Szenzációs kiállítással nyitja az őszt a Mai Manó Ház: száz évvel ezelőtt készített színes fotográfiákat mutat be az orosz birodalom kevéssé ismert vidékeiről. Készítőjük, Szergej Prokugyin-Gorszkij tudós fotográfus egy saját maga kikísérletezte eljárással olyan világot tár a késői nézők elé, ami mindeddig láthatatlan volt.
Mintha egy romantikus film szüzséje ihlette volna Prokugyin-Gorszkij életútját. Felvilágosult orosz nemesi családból származott, fiatal korától izgatta a tudomány, Szentpéterváron tanult kémiát, professzora nem kisebb tudós volt, mint a kémiai elemek rendszerét megalkotó Mengyelejev. De Prokugyin-Gorszkijt nem csupán a kémia vonzotta, mellette a birodalmi művészeti iskolában festészeti és zenei kurzusokat is hallgatott, a technikai újdonságok iránti olthatatlan kíváncsiságát kiforrott művészeti érzék kísérte.
Szergej Prokugyin-Gorszkij: Bukhara emirje. 1905-1915 között. © Prokugyin-Gorszkij gyűjtemény, Amerikai Kongresszusi Könyvtár
A kiállításon ezt meg is tapasztaljuk. A felvételeken romantikus tájak, pazarul komponált erdőrészletek, hegyi patakokba kapaszkodó gyökérrengeteg, egzotikusnak tűnő növények, közép-ázsiai nemesek, szüretelő lányok láthatók – és a döbbenet: mindez színesben, több mint száz évvel ezelőtt. Prokugyin-Gorszkij ugyanis a fotótechnikai eljárások egyik korai innovátora volt, kémikusi tudásával a fényérzékeny emulzió színrögzítő képességét kutatta. Létrehozott egy speciális kamerát, amellyel egyetlen üveglemezre egymást követően három felvételt exponált – ez magyarázza a beállított felvételeken a figurák merev tartását, hiszen háromszor annyi ideig kellett mozdulatlanul maradniuk, mint a korabeli fekete-fehér felvételek készítésénél –, és a három kép mindegyikénél más-más színszűrőt használt, amivel a három alapszínt külön-külön emelte ki. A végeredményt egy ugyancsak maga konstruálta vetítővel, a három rész egymásra komponálásával, additív színkeverési eljárással mutatta be. Megoldása unikum volt, hiszen – noha egy angol fizikus, James Clerk Maxwell már 1861-ben előállított színes fotográfiát – a Kodak először 1907-ben mutatott be színes filmet, és egészen a harmincas évek közepéig kellett várni, hogy a Kodachrome révén általánosan elterjedjen a színes technológia.
Prokugyin-Gorszkij egyéni úton indult, ami aztán folytatás nélkül maradt. Ugyanakkor felvételei különleges minőségben készültek, és egyediségük révén egy olyan világot őriztek meg az utókor számára, amelyik a fotók készítése után nem sokkal teljesen eltűnt. Olyan horderejű kollekcióról van szó, mint amit az An-Ski néven ismert etnográfus-drámaíró, Slomo Rappoport gyűjtött össze 1910-1916 közötti kutatóútján – Prokugyin-Gorszkij fotográfiai expedíciójával párhuzamosan – az orosz zsidó letelepedési körzet néprajzi anyagából, és ami aztán zárt ládákban, elfeledve pihent a pétervári Néprajzi Múzeum pincéjében, egészen az 1990-es évek elején történt, világszenzációt keltett felfedezéséig.
