A hozzáférhetőség tág fogalom, amivel ma leginkább a társadalmi esélyegyenlőség kapcsán találkozhatunk. A kultúra hozzáférhetővé tétele pedig a kulturális közintézmények egyik legfontosabb feladatai közé tartozik. Éppen ezért találtuk alkalmasnak az idei Lépcsőszeminárium szervezőivel, hogy ezt a fogalmat járjuk körül őszi programsorozatunkban. Azt kutattuk és vitattuk meg az egyes alkalmakon, hogyan lehet egy tárgyon keresztül hozzáférni valamilyen tudáshoz, narratívához. Mi is az tulajdonképpen, amihez hozzáfértünk? – Konklúzió és kritika, azaz a Lépcsőszeminárium idei tanulságai.
A Lépcsőszeminárium kapcsán fontos kiemelni, hogy egy alulról szerveződő, önkéntes alapon megvalósuló kooperációként indult és a mai napig így működik. Egyik célja, hogy kísérletező alkalmakon keresztül megszólítsuk a kultúrafogyasztó fiatal felnőtteket és valós párbeszédet kezdeményezzünk velük. Másrészt célunk a szakmai párbeszéd fórumainak kiterjesztése és a közös gondolkodás gyűjteményeink segítségével.
Idén ősszel hét muzeális intézmény szervezte a Lépcsőszemináriumot: MTA Művészeti Gyűjtemény, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Gödöllői Királyi Kastély, a Ludwig Múzeum, a Walter Rózsi-villa (Magyar Építészeti Múzeum és Dokumentációs Központ) és a Kassák Múzeum.
Az esemény életrehívói kulturális szakemberek, közöttük múzeumpedagógusok, muzeológusok, kommunikációs szakemberek és gyűjteménykezelők. Az idei év újdonsága, hogy egy gyakornoki rendszeren keresztül egyetemi hallgatók is bekapcsolódtak a szervezésbe. Az alulról szerveződés egyik előnye, hogy olyan személyek vesznek részt évről évre a Lépcsőszeminárium megvalósításában, akik fontosnak tartják az önszerveződést, a demokratikus működést, a kapcsolatépítést a múzeumi rendszeren belül is.
Lépcsőszeminárium a Walter Rózsi-villában
Fotó: F. Tóth Gábor
Gyűjtemény
Hét, valójában hétköznapi tárgy került az idei Lépcsőszeminárium fókuszába: egy kézmelegítő, egy hűtőgép, egy asztal, egy díszruha, egy videómunka, egy fényképalbum és egy cigarettatárca. Ismerős tárgyak, médiumok.
Tudatosan kerestük az intézmények közötti kapcsolódást is és igyekeztünk reflektálni arra, hogy egy-egy tárgytípus milyen fénytörésbe kerül akkor, amikor egy adott gyűjtemény részévé válik. Az adott múzeum és gyűjtemény egyúttal környezetet is teremt egy műtárgynak, amivel különböző jelentések rakódnak rá vagy kerülnek a fókuszba. Kassák Lajos cigarettatárcája például nem az életmód, szokások témáját reprezentálja a múzeumban, hanem az emigrációs élethelyzet és a tárgyak vándorlása kontextusában fontos, vagy Ady Endre édesanyjának kézmelegítője sem a divat, öltözködés témáját helyezi középpontba, hanem a költő kultuszát érdemes ezen keresztül vizsgálni. Éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy párhuzamosan több nézőpontot mozgósítsunk már az előkészítés során, részt vegyünk egymás alkalmainak megszervezésében, meghirdetésében, és a beszélgetések moderálását is mi vállaltuk egymás gyűjteményeiben.
Lépcsőszeminárium a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban
Fotó: Szikora Zsombor
Hozzáférhető intézmények?
A múzeum alapfeladata tárgyi örökségünk megőrzése és hozzáférhetővé tétele a közönség számára. Kérdezhetnénk, hogy mit is jelent ez? Egyrészt azt, hogy maga a tárgy látható, megtapasztalható. Másrészt támpontot kap a látogató ahhoz, hogy a tárgyak története és a jelentése megismerhető legyen számára. Persze ez azt is jelenti, hogy például múzeumpedagógus vezeti rá a látogatót arra, hogyan lehet olvasni a kiállítótérben elhelyezett jelekből, a tárgyak egymás mellé helyezéséből vagy az installációs elemek elhelyezéséből.
