2023. október 27-én nyílt meg a veszprémi Dubniczay-palotában a Szabó Dezső képzőművész, a Budapesti Metropolitan Egyetem (METU) Művészeti és Kreatívipari karán oktató egyetemi tanár kurátori koncepciója alapján és az ő rendezésében megvalósult A fény árnyéka/The Shadow of Light című tárlat.
A kortárs tárlaton Dobokay Máté, Eperjesi Ágnes, Jokesz Antal, Ősz Gábor, Szabó Dezső és Várnagy Tibor munkái, valamint a METU korábbi hallgatói, Déry Ágoston és Nagyváradi Kitti, továbbá jelenleg is tanulmányait folytató Badár Tamás egy-egy műve látható.
A kiállítás témájának kiindulópontja a Veszprémben élő Jokesz Antal 1979-es experimentális fotográfiai műve (Tűzpróba, 1978-79, brómezüst-zselatin nagyítás, 180x180 mm). A jobb alsó sarkánál meggyújtott fekete-fehér fotópapír egy részét felemésztette a láng, s annak fénye beexponálta a papír fényérzékeny emulzióval bevont felületét. Ezután a fotópapír áthaladt a szokásos előhívási és fixálási processzuson, rögzítve egy állapotot. Így egyfajta képtárgyként jeleníti meg a rajta történt behatásokat. Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy miről beszélhetnénk akkor, ha ez az önfelemésztő folyamat nem állt volna le. Teljesen elég a tárgy, és csak némi fekete pernye marad utána? Abban az esetben egy szimbolikus/akcióművészeti alkotással állnánk szemben, melyet csak leírásból vagy fotografikus eredetű álló vagy mozgóképes dokumentáció által ismerhetnénk. Láthatóan nem ez a helyzet. Itt, a fotografikus kép mediális tulajdonságait vizsgálta az alkotó.
Tűz és fény, és kép és árnyék. Ezek a szavak elvezetnek minket Platón barlanghasonlatához (Platón: Állam, VII. könyv); a példatörténet szerint lekötözött emberek születésük óta háttal ülnek a külvilágnak, és csak a barlang falára vetülő árnyékokat láthatják, így azt vélik valóságnak. A mögöttük égő tűz fénye vetíti egyfajta bábjátékként (árnyjátékként) az előtte elhaladó formákat a falra. Platón eme hasonlata könnyen párhuzamba hozható a modern kor médiumával, a mozival. Emberek sötétben ülve, hátuk mögül a mozivászonra vetített mozgóképeket nézik. Ennek a projekciónak fordított irányú megfelelője a kamera, akár mozgó, akár állóképről van szó. Minden kamera prototípusa pedig a camera obscura. Egy sötét, a külvilágtól elhatárolt térbe egy lyukon keresztül bevetül a fény, amely egy felületre (a feje tetejére állítva) kirajzolja az előtte látható környezetet.
A fotografikus eljárás fényérzékeny felületeken (film, fotópapír, szenzor) detektálja e belső árnyképeket (sötétség - világosság viszonyok). Platón idealista filozófiájában a festett kép – úgy is mint festmény, azaz műalkotás – csak gyenge másolata a látható, megtapasztalható világnak, s mely tárgyi világ csak árnyéka a meg nem ismerhető ideák tökéletes világának. Az mindenesetre kijelenthető, hogy a fotografikus kép, a technika és a tudomány közreműködésével, a fény felhasználásával – összetett formában ugyan, de – rögzített árnykép. (A fizikai környezetben az objekumokról, visszaverődő fény vetett és önárnyéka által érzékelhető a látvány.)
A tűz és annak fénye által is formált kép, Jokesz Antal műve után közel egy évtizeddel később, megjelenik Várnagy Tibor Tűzkontaktok című sorozatában (1987, zselatinos-ezüst nyomat, változó méretek, 11 darab). Az évtizedhez és az alkotó habitusához illően szertelenebb, ösztönös kísérletezésből kialakuló, érzéki formában. A fekete-fehér fotópapírok változó mértékben és módon roncsolódva, a fizikai-kémiai elváltozások miatt színeket is tartalmaznak. A kérdés arra irányul, hogy fotográfiák-e ezek a tárgyak, illetve meddig mehetünk el, mit nevezhetünk még (fény)képnek. Ugyanebből az évből származik Eperjesi Ágnes Gyufa című munkája (1987, brómezüst-zselatin nyomat, 30x24 cm). Az egyszerre fotogramként és luminogramként definiálható képen elégő gyufaszálak hozzák létre önnön fotográfiai lenyomatukat.
