A kiegyezést követő évtizedekben, az 1880-as évektől beszélhetünk az ún. háziipari mozgalom kibontakozásáról, ami gazdasági és szociális értelemben is nagy szerepet játszott a falusi kézműves termékek felfedezésében.
Az ebben az időszakban jelentkező agrárválság, a piacok átalakulása, a céhrendszer felbomlása (1872), valamint a tőkehiány következtében az iparosodás alakulásának egyenetlenségei az országban számos helyen a népesség elszegényedését okozták.
A paraszti kézműves iparűzés, valamint a kisiparok nem tudtak alkalmazkodni az iparszerkezet átalakulásához, így kiszorultak a korábbi piacokról. Az említett mozgalmak jobbára a társadalom felsőbb rétegeinek képviselőitől indultak ki azzal a céllal, hogy a háziipari munkamódokat újraélesszék.
A mozgalom kiemelkedő alakja Izabella főhercegné volt, aki 1895-ben Pozsonyban alapította meg az Izabella Háziipari Egyletet, melynek tevékenysége során 65 faluban, szervezett keretek között hímeztek a parasztasszonyok.
A nemesi származású Gyarmathy Zsigáné a kalotaszegi varrottasokban nemcsak a hímzések szépségét értékelte, hanem a készítők megélhetéséhez is segítséget kívánt adni. Az 1885. évi Országos Általános Kiállításon bemutatott egy teljes kalotaszegi szobát, a kiállítás sikere pedig arra ösztönözte, hogy kalotaszegi varrottasokat készítsen és készíttessen, melyeket nemzetközi kiállításokon mutatott be (Brüsszel – 1887, Bécs – 1890, St. Louis –1904, London – 1908). Munkássága virágzó kalotaszegi háziipart teremtett, és megélhetést biztosított a vidék sok-sok asszonyának.
Az alapgondolat az volt, hogy a mezőgazdaságban dolgozók a téli szabadidejükben piacképes termékek előállítására legyenek képesek, amivel keresetre tehetnek szert. A háziiparok körébe a hivatalos nyilvántartásokban sokféle kézműves tevékenységet soroltak: faipar, vesszőfonás, fonás cirokból és szalmából, fonás és szövés sásból és gyékényből, agyagipar, szövés, taplófeldolgozás, vasipar, bőripar, valamint a bádogos- és drótosipar.
A népi kultúra egyes területei iránti érdeklődésben a különböző művészeti ágak már a 18. századtól kezdve jelentős szerepet játszottak. A historizmus, a szecesszió, majd a 20. században a modern művészeti törekvések merítettek saját szempontjaiknak megfelelő ihletet az említett tárgyakból. Az iparművészek számára elsősorban a női kézimunkák, a fafaragás és a fazekasság volt fontos.
Az 1868-ban hozott oktatási rendelet az alap- és középfokú oktatás minden szintjén, beleértve az ipari szakoktatást is, kötelezővé tette a rajzoktatást,és biztosította az ehhez szükséges rajztanárképzést. Ekkor jelentek meg a különböző tartalmú ún. mintalapok és ornamentika-gyűjtemények, melyek a magyar stílus alapjaként kezelt díszítmények rendszerezett formái voltak.
1882 előtt az iparoktatás nem zajlott eléggé tervszerűen. 1882-ben a kereskedelmi, illetve a vallás- és közoktatási miniszter megállapodott az oktatási intézmények elosztásában, a felügyelet meghatározásában. Képzőintézmény volt az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (1871), az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola (1880), a Budapest Székesfővárosi Iparrajz Iskola (1886), valamint a Magyar Királyi Állami Ipari Leányközépiskola és Nőipariskola, amely 1880-tól 1951-ig működött Budapesten.
A Székely Háziipart és Ipari Oktatást Fejlesztő Egyesület és a Jótékony Nőegylet összefogásával jött például létre 1880-ban a sepsiszentgyörgyi Nőipariskola, ahol kettő, illetve három évig tanulhattak a növendékek.
A magyar minták nemcsak az építészethez kapcsolódó díszítőművészetekben – fali kerámia, falfestés –, nyilvános terekben jelentek meg, hanem berendezési tárgyak, bútorok, dísztárgyak, szőnyegek felületein privát terekben is.
Az 1881-es budapesti Országos Nőipari Kiállításon Erzsébet királyné is tiszteletét tette. Zichy Jenő kiállítási elnök a királyné látogatása alkalmával felhívta annak figyelmét a magyar népi hímzésekre és szőttesekre, utalva arra, hogy a szövést könnyű volna az egész országban meghonosítani, hogy ne kelljen az embereknek megélhetés hiányában kivándorolniuk. A látogatás után Sisi huszonöt szövőszék beszerzésével és szétosztásával bízta meg Zichyt. Az e tárgyban Zichy Jenő által közreadott fölhívás egy pontja így szólt: „Biztos alapot ad a házi szövőipar terjesztésének főleg az a körülmény is, hogy Magyarország szeretett királynéja volt az első, aki 25 szövőszéket adott a mozgalom megindításának megkezdésére. Őfelsége áldott jó szíve azonnal fölismerte e mozgalom fontosságát, és királyi adományával lerakta annak biztos alapját, elsőként kínálkozott a nyomor enyhítésére, a munka megkedveltetésére. E jó példának hatni kell. És hatott is, mert akkoriban több mint kétszáz jó mechanika szövőszék került a nép közé.” Az 1896-os millenniumi kiállításon felépített néprajzi falu a fővárosi és vidéki látogatók számára tette szemléletessé, hogy a vidéki nép is a nemzet része, hogy sajátos életmódja és tárgyi környezete nem egzotikus, hanem történeti perspektívából nézve érték.