Szergej Prokugyin-Gorszkij: Kínai kenderpálmasor. 1905-1915 között. © Prokugyin-Gorszkij gyűjtemény, Amerikai Kongresszusi Könyvtár
A századfordulón megindult orosz ipari fejlődés lázában égő amatőr fotográfus már 1901-ben műtermet nyitott Szentpéterváron, és a következő évben Berlinbe ment, hogy a kor egyik legnagyobb fotókémikusától, Adolf Miethétől tanuljon. Prokugyin-Gorszkijt legelsősorban a színek visszaadása izgatta, de hamar meglátta, micsoda lehetőség rejlik a fotográfiában: 1905-től tervezni kezdte a cári orosz birodalom szisztematikus végigfényképezését, és az eredmény folyamatos bemutatását iskolákban, közösségekben, hogy a kultúra, a történelem sokszínűsége mellett az ipar fejlődését is népszerűsítse. Őstehetség volt, komoly küldetéstudattal és olyan képességekkel, amelyek ezt a missziót sikerre vihetik. Amikor a nagyhercegnek bemutatta az 1907-ben Jasznaja Poljanában Tolsztojról készített színes felvételét, II. Miklós cárt meggyőzte a prezentáció, és különleges engedélyt, valamint egy sötétkamrával felszerelt sínautót bocsátott a rendelkezésére, hogy végigfotózza Oroszországot, azokat a vidékeket is, amelyeket a cári bürokrácia nem engedett be utazókat. 1909 és 1918 között Prokugyin-Gorszkij több ezer felvételt csinált, bejárta a Kaukázus vidékeit, Közép-Ázsiát, Nyugat-Szibériát, Észak-Oroszországot, és dokumentálta az orosz városok, falvak, erdőségek, a népek, népcsoportok életét. Lefotózta a buharai emírt, a grúz teaszüretelőket, a Volga-menti ércbányászokat, a Káma folyón épülő vasúti hidat, baskír, dagesztáni, üzbég urakat és szegényeket, nem egyszer saját magát is, ahogy a tájban gyönyörködik, vagy kézihajtányon utazik Karéliában. Prokugyin-Gorszkij a különböző népcsoportokhoz, társadalmi rétegekhez és vallásokhoz tartozó emberek portréin a hagyományok felvállalása mellett magára az emberre volt kíváncsi; ettől olyan megkapóak, élettelik, szinte maiak a fotóin ábrázolt figurák. A színektől elevenné varázsolt portréalanyok akár mai emberek is lehetnének. Ráadásul Prokugyin-Gorszkij páratlan festői érzékkel állította be őket: egy díszes ruhát viselő grúz hölgyet az erdős tájban egy helyi, hasonló tónusú szőttesre állítva örökített meg, egy színes napernyő alatt ülő lányt úgy fényképezett le, hogy arról lehetetlen nem asszociálni Gauguin Tahitin készült festményeire.
A koncepció tökéletes volt, a kivitel hasonlóképpen – csak a történelemmel nem számolt Prokugyin-Gorszkij. 1915-ben Oroszország belépett a háborúba, és a fotográfus az osztrák-magyar hadifogoly-táborok lakóit is megörökítette. 1917-ben, az orosz forradalom kitörésével azonban végképp lehetetlenné vált a munkája. 1918 augusztusában elmenekült az országból. Egy ideig az európai tudós társaság hálózata segítette – 1920-tól a brit Royal Photographic Society is a tagjai közé fogadta –, majd gyermekeivel együtt Párizsban telepedett le. 1944 szeptemberében hunyt el, alig egy hónappal élte túl Párizs felszabadulását. Hagyatékát 1948-ban az amerikai Kongresszusi Könyvtár vásárolta meg, de jó fél évszázadig nem tudtak mit kezdeni vele. Az új technológia keltette új életre Prokugyin-Gorszkijt életművét; amire az előző csaknem száz év berendezési nem voltak alkalmasok, azt a digitális eljárás fotóvá alakította.
A Mai Manó kiállításának kurátora, Barta Edit jó érzékkel tette hozzá ehhez a páratlan anyaghoz a színekkel való kísérletezés kortárs vonulatát: két művet Eperjesi Ágnesnek a mellékdenzitást tanulmányozó sorozatából, néhány absztrakt fotogramot Liz Nielsentől, Biró Dávid fény-térinstallációját és speciális megvilágítással készült képeit, illetve Bill Sullivannek a Prokugyin-Gorszkij kollekciójából készített remix-sorozatából néhány izgalmas alkotást.
Nyitókép: Szergej Prokugyin-Gorszkij: A Kolva és a Visera folyó látképe, Cserdiny. 1910. © Prokugyin-Gorszkij gyűjtemény, Amerikai Kongresszusi Könyvtár
Három szín
Mai Manó Ház,
2019. 08. 28. – 10. 06.
