A debreceni Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ Égerházi Imre festőművész (1925-2001) születésének 100. évfordulója alkalmából nyílt, Táncolnak a kazlak című centenáriumi életmű-kiállítása 2024. december 7-től január 12-ig volt látogatható. A festő egészen különleges művészi látásmódjának eredményeként jött létre a térség egyik legmeghatározóbb képzőművészeti kiállítása.
Égerházi Imre 1925. szeptember 1-jén született Hajdúhadházon. Gyermekként került Debrecenbe, ahol a képzőművészeti szabadiskolában tanult. Mestere Menyhárt József volt. 1963 és 1993 között a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelep megalakításával foglalkozott. Az 1970-es évek elejétől az 1990-es évig vett részt az Üzemi Tárlatok kiállítássorozaton, melyet 1980-tól ő vezetett. 1977-ben Lengyelországban nemzetközi díjat nyert, 1982-ben újjászervezte, majd 2001-ig vezette a Hortobágyi Alkotótábort.
Munkássága a néprajztudomány számára is érdekes, hiszen témaválasztásaira a szecesszión kívül leginkább a népművészet, tájak, szimbólumok, emberek hatottak. “Színkultúrájára a posztimpresszionizmus hatott, művészi magatartását az alföldi festészet formálta, a végeredmény azonban már Égerházi Imre festői modorát jellemzi” – írják saját honlapján a festőről.
Gazdag népi kultúrából inspirálódó motívumtára, egyedi ecsetkezelése tette őt a korszak egyik legmeghatározóbb művészévé, és művészetszervezőjévé. Erdélyi képein jellemzően Sóvidék, Gyimes és Gyergyó tájai tűnnek fel, de gyakoriak az alföldi táj, Hortobágy és Debrecen környéke ihlette alkotások is. Tanulmányúton volt Litvániában, Klaipédába, Bulgáriában, és Finnországba is, de eljutott a belga területekre is. E helyeken készült képei főleg városi életképeket ábrázolnak, a magyar területekkel ellentétben, ahol a természet magánya hangsúlyosabban jelenik meg.
Magát a kiállítást a Modem kiállítótereire jellemző tágasság szervezte. Belépve rögtön a kiállítás címadó képével, azaz a Táncolnak a Kazlak című képpel találkoztunk, amely lehetséges irányt adott a kiállítás értelmezéséhez. A kiállítás a klasszikus képzőművészeti tárlat elemei határozták meg. Tematikusan elrendezett képek, cím és dátumjelöléssel. A képeket néhol információs blokkok törték meg, de ezekből viszonylag kevés volt, a két egységre bontható kiállítás sokat bízott a befogadóra. Az első egységben főleg tájképeket és szimbolikus ábrázolásokat láthattunk, amelyek a magyar népi motívumvilág és a kultúrtörténet kútjából merítkeztek, ilyen a Héjanász az avaron sorozat, a Honfoglalók Hitvilága, vagy a Csodaszarvas című képek. Ezekre a képekre jellemzőbb a bátor színhasználat és a telítettség, a képek alakokban gazdagok.
A tájképek dinamikáját a stagnálás-dinamizmus kontrasztja határozza meg, amelyben a téma és a forma szembenállása dominál. A címadó Táncolnak a Kazlak és a Gyülekeznek a kazlak festményeken szimbolikájában a materialitást szimbolizáló szénakazlak transzcendens megszemélyesítése is megtörténik. A kazlak kivehetetlen emberalakokat formáznak, antropomorfizációjuk nemcsak a földeken dolgozó parasztemberek lenyomataként értelmezhető, hanem egyfajta kollektivitást, kollektív tudattalant is megtestesítenek. Ez a motívum éppen a későbbiekben kifejtett Látomások sorozatban tér vissza. A fentebb említett kontrasztra másik példa az Alföldi tanya című képe, ahol a téli táj és a gémeskút magányát a színsávok érzékletes egymásba tömörülése tölti meg. Így formailag nemhogy stagnáló képet látnánk, hanem a végeredmény izgalmassá és telítetté vált, amit a vastag színsávokat megtörő vékony, kimunkált faágak, és házrészletek tesznek érzékletesebbé.
Égerházit a csendes szemlélődés festőjeként tartjuk számon: a képek mögött felsejlő alkotó éppen a hangos és felfokozott koncentráció, és a hiperfókuszált, már-már önmagán túllépő, a tájjal és színekkel önmagát összemosó alkotó. A képek esetében a stagnáló táj megtelik csendes szimbolikával, a színhasználat (kék, szürke, barna, kései alkotói korszakában: vörös, okkersárga, napszínek) mind a természet ciklusszerű váltakozásainak színei. Gyakori az izzó őszi naplementére, a napfelkeltére, a téli jeges, kék árnyalataiban játszó táj, mint az ikonikus Gyergyói táj sorozatban vagy az Erdély Télen képeken a szürke, hamvas árnyalatok főleg az alföldi tájképeken jelennek meg.
A kiállítás második egységben külön teremben tekinthettük meg azt a képsorozatot, amely Égerházi Imre halálközeli élményét dolgozza fel, itt volt láthatóa megrázó tapasztalat alapján készült, archív felvételeket tartalmazó animációs film is. A 9 festményből áll képsorozat a Látomás címet kapta (Félelem, Jégvilág, Békés Várakozás, Idegen Város, Fény Előtt, Repülés, Menekülés Előtt, Álom I.-Lelkek Cseréje, Nagyiványi Temető), melyek a művész klinikai halála közben megélt látomásainak lenyomatai. A képeken egy acélos/ezüstös kék világ elevenedik meg, a festő saját elmondása alapján, abszolút a látomására hagyatkozott. Ezekben a képekben közös, hogy a hideg érzet ellenére élő/lélegző táj elemei mind emberformák, indákból, ágakból emberkezek nőnek, az embertelenségből sugárzik az emberi élet minden mozzanata.
Az alkotó így nyilatkozik a vele készült dokumentumfilmben: “Összegezve, úgy képzelem, (most már tudom összegezni), hogy az ember élete azzal, hogy fizikálisan megszűnik, elporlad, megsemmisül a fizikai léte, valami az emberből tovább él. Hogy hol, milyen dimenzióban él, vagy mivé alakul, nem tudni, de szent meggyőződésem, hogy tovább él.”
A látogató számára katartikus élményt jelentett, hogy a kiállítás ezzel az üzenettel, azaz a Látomás képsorozattal ért véget. A befogadót ért impressziókból egyenesen, és mégis új módon következik az a kép és formavilág, amely ezt a sorozatot jellemzi. A klasszikus tárlatok esetében, ma már megszokott, hogy digitális eszközökkel, virtuális megoldásokkal színesítik a kiállítást. Itt egyetlen film vetítésére került sor, ennek megtekintése azonban ömagában is szuggesztív élménynek bizonyult. A mozgókép mellett a besötétített vetítőteremben voltak elhelyezve azok a képek, amelyekről a filmben szóesett. A filmben animálták, azaz életre keltették a Látomás sorozatot, spirituális élmény volt egyszerre nézni a falon mozdulatlanul álló képeket, majd a képernyőn mindezeket megelevenedve. Összességében ez a kiállítás egyszerre klasszikus és rendhagyó minden elemében, ahogyan a festő munkássága is.
A szerző a Debreceni Egyetem Néprajztudományi és Muzeológiai Intézet mesterképzés hallgatójaként készítette a cikket.
Fotók: Vigh Levente/MODEM