Ha ezeket a munkákat vesszük kiindulópontként, akkor a tűz, mint jelenség nem tipikus alkalmazása tűnik szembe e fotografikus alapú művek kapcsán. Azonban e felvetés – a kiállítás koncepciója – nem korlátozódik erre. Nem korlátozódik feltétlen arra sem, hogy kizárólag a fényérzékeny anyagok területén belül vizsgálódjon, vagyis nem csak kamera nélküli (cameraless) művekről van szó. A fotografikus képnek arra a fontos jellemzőjére reflektál, melyet leginkább a keletkezés fogalmával írhatnánk le. Valamifajta lenyomat, ahol a fény mint energia, illetve az energia más formái – hő, elektromosság – nyomot hagynak a fizikai létezőkön.
Ezeket a kérdésfelvetéseket művészek indítják, a folyamatokat ők alkalmazzák arra, hogy képeket hozzanak létre. Ezek a képek ugyan valamely jelenségek rögzített formái, de nem tudományos célból készülnek. Látható a párhuzam a tudományos képalkotási formák és e művek között, de itt a hangsúly a képalkotáson, illetve a művészeti kérdésekre adott válaszokon van. Mivel ezek a művek bizonyos folyamatok által hagyott nyomokra fókuszálnak, ezért redukálódnak a tisztán megfogalmazott célra és látványra. Olyan műalkotásokról, tehát kódolt esztétikai formákról van szó, melyek befogadásában az alkotók által írt szövegek segítenek. Ugyanakkor a befogadó részéről szükség van arra a nyitottságra, melyet az érzékelt világ jelenségeivel szemben érzett természetes örömként írhatnánk le.
Ősz Gábor Energy Transform / Energiaátalakítás (1994, installáció és vetítés) című műve a fényről szóló filozofikus-költői mű. Fizikai értelemben a meg nem tapasztalható, láthatatlan fényt annak infravörös tartományában, hőként detektálja egy speciális kamera. Érzékelés, kép és fény viszonya persze sokkal összetettebb minthogy egy technikai eszközrendszerrel redukáljuk le.
Nagyváradi Kitti a Lichtenberg-ábrának nevezett elektromos jelenség formáival foglalkozik. Az egyik sorozatában nyomdai síkfilmen keletkező rajzolatokat látunk. Másik sorozatában a nagyfeszültségű áram beleégeti a fatábla felületébe a jellegzetes mintázatot. Szó szerint fraktál-képek keletkeznek egy hagyományos, festészeti kép-táblán.
Badár Tamás a színes negatívfilm felületén tenyésztett mikroorganizmusok nyomát értelmezi képként. Hagyományos, analóg módon levilágított színes fotókat (C-print) látunk, csak éppen maga a matéria, a hordozó válik képpé. Főleg régi üveglemezes fotográfiákon találkozhatunk efféle nyomokkal, csak ott azok a rögzített kép rovására vannak jelen. Itt előtérbe lép a „hiba”, mely a vizsgálat tárgyává válik.
Déry Ágoston camera obscurát (lyukkamera) használ. A legelemibb jelenségeket veszi szemügyre. Shot / Lövés című munkájában a kép létrejöttéhez szükséges lyukat egy pisztolyból kilőtt golyó hozza létre, rögzítve a lövés pillanatában az alkotó teljes alakos, életnagyságú képét. Másik nagyméretű munkájában a Hold teljes pályáját rögzíti az égbolton. (Moon Track, 2023, ezüst-zselatinos nagyítás 100x300 cm) Természetesen negatívban (fekete-fehér) megjelenítve a képet, amely papírkép, és így egyedi példány. Az analóg, ezüsthalogenid alapú fotográfia egyik sajátossága a negatív-pozitív viszony. Ez annyit jelent, hogy az ezüstsók a fény hatására sötétednek el, így teszik lehetővé a fény-képek elkészítését.
Dobokay Máté Hívás kimerülésig / Developing till the Exhaustion című munkája egy 604 darabból álló szürke skála. Ebben az esetben nem a fekete-fehér fotópapíron, mint képen rögzített fény-árnyék viszonyt tapasztalhatjuk meg. Ez az ismereteinkből és az elvárásainkból fakadó illúzió. Ebben az esetben a feketedésig beexponált lapok, a hívó kimerülésével egyre halványabbá váltak. A fekete-fehér fotó (zselatinos ezüst nyomat) technikai processzusáról szólnak, így e mediális jellemzőkre reflektáló mű kép és médium elválaszthatatlan viszonyáról szól.
