásba. Később, 1682-ben XIV. Lajos szabályozta a boszorkányüldözést az egyház hatalmának visszaszorításaképpen. Ekkor már nem a boszorkányokra vadásztak, hanem a méregkeverőkre. Az ördög a konyhába költözött, és a méregkeverő nő alakjában öltött testet. A 17.században ötszáz esetben indítottak eljárást méregkeverés vádjával, és több tucat embert végeztek ki. A 17. század derekáról fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvek tanúsága szerint a méreg egy tipikus női fegyver.
Az archívum kurátora szerint a női szexualitást mindig a férfiak ügyének tekintették. 1556-ban kezdődött el a terhességük sorsáról önállóan dönteni kívánó nők üldözése, II. Henrik törvénybe adta, hogy halálbüntetés vár azokra a hajadonokra és özvegyekre, akik eltitkolják áldott állapotukat. A terhes és egyedülálló nőknek hivatalos jegyző előtt kellett nyilatkozniuk más állapotukról, ezen kívül rendszeres beszámolóval tartoztak a plébánosnak. Számos feljegyzés maradt fenn szerelmi kapcsolatokról, de egyetlen egy sem vérfertőző kapcsolatról, ami igen gyakran indokolta a nők döntését.
A nőnek a saját testével, szexualitásával való viszonya után a férfiak a nők szellemi energiáit is irányítani, felügyelni akarták. S vajon mi volna nyugtalanítóbb a férfitársadalom szemében a női szereplők által megjelenített (képzelt)politikai erőszaknál? Az amazonoknak férfiakat kell szolgálniuk, nem politikai eszméket. A „gyújtogató”kifejezés például csak nőnemben létezik (pétroleuse) a francia nyelvben. Ez volna a férfiak által elképzelt harcos feminista és forradalmár, aki lángba akarja borítani Párizst. A kommün (1871) és az azt követő megtorlás több tízezer áldozatot követelt, a forradalom leverését követően sokszor fényképek alapján próbálták beazonosítani a kommünárokat. A korabeli újságok tanúsága szerint ezer asszonyt állítottak bíróság elő ilyen váddal, egy sem ismerte el a szándékos gyújtogatást.
A kiállítás egy önálló szakaszt szentelt az 1945 utáni francia asszonyok meghurcolásának, akik összeszűrték a levet az ellenséggel, egy náci gyermekét hozták világra, vagy megszállókkal flörtöltek a II. világháborúban. Mindegy, hogy szerelemből, meggyőződésből vagy kényszerből cselekedtek: a vád ismét a női test fölötti, ezúttal nemzeti, hatalomgyakorlással függ össze. Nekik azért kellett személyes tettükért bűnhődniük, mert a nemzet egészét csalták meg egy német katonával. A büntetés a nők nyilvános megszégyenítésével vette kezdetét, a kiállítás katalógusának társszerzője szerint húszezer nőt ítéltek el a felszabadítást követően. Sartre 1944 szeptemberében a Combat című lap hasábjain intézett kirohanást a „középkori szadizmus” kortárs megnyilvánulása ellen.
A kiállítás átfogó, évszázadokon átívelő tablót fest a nők elleni erőszakról, arról a történelmi folytonosságról, amelynek nevében a nők teste fölött közvetlen vagy közvetett módón uralkodtak a férfiak által fenntartott és működtetett, jogi, politikai, vallási alapokra helyezett struktúrák. A kegyetlenkedések helyszíne minden esetben a nő teste volt, így jogosan merül fel a kérdés, hogy például a boszorkányüldözés (és rokonjelensége) vajon nem az ingyen pornográfia, a szexuális visszaélések, a pedofília társadalmilag elfogadott megnyilvánulása volt-e? A kiállításhoz kapcsolódó kötet Elisabeth Badinter francia filozófus előszavának kíséretében jelent meg: Présumées coupables, Párizs, 2016.
A cikket a Libération 2016. december 18-i írása nyomán átdolgozta M.P.
