A Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület 2023. május 8-án és 9-én rendezte a jubileumi X. Országos és VI. Nemzetközi Múzeumandragógiai Konferenciát Miskolcon Múzeumi tükröződés: Társadalom és környezet címmel. A szakmai program megvalósító partnere volt az EPALE Magyarország Támogató Szolgálat is, A felnőttkori tanulás elektronikus európai platformja projekt megvalósítója.
Az Egyesülettel közös idei munka folytatásaként a felnőttkori tanulás kortárs múzeumi lehetőségeit esettanulmányok, interjúk, jó gyakorlatok révén vizsgálták a múzeumandragógiai szakemberek, többféle témakörben. A közösségi múzeumi működés, a digitális tanulási környezet, a fenntarthatóság, a különböző korosztályok múzeumi megszólítása és az ő ismeretszerzési esélyeiket támogató marketing területén rövid szakmai tanulmányok, konkrét eseteket és példákat bemutató módszertani ajánlások születtek közel egy tucatnyi szerző tollából. A Magyar Múzeumok Online folyóiratban indított tematikus sorozatunkban ezekből az írásokból közlünk válogatott tanulmányokat.
Káldy Mária, a modern magyar múzeumi közművelődés és múzeumpedagógia meghatározó szakembere 1974-től több mint 40 évig a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) munkatársaként szolgálta a hazai múzeumügyet. A 2006-ban az SZNM egyik igazgatóságaként megalapított Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ (MOKK) első igazgatójaként a 2008 és 2014 között európai uniós támogatás révén megvalósuló Múzeumok Mindenkinek Program szakmai vezetője volt, amelynek keretében tíz képzésen gyarapíthatták ismereteiket pedagógusok és múzeumi szakemberek. Káldy Mária nevéhez köthető a hazai múzeumi ismeretátadás komplex szemlélete, valamint az élethosszig tartó tanulás elméleti megismertetését követően a múzeumandragógia és a felnőttképzés múzeumi programjainak kidolgozása és működtetése.
Hosszú út vezetett az 1970-es évek népművelői szemléletétől napjaink élethosszig tartó tanulási megközelítéséig. Mesélnél a kezdetekről, a hazai múzeumokban a felnőttekkel való foglalkozás elindulásáról?
Az 1970-es években magas szintű ismeretátadási munka zajlott Magyarországon. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulatok (TIT) és a múzeumok együttműködve kínáltak a felnőttek számára előadásokat, tulajdonképpen a mai szabadegyetemekhez hasonlóan. Az 1960-as években, gimnazista koromban én is részt vettem az Iparművészeti Múzeumban egy tíz alkalomból álló művészettörténeti előadás–sorozaton, ahol mintegy ötven érdeklődő követte a diavetítéseket. Személyes élményem, hogy a mellettem ülő fiatal pár férfi tagja apró elemlámpával felszerelt golyóstollal jegyzetelt a besötétített teremben, máig emlékszem erre a képre. Az országos múzeumokban (többek között a Magyar Nemzeti Galériában, a Szépművészeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Hadtörténeti Múzeumban) és a megyei intézményekben is komoly szaktekintélyek tartottak előadásokat a felnőtt közönségnek. Fontos megemlíteni, hogy ebben az időben kiemelkedő színvonalú volt az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a népművelő képzés; sokféle tudományterület bevonásával, partneri szemlélettel képezték a jövő felnőttoktatási szakembereit.
Mennyire különíthető el módszertanilag a múzeumpedagógia és a múzeumandragógia?
A két fogalom ugyanúgy elkülöníthető, mint a pedagógiai és az andragógia fogalma, hiszen alapvetően más módszerekkel, más korosztály részére folyik az ismeretátadási tevékenység. A felnőttek más érdeklődéssel, kulturális alapokkal és társadalmi tudatossággal rendelkeznek, a pszichológia és a szociológia szakterületeinek bevonása elengedhetetlen az ő oktatásuk során is. Természetesen az andragógiában is vannak olyan didaktikai módszerek, amelyek a pedagógiai módszereken alapulnak. A két fogalom elhatárolódása a magyar gyakorlatban az 1980-as évekre tehető. Ekkor már javában zajlottak a Skanzen első tájegységében, a Felső–Tiszavidéken a felnőtteknek is szóló hétvégi kézműves programok.
