Henri de Toulouse-Lautrec eddig ismeretlen grafikáit Magyarországon először a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum mutatja be. Lengyelország után ez a második megállója az 45 litográfiából álló válogatásnak, amelyet a világ több nagyvárosába is meghívtak már. A Belle Époque krónikása című tárlat augusztus 16-ig látogatható Salgótarjánban.
A világ számos nagyvárosát megelőzve Salgótarjánban mutatják be a modern plakátművészet ikonjának, Henri de Toulouse-Lautrecnek eddig ismeretlen litográfiáit. A kiállítás címe – A Belle Époque krónikása – a 19-20. század fordulójának rendkívül termékeny kultúrtörténeti időszakára utal. Franciaországnak arra a kulturálisan nyüzsgő korszakára, amelyet elevenen jelenítenek meg a poszimpresszionalista Lautrec képei. A máig ható remekművek a boulvardeokon, szalonokban, mulatókban, kabarékban, műtermekben, színház - és koncerttermekben ihletet kereső, a Belle Époque kultúrzajában merítkező művész életének utolsó tíz évében születtek. Ez alatt a rövid, de termékeny időszak alatt a 37 évet élt bohém montmartre-i művész plakátjaival és grafikáival megteremtette Párizs mítoszát. A most következő negyed évben pedig világhírű művészete a bányáiról ismert és az üvegművészete révén elismert magyar megyeszékhelyre vonja majd a kultúrakedvelő közönség figyelmét. Márpedig aki különlegességre éhezik, az most tényleg északnak veszi az irányt, hogy lássa a szép korszak krónikásának eredeti, de eddig ismeretlen 45 grafikájából álló válogatását. Nem ez az első eset, hogy érdemes akár távolabbról is Salgótarjánba utazni, hogy művészettörténeti élményekkel gazdagodjunk. Nyílt már kiállítás korábban Robert Capa fotóiból, és vendégeskedtek itt a 19. század nagy magyar festőinek – Markó Károlynak, Munkácsy Mihálynak és Csontváry Kosztka Tivadarnak – a képei.
A Dornyay Béla Múzeum homlokzatára függesztett hatalmas molinó portréjára tekintve az utcán sétáló közönség nem csap a homlokára: „Ó, ez az az apró, bicebóca, bohém francia művész, akinek a megfestett Párizsában imádok képzeletben időutazni.” A salgótarjáni kiállítást hirdető cvikkeres, joviális külsejű úriember valahogy nem azonos azzal a bohém, hatalmas társasági életet élő Toulouse-Lautrec-kel, akit a plakátjai alapján és önéletrajzából ismerünk. Se azzal a fanatikus festő-grafikussal, aki művészetében folyamatosan kereste és alkalmazta saját, egyedi fogásait. Pedig a salgótarjáni múzeumba betérő látogató éppen ennek az útkeresésnek az állomásaival találkozik a kiállított kőnyomatokon. A tárlat szuggesztív illusztrációi is magyarázatot adnak arra, miért éppen Toulous-Lautrec a plakátművészet legnagyobb hatású, legkiválóbb művelője. A kiállítás három nagy témaköre közül az első kettő konkrét példákat hoz arra, hogy a francia művész nem csak útjára indította, de – könyvekhez és zeneművekhez készített illusztrációival – sikerre is vitte a sokszorosított grafikát. A remek sorozatok egyike egy tematikus illusztrációsorozat, ami egy barát, a párizsi műkritikus, Arsene Alexandre ajánlására készült Georges Clemenceau „Au pied du Sinaï” című könyvéhez; még a művek másik csoportja Desire Dihau (zene) és Jean Richepin (szöveg) szerzőpáros – balladákat feldolgozó – Francia melódiák című népszerű zeneművének képi megjelenítései. Az „Au pied du Sinaï” azért is különleges, mert a könyvet kevés példányszámban nyomták ki, illetve ez a munka tekinthető Lautrec egyedüli politikai szerepvállalásának. A kötethez készült rajzok – kivitelezésüknek is köszönhetően – merőben más hangulatúak, mint a kottagyűjtemény illusztrációi. A művész közismertebb színes plakátjaihoz pedig inkább a zeneművekhez készült kőnyomatok állnak közel, ami a vonalvezetést illeti. A grafikákat megrendelő szerzőpáros több művész terveit is visszautasította, mire rátaláltak Lautrecre. Sőt, egyenesen beleszerettek rajzaiba.
A litográfia-gyűjtemény harmadik témaköre már a mulató negyedbe kalauzolja a múzeumlátogatókat. Ezek a képek Lautrec kedvenc modelljének és a kor ünnepelt csillagának, Yvette Guilbert énekesnőnek a kultuszát építik. Az egységhez kapcsolódva néhány korabeli fotó és mozgókép nyújt kapaszkodót a látogatók számára a szép korszak értelmezéséhez. Azonban a kiállítás, mint egyszerű, az alkotásokra koncentráló, tematizált képzőművészeti tárlat – ezek nélkül a kiegészítések nélkül – önmagában is elegendő élményt nyújt.
A Lengyelország után Salgótarjánban bemutatkozó litográfiák egy jelentős magángyűjtemény darabjai. A tulajdonos az eredetileg lett, majd egy ideig francia, végül lengyel állampolgárságú Kesauri-család. Gyűjteményükben a reneszánsztól napjaikig számtalan műalkotás megtalálható, többek között Marc Hagall, Salvador Dali, Edgar Degas, André Derain, Man Rey, René Magritte stb. alkotásai is.
A művészetpártoló család tulajdonában lévő kollekcióból ugyan hiányolhatjuk a Lautrecre jellemző nagy, dekoratív, színes foltokkal és szellemes tipográfiával készült plakátokat, de nem érdemes. Ezek a kőnyomatok is legalább olyan erős hatással vannak a szemlélőkre, mint a művész ismert alkotásai. „A Belle Époque krónikása” című kiállítás anyaga jól érzékelteti, hogyan illeszkedik Toulouse-Lautrec képi világa ahhoz a kultúrtörténetileg rendkívül termékeny korszakhoz, amelynek a művész maga is részese volt a 19. – 20. század fordulóján.