Az első világháború idején a háziiparok közül a csipkeverés és a fazekasság támogatása került a legtöbbször szóba, a kiskunhalasi csipkeműhely például IV. Károly császár és király, valamint felesége, Zita királyné 1916-os koronázására egy csipketerítőt készített.
A királyné és a mezőtúri fazekasság
Badár Balázs fazekasmester 1855. május 5-én született Mezőtúron, korai munkái mezőtúri használati cserépedények voltak. Működése a magyar népi fazekasság válságos korszakára esett, munkáival magasabb társadalmi osztályok ízlésének akart megfelelni. Edényeit bepecsételt mesterjellel látta el. Stílusa a helybeli népi díszítés és a korai szecesszió egyéni ötvözete volt, vevőkörét főleg az alföldi mezővárosok értelmisége és úri közönsége tette ki. Különös munkáival – vázáival, díszedényeivel – a millenniumi kiállításon tűnt fel, ahol állami ezüstérmet nyert. Több külföldi kiállításon is részt vett és kapott kitüntetést, így Brüsszelben, Párizsban és Antwerpenben is. A magyar népies agyagművességet ő fejlesztette művészivé és tette világhírűvé.
Valószínűsíthető, hogy a királyi pár a millenniumi kiállításon vásárolt Badártól egy díszkerámia szettet, Badár Balázs saját otthonában felállított csempekályhájának párja pedig Habsburg-Tescheni Albert Ferenc főherceg mezőtúr-pusztabánrévi kastélyában lett felállítva.
A királyné és Kalotaszeg
A kalotaszegi varrottas és Gyarmathy Zsigáné hírnevének története az 1885. évi Országos Általános Kiállításon kezdődött, ekkor kapott felkérést arra, hogy rendezzen be egy kalotaszegi szobát. Gyarmathyné meghívásában nagy szerepet játszott Herich Károly horvát képviselő, ő javasolta ugyanis a miniszternek, hogy a kiállításra minden vidékről vigyenek egy-egy szobabelsőt. A kalotaszegi szobának olyan nagy sikere lett, hogy a legmagasabb főúri körök, az arisztokrácia és a művészértelmiség egyaránt felkarolta, terjesztését és értékesítését segítette. Gyarmathyné maga írja le Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából című könyvében, hogy a kiállítás legelső vásárlója Erzsébet királyné volt. A megvásárolt munka egy körösfői leány tulajdona volt, aki ugyan nem eladásra, hanem bemutatásra szánta, de megértette, hogy ha a nép által olyannyira szeretett Sisi királyné meg akarja venni, akkor neki nem lehet azt mondani, hogy nem eladó. Ezzel a történettel a kalotaszegi varrottas és annak elkészítése elindult a világhír felé.
A „lányok háza” és a női hagyomány
Népművészeti tárgyak vásárlása és gyűjtése a hazafiság kifejeződéseként volt jellemezhető, sok esetben ugyanakkor egy markáns 19. századvégi divatjelenség manifesztálódott benne. Gyarmathyné a varrottas ősiségét nem a népi kultúrából vezette le, hanem egy olyan másfajta, női hagyományhoz kötötte, amely a 19. század második felében a nemzettudat erősödésével vált követendő társadalmi mintává. A varrottasok mintái egykor az erdélyi úri osztály ágyneműit díszítették, és a fejedelemnék „nemes leányai” varrták az úgynevezett „lányok házában” – ilyen ház (azaz egy nagyszoba) minden úri épületben volt. „Tudom, hogy ezen állításommal hírneves ethnografusnak mondok ellent, de nekem határozott meggyőződésem, hogy a varrottast előbb fenn a várakban varrták s onnan szállt alá a nép közé, és nem megfordítva, mint ők hiszik” – mondta Gyarmathy Zsigáné.
A 19. század második felében az eszményi magyar asszony szinonimájává váló „nagyasszony” fogalma, olyan nemzeti diskurzus környezetébe helyezte a kalotaszegi varrottas eredetét, amely épp a korszakban vált erőteljes szimbolikus jelentéseket, követendő mentalitást és szemléletmódot közvetítő tartalommá. Gyarmathyné látta a nép nyomasztó gazdasági helyzetét, és felismerte, hogy munkalehetőséget kell biztosítani a falvakban élőknek, s bámulatos kitartással parasztasszonyok sokaságának szervezte meg a munkát Kalotaszegen.
Döntő jelentősége volt annak, hogy Sisi és lányai, Mária Valéria és Mária Terézia számára három szoba kalotaszegi kézimunkával való berendezésére kapott megbízást. Gyarmathyné a legutolsó pillanatban volt, amikor 1885-ben előszedte a varrottasokat a ládák mélyéről.
Fotók: Csibi Szilvia