Indokoltnak tartod a múzeumgerontagógia, azaz a 65 év felettiek múzeumi képzésének megkülönböztetését a felnőttképzésen belül?
Mindenképpen indokoltnak tartom, hiszen ma az életkor jelentősen kitolódott akár csak a néhány évtizeddel korábbi helyzethez képest. Egy ismerősöm mesélte, hogy gyerekként a hatvan éves nagymamáját fekete kendős, „otthonülő” idős asszonynak látta; most, hogy ő töltötte be ugyanezt az életkort, tele van érdeklődéssel, energiával, szellemileg nyitott és bakancslistát vezet a még rá váró élményekről. A múzeumoknak fel kell készülniük erre a korosztályra és a speciális adottságaira, ami megkülönbözteti őket a ’40-es, ’50-es éveikben járó felnőttektől, hiszen az idősebbek gyakrabban küzdenek egészségügyi problémákkal, hamarabb elfáradhatnak, lassabb lehet a gondolkodásuk... Ezekkel a sajátosságokkal tisztában kell lenniük a múzeumi szakembereknek, hogy valóban személyre és korosztályra szabott kínálattal várhassák az idősebb generációt.
A rendezvényeken építhetnek a résztvevők nagyobb élettapasztalatára, elmélyülést nyújthatnak a részletekben és összefüggésekben, és lassabb tempójú programokat valósíthatnak meg számukra. Kiemelten fontosnak tartom az érdeklődés felkeltését: legyen annyira vonzó az adott esemény (pl. közismert emberrel múzeumi teadélután), hogy a résztvevők elinduljanak otthonról és nekivágjanak a kalandnak. Fontos lehet a gasztronómia az esemény során, amely segíti az oldott, kellemes hangulat megélését, de nem biztos, hogy mindenkinek erre van szüksége. Szintén remek ötletnek tartom a nagyszülő–unoka közös programokat, a Kérdezd a Nagyit! kezdeményezéseket, hiszen ezek az események élményt és tanulást jelentenek mindkét generáció, valamint a múzeumi szakemberek számára is. Az idősek gyakran vágynak arra, hogy átadhassák tapasztalataikat a fiatalabbaknak, és ebben a múzeumok is fontos szerepet játszhatnak.
Kihívást jelentenek a fizikai vagy szellemi nehézségekkel, például demenciával küzdő idős emberek, akik ettől még ugyanúgy vágynak közösségre és új élményekre, mint egészséges kortársaik. Fontos, hogy a múzeumi szakemberek tudják, miben szükséges máshogyan közelíteni hozzájuk és tudjanak kérdezni, valamint figyelemmel hallgatni. Erre a munkára a múzeumi szakembereket megfelelően fel kell készíteni. Néha magam is tapasztaltam, hogy egy-egy időseknek szóló múzeumi programon nem tekintették partnernek a résztvevőket a múzeum dolgozói, leereszkedő hangnemben beszéltek hozzájuk, ami nagyon kellemetlen élmény volt.
A demencia valamilyen formája sokkal több idős embert és családot érint, mint gondolnánk. Ezért, főleg, ha otthon ápolják a demens rokont, valóban a teljes család érintetté válik. A Skanzen Demencia Programját négy külföldi intézménnyel és három egyetemmel együttműködésben fejlesztettük ki, így nemzetközi tapasztalatokon és nagyfokú szakértelmen alapul. A fiatalságukba visszavezető időutazás során a résztvevők a műtárgyak segítségével, több érzékszervük által élhetik át azt a múzeumi élményt, ami hosszú távon életminőségükre is pozitívan hathat. Ezekre a programokra általában szociális intézményben élő idősek érkeznek.