Egy-egy gyűjteményi darab fókuszba helyezése lehetőséget teremt arra, hogy a múzeumok gyűjteményezéséről és a feldolgozás módszereiről is beszéljünk. Az intézményeken átívelő párbeszéd segítségével egymás gyakorlataira is tudunk reflektálni, mindemellett pedig igyekszünk olyan alkalmakat teremteni, ahol bevonjuk a civil tudást is. A szeminárium olyan nyitott struktúra, ami aktív részvételre ösztönzi a beszélgetésbe bekapcsolódókat. Erre szolgálnak az egyes alkalmak részét képező játékos feladatok is, mivel fontosnak tartjuk, hogy ne csak verbálisan, hanem más önkifejezési formával, akár mozgással, alkotással is véleményt nyilváníthassanak a résztvevők.
Séta a Magyar Tudományos Akadémia épületéig
Fotó: Bán András
Milyen történetekhez, problémákhoz, dilemmákhoz enged közel bennünket a gyűjtemény?
Egyes tárgyak nagyon is személyes történetekhez kötődtek. Ilyen például Ady Lőrincné kézmelegítője, vagy Teleki Ádámné díszruhája, Kassák Lajos cigarettatárcája és Radó Walter Marika fotóalbuma is. Ady Endre édesanyjának kézmelegítőjén keresztül a(z irodalmi) kultusztárgyak létrejöttéről, a különböző női történetekről és a (muzeális) intézmények összekapcsolódásának lehetséges módjairól gondolkodhattunk. A díszruhán keresztül társadalmi üzenetekről és szerepekről, a ruha tulajdonosának élettörténetét felemlítve pedig társadalmi változásokról, változó terekről beszéltünk. A fotóalbum egyszerre volt egy családtörténeti narratíva hordozója, így egy személyes tárgy és egy felbecsülhetetlen archívum egy intézmény számára, akik ennek segítségével rekonstruálnak helyszíneket, történeteket. A cigarettatárca pedig az otthonhoz és a létbiztonsághoz való hozzáférés kérdéseit hívta elő.
Lépcsőszeminárium az Ady Emléklakásban
Fotó: Bán András
A Lépcsőszemináriumon fókuszba kerültek mindannyiunk által ismert használati tárgyak, melyek nem egyediségükben kapnak jelentőséget, hanem egy tárgytípust vagy életmódot képviselnek, egy-egy kor lehetőségeiről, nyilvános és privát tereiről, vagy épp a közösség megtartó erejéről, a szokásokról, a kötődésekről, szerepekről beszélhetünk a segítségükkel. Egy hűtőgép, vagy a Pilvax kávéház egyik asztala terekről és lehetőségekről beszél. A hűtőn keresztül az ételek tárolása, a háztartást segítő elektronikai eszközök elterjedése, a konyha mint az élettér része került terítékre, a Pilvax kávéház egykori asztalának segítségével pedig a nyitott, demokratikus terekről esett szó. Coco Fusco Szemeid üres szóvá válnak című videó-alkotásában névtelenül eltemetett, hozzátartozók nélküli halottaknak adta meg a végtisztességet. Ebben az esetben a gesztus, a szimbolikus cselekedetek ereje és társadalmi hatása kerül középpontba.
Lépcsőszeminárium a Ludwig Múzeumban
Fotó: Albrecht Zsófia
Konklúzió
A Lépcsőszeminárium lényegét az az összefogás és közös munka jelenti, amit az egyes múzeumok munkatársai valósítanak meg. Így indulhatott el idén Somogyi-Rohonczy Zsófia kezdeményezésére a Lépcsőszeminárium Instagram oldala. De ugyanez a kooperáció jellemzi a kommunikációt, a moderátorok felkészülését, a pedagógiai vonatkozású részek kidolgozását, a fotódokumentáció készítését és a gyakornoki rendszer működtetését is.
Minden évben kérdés, hogy egy olyan program, ami ennyi szervezővel működik, ami ilyen sok tervezést és koordinációt igényel, mennyire válik láthatóvá? Mennyire sikerül elérnie azt a célközönséget, akikkel párbeszédet szeretne kezdeményezni? 2019 óta talán ez volt az első olyan éve a projektnek, ahol leginkább megvalósult az intézmények közötti aktív párbeszéd, ahol részeseivé váltunk egymás munkájának, ahol sokkal tudatosabb volt a tárgyak kiválasztásának folyamata, a kommunikáció és az alkalmak felépítésének megtervezése is.
Hogyan tovább?
A Lépcsőszeminárium a jövőben is egy olyan nyitott fórumot szeretne teremteni, ahol intézmények és gyűjtemények találkozhatnak, hogy a nyilvánosság számára is megmutassák saját dilemmáikat, munkájukat, narratíváikat. Bárki szívesen bekapcsolódna, az jelezheti szándékát a lepcsoszeminarium@gmail.com e-mail címen.
Várunk olyan egyetemi oktatókat, múzeumi szakembereket, gyakornokokat, akik szívesen részei lennének egy kísérletező, intézményközi, a kulturális élet fogalmait vizsgáló, kérdező projektnek!
A nyitóképet F. Tóth Gábor készítette.