Eperjesi Ágnes Prizma szisztematikus görgetése minden irányba / Prism Rolled Systematycally in All Directions (1987, zselatinos-ezüst nyomat) című munkáin a fehér fényt a spektrum színeire bontó üvegprizma fotogram lenyomata jelenik meg. 2021-es Szín perspektívában / Color in Perspective című műve nagyon tömören, kép formájában mutatja fel a színelmélet lényegét.
Szabó Dezső A fény határai / Limits of Light (2017, luminogram, ezüst-zselatin nyomat, 58x48 cm egyenként) pirotechnikai anyagok segítségével készült lenyomatok. Képi világuk a 19. század végi és 20. század eleji, a tudománytörténetből ismert fotográfiai eredetű képek látványát idézi. Ebben a korszakban számos tudományos felfedezés volt, köszönhető a fotográfia jelenlétének és jelentőségének a tudományos kísérletekben.
Az akheiropoiéton jelentése szó szerint „nem kéz csinálta dolog”. Olyan képeket kell ez alatt érteni, melyeket a keresztény – görögkeleti – hagyomány szerint nem emberkéz alkotott. Ezekről a képekről azt tartják, hogy nem közönséges halandók hozták őket létre, vagy pedig az eredeti mechanikus – bár csodás – lenyomatai. Mivel egy akheiropoiéton keletkezése a csodának köszönhető, ezért hitelesen csak ezek tudják Jézus Krisztus mindkét – emberi és isteni, transzcendens – természetét megjeleníteni. Ezek a képek főleg arcképek, de nem modern értelemben vehető portrék. Nem művészeti alkotások, hanem kultuszképek, melyek a vallás kontextusában értelmeződnek. Szent szövegek alkotják referenciájukat, Jézus arcának „lenyomata” pedig hitelessé, átélhetővé teszi a dogmát. Ilyen képtípus a Mandylion (Mandülion, arab eredetű, jelentése asztalkendő, a kendőkép ikontípusa) más néven Abgar-kép és a Hodegetria, valamint bizonyos orosz ikonok. A nyugati kereszténységben a Torinói lepel és a Veronika kendője (vera icon=valódi kép) ismert ilyen típusú szent tárgyként, egyúttal képként.
A nyugati keresztény képtörténet felidézett, meghatározó előzménye egyszerre két ok miatt is kihagyhatatlan. A nem emberkéz alkotta kép és a fotografikus kép – de leginkább a „cameraless” (kamera használata nélkül létrehozott) kép – közti kapcsolat nyilvánvaló. Az a hatás, melyet a „keletkezett” kép előidéz, és amely ma inkább a természettudományos világképben (mítoszban) értelmezhető, a kultuszképhez hasonló módon erős emociókat vált vagy válthat ki a befogadójából. Van egy ilyen sajátos természete ezeknek a képeknek. A másik szempont: a fotografikus kép maga az egyik fő eredője a fennálló helyzetnek. Milliárdszor milliárd kép kering az online térben. A másolat, másolatainak másolatai. Már nem követhető, és értelmetlen értelmezni azt, hogy milyen referenciája van az egyes képeknek, azokat inkább valamifajta adatoknak lehet tekinteni.
Tegyük fel, hogy van még művészet, és tudjuk is, hogy mit értünk ez alatt. A kiállított művek értelmezik azt, hogy miért készítünk képeket. Az alkotók pedig első kézből tájékoztatják a nézőt, ami segíti a művek befogadását, biztosítva így azok magyarázatát is. A modern művészet egykor maga teremtette meg azokat a szövegeket, amelyek mentén ma is értelmezhetőek a művek.
A kiállítás témája, problémafelvetése összeköti a más-más időszakban készült műveket és alkotóikat. Olyan típusú gondolkodást és művészetfelfogást tükröz, mely generációkon átívelve, nem feltétlenül kötődik földrajzi helyhez vagy változó művészeti áramlatokhoz. Egyfajta fundamentális gondolkodás magáról a képről és a művészetről.
A fény árnyéka/The Shadow of Light című kiállítás november 26-ig tekinthető meg a Művészetek Házában.
Borítókép forrása: veol.hu