A továbbfejlesztés egyik lehetséges formája lehet, ha a családokban élő, demenciában érintett hozzátartozók a családtagokkal közösen érkeznek integrált múzeumi programokra, ami az akár kényszerű elzártságban élő rokonok számára is kitekintést és friss élményt jelenthet. Egy neuropszichológus szakember például segítséget tud nyújtani abban, hogy melyik agyi területek leépülése lassítható, hogyan lehet felkelteni a demenciában érintett személy érdeklődését. A múzeumok a kézbe vehető demonstrációs tárgyak, a sokféle vizuális és egyéb inger révén kitűnő terepei lehetnek az ilyen jellegű, inspiráló családi programoknak. Maga a szellemi leépülés folyamata ugyan minden érintettnél máshogyan zajlik, de a szakszerűen előkészített múzeumi helyzetek segíthetik a mindennapok gazdagítását, a demencia folyamatának lassítását.
Skanzen Demencia Program, 2020, fotó: Szigethy Zsófia
A 2000-es évek elején az európai uniós támogatások révén elinduló, országos lefedettségű múzeumi projektek milyen változást hoztak a hazai múzeumi szakemberek szemléletében és a felnőttkori tanulásban?
Menjünk egy kicsit vissza az időben, mert a múzeumi felnőttképzés jelentősége már az Európai Uniós pályázatok előtt megfogalmazódott bennünk. Dr. Vígh Annamária 2000 körül lett a Múzeumi Főosztály vezetője, és ő nyitott volt a múzeumok megújulásának támogatása iránt. Felmerült, hogy szükséges lenne a múzeumi kollégák egységes szemléletű továbbképzése, mert sokan egymástól elszigetelten, a saját érdeklődésük mentén igyekeztek helytállni a hétköznapokban, szakmai segítség híján. Ebben az időben több országos felmérés is készült a múzeumok és a múzeumi munkatársak helyzetéről, amiben fontos szerepet játszott a közművelődési- és múzeumpedagógiai szakfelügyelet.
Dr. Vígh Annamáriának és dr. Cseri Miklósnak, a Skanzen jelenlegi főigazgatójának nagy szerepe volt abban, hogy a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ (MOKK) 2006-ban létrejött és elindulhatott itthon a múzeumi szakemberek szervezett továbbképzése. A Magyar Nemzeti Múzeum korábban is hirdetett képzéseket a gyűjteménykezelés és a restaurálás tudományterületein, illetve a Moholy–Nagy Művészeti Egyetemen folyik kulturális menedzser képzés, tehát voltak felnőttképzési kezdeményezések más intézményekben is, de úgy gondoltuk, szükség van egy olyan szakmai lehetőségre, ahol sokkal több területen, témában és azonnal hasznosítható gyakorlati tudáshoz jutnak a kollégák. A Skanzen egyik igazgatóságaként létrehozott MOKK keretein belül dr. Vásárhelyi Tamás kezdeményezésére 2006-ban indult el az első képzés, egy a múzeumvezetők számára meghirdetett kurzus. Ez a képzés az újdonságok iránt nyitott múzeumi vezetők és szakemberek közös alkotása volt, amely még állami támogatásból valósulhatott meg.
Hamarosan elindultak az Európai Uniós pályázatok, amelyek a már korábban megfogalmazódó felnőttképzési tervek megvalósítását nagymértékben elősegítették. A 2008-ban induló első ilyen nagyszabású projekt, a Múzeumok Mindenkinek Program keretében tízféle hiánypótló képzést indítottunk múzeumi szakembereknek, illetve pedagógusoknak, köztük a fogyatékossággal élők múzeumi fogadását, a velük való szakszerű foglalkozást elősegítő képzést is.
A képzők képzése a Múzeumi és könyvtári fejlesztések mindenkinek projekt keretében a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, 2017, fotó: Zádor Viktória
Fontos motivációt jelentett számunkra az a cél, hogy az országos múzeumban dolgozó kolléga, és egy kisebb településen működő intézményben dolgozó szakember is ugyanazokhoz a korszerű ismeretekhez férhessen hozzá. A képzések megtervezését kutatások előzték meg, igyekeztünk felmérni a szakmai igényeket. Szintén az uniós támogatások elindulását megelőzően már létezett a MOKK által szervezett mai megyei múzeumi koordinátori hálózat elődje, a régiós koordinátori csapat, akik 3-3 szomszédos megyében képviselték az újító gondolkodást és a szakmaiságot, valamint adták át tapasztalataikat a múzeumi kollégáknak. A koordinátori hálózat kapocsként működött a Múzeumi Főosztály és a muzeális intézmények között, a hálózat segítségével sokkal gyorsabban lehetett eljuttatni az információkat az egyes megyék muzeális intézményeihez. Fontosnak tartottuk, hogy a koordinátorok olyan múzeumi szakemberek legyenek, akikre a kollégáik szakmailag felnéznek, és akik előremutató múzeumi szemléletet képviselnek.
Véleményed szerint hogyan változott az elmúlt évtizedekben a múzeumigazgatók hozzáállása a látogatókhoz és a múzeumi ismeretátadáshoz?
Eleinte úgy gondoltam, hogy a múzeumpedagógia és a múzeumandragógia elterjedésével óriási változások következnek be a munkatársak szemléletében. A sok pozitív példa mellett azonban azt is megtapasztaltam, hogy sok esetben nagyon nehéz változást elérni, áttörhetetlen páncélként működik az elutasító hozzáállás. A magyar múzeumok nagyon tudománycentrikus alapokon nyugszanak, az 1920-as, 1930-as években, de később az 1980-as években is a muzeológusok megfellebbezhetetlen tudása jelentette a múzeumi gondolkodás alapjait. Pedig az 1970-es években jöttek létre az országos és megyei múzeumokban a közművelődési osztályok, a hazai múzeumpedagógia egyik csúcsidőszaka volt ez a kor, amit az 1980-as évek gazdasági nehézségei sajnos elsöpörtek, hiszen ezek az osztályok szűntek meg először.
A Skanzen ilyen szempontból kivétel volt, hiszen az önállóvá váló intézmény első vezetőjéhez közel állt a népművelő szemlélet, fiatalokból állt a munkaközösség, így itt megmaradt ez az osztály és a kezdetektől támogatott volt a tevékenységünk. Az is hatalmas előnyt jelentett, hogy több külföldi skanzennel működött együtt az intézmény, így tanulmányutakon vehettünk részt. Számomra meghatározó volt az a módszertani megalapozottság a múzeumpedagógiában, amit a svéd szakemberektől láttam. Dr. Cseri Miklós intézményvezetőként mindig is nyitott volt a múzeumi interpretáció különböző formái iránt, ezzel együtt a kutatásokkal megalapozott fejlesztéseinket sokszor az úttörőknek kijáró bizalmatlansággal övezte a tágabb szakmai közösség.
A múzeumi vezetőképzésnek ma is része a múzeumpedagógia oktatása, és hiszek abban, hogy mindez hozzájárul a múzeumigazgatók szemléletformálásához. Azok a vezetők, akik rendszeresen tájékozódnak külföldön és nyitottak az újítások iránt, általában megértik a múzeumpedagógia és a múzeumi felnőttképzés jelentőségét. Ezzel együtt továbbra is vannak olyan múzeumigazgatók, akik ragaszkodnak a tudománycentrikus megközelítés elsőbbségéhez és kevesebb fontosságot tulajdonítanak a komplex ismeretátadásnak, a felnőttképzésnek. A fejekben kell rendet teremteni ahhoz, hogy ezek a területek a nekik kijáró helyen legyenek kezelve a hazai múzeumi gondolkodásban.
A MOKK által életre hívott múzeumi koordinátori hálózat hogyan tud hozzájárulni a múzeumi felnőttképzéshez?
A koordinátorok a múzeumi ismeretátadás minden területén képesek elősegíteni a párbeszéd megvalósulását és a fejlődést, szakmai rendezvények, tematikus beszélgetések szervezésével. Fontos lehet az adott megyében a felsőoktatási intézményekkel való együttműködés is, a különböző területeken működő szakemberek között a katalizátor szerep betöltése, a közös gondolkodás jelentősége. Érdemes azt is megemlíteni, hogy egy-egy koordinátor egészen újszerű ötletekkel állhat elő. Például Lipták Mária Szegeden az országban elsőként szervezte meg az önkéntes nyugdíjas tárlatvezetők körét. Igazi sikertörténet, hogy az első felhívásra 100 fő jelentkezett, akik közül mintegy negyvenen el is végezték a képzést.
Nagy Luca meseterapeuta workshopja múzeumi koordinátorok részére a Ferenczy Múzeumban, 2023, fotó: Milbich Andrea
Mi a véleményed a digitális oktatási platformok (pl. online oktatás, e-learning) hatékonyságáról? Mennyire tartod fontosnak a személyes jelenléttel megvalósuló felnőttképzést?
Mindkét oktatási formát hasznosnak és indokoltnak érzem a felnőttoktatásban, szerintem egymás mellett tudják segíteni a hatékony ismeretátadást. Én is több kiállítást online tárlatvezetés keretében fedeztem fel, a karosszékem kényelméből. Ezzel együtt hasznosnak tartom, ha valahová személyesen ellátogatok, már csak azért is, mert eleve kimozdulok otthonról, megvitathatom a témát az előadóval és a hallgatóság többi tagjával, vagy akár egy kávéra is beülhetek a programon megismert látogatókkal.
Mindig fontos volt számodra a jövőbe tekintés, az elkövetkező évtizedek múzeumi szakembereinek képzése. Hogyan látod ezen a területen a várható tendenciákat?
Azt tapasztalatom, hogy az elmúlt öt évben a digitális eszközök használata révén sokat változtak a gyerekek. Az általam csak egységesen ketyerének nevezett tárgyak hatása egyszerre káros és hasznos; egy elfáradt szülő csak leülteti a gyermekét a telefonnal a kezében játszani, de hosszú távon ez már nincs jó hatással rá. A múzeum “ ellenmintát” adhat azáltal, hogy segít rácsodálkozni a tárgyak valódi szépségére, a minket körülvevő világra. A ketyere információt adhat, a múzeum pedig élményt, de ehhez megfelelően képzett múzeumi szakemberekre van szükség.
ABSTRACT
‘THE MINDS NEED TO BE PUT IN ORDER FIRST’ – INTERVIEW WITH MÁRIA KÁLDY, A MAJOR EXPERT IN HUNGARIAN MUSEUM PUBLIC EDUCATION
Mária Káldy is an important expert in the fields of Hungarian public and museum education, who served the local museum cause as an associate of the Open-Air Ethnographic Museum (SZNM) for over 40 years since 1974. In 2006, the Museum Education and Methodology Centre (MOKK) was founded as one of the directorates of the SZNM, which she was the first director of. During 2008-2014, she was the professional manager of the Museums for Everyone Programme realized through European Union support, where educators and museum experts could further their knowledge at ten courses within its framework. The interview goes over the beginnings of museum education for adults in Hungary, the characteristics of certain age groups from a pedagogical standpoint, and the process of museum renewal in the early 2000s. In the latter half of the interview, the development of domestic museum director attitudes, the professional significance of the coordinator network and the use of digital platforms and the new potential applications of museums are examined.
A cikk a Pulszky Társaság és az EPALE Magyarország projekt koordinátora, a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal együttműködése révén született.
Az interjút Sziray Zsófia, a MOKK kutatási és módszertani munkatársa készítette 2023. szeptember 6-án.
Borítóképen:
Káldy Mária átveszi a Múzeumpedagógiai Életműdíjat a XV. Országos Múzeumpedagógiai Évnyitón, 2017, fotó: Skanzen
