Górcső alá vették a közösségi médiában a sátoraljaújhelyi vár fejlesztésének tervét. A látványtervről készült videót már a megjelenését követő két napban több, mint tízezren nézték meg a Kazinczy Ferenc Múzeum oldalán, és bizony kommentben kapott hideget-meleget, összecsaptak az ostromlók és a védők. A várrekonstrukciók-korát éljük, és talán még nem volt ekkora visszhangja egy beruházás hírének sem ilyen hirtelen. Igaz, eddig többségében újjáépítések történtek, amiről itt szó sincs. De akkor miről van? Mi az, ami ekkora indulatot gerjesztett? És mi a várvédők álláspontja? Interjú Ringer István Phd. régész múzeumigazgatóval.
Mit szól a régész Ringer István a tervet ostromlóktól érkező olyan véleményekhez, mint a „nem méltó az eddigiekhez”, az „Eddig számomra etalon volt az ásatás és az eszmeiség, ami körülölelte a várhegyet! …Mi romlott el?” vagy az „Eddig példamutató munkát végeztek, de ez a terv…minden lehetőséget elvesz az odalátogatóktól, hogy átérezzék a középkor hangulatát”?
Azt hiszem, aludtam már jobban is mint aznap éjjel, amikor a publikált látványtervek utáni kommentáradatot végigolvastam. Az önirónia nem állt tőlem távol, így mondhatnám azt is, hogy a negatív reklám is reklám, de persze a mosolyom ezúttal nem lenne őszinte. Abban biztos voltam, hogy a terv erősen megosztó lesz, s erre fel is voltam készülve. Az viszont váratlanul ért, hogy az első körben megfogalmazott vélemények kizárólag elutasítóak lesznek. Lehetne elemezgetni, hogy ez mennyire múlott a közösségi médiában működő csoportdinamika sajátosságain, hogy vajon a tervek alá túlnyomórészt pozitív interakciót tevők miért nem írtak szöveges véleményt, netán azt latolgatni, hogy később mennyit árnyalódhatnak majd a kritikák, de szerintem ez fölösleges. Én azért kivárnám a végét. Mondjuk, mást nem is nagyon tehetek.
A várásatás minden apró eredményét, nehézségét, sikerét végigkövethették az érdeklődők a múzeum Régészkarrierem romokban hever című videóblogjában az elmúlt 3 évben. Nem lehet, hogy a kommentek nagy érzelemkitörései azért vannak, mert sokakhoz nagyon közel került Újhely Vára?
Az említett videoblogot valóban rengetegen követték, némelyik epizódot több, mint negyvenezren látták. Az eredetileg általam poénnak szánt címét még sosem éreztem annyira direktnek, mint mostanában, de ez majd változik. Az én fejemben is megfordult ugyanakkor az, hogy az erős érzelmi reakciók mögött elsősorban a vár iránt féltés, aggodalom húzódott meg, az „érted haragszom, nem ellened” motívuma. Nagyon sokan figyelik a vár körüli fejleményeket, s ez már önmagában is óriási dolog. Amennyire erőmből futotta, személyesen is igyekeztem válaszolni a kommentelőknek, s többükkel eljutottam oda, hogy kezdjük megérteni egymás szempontjait és motivációit. Ezt akkor is roppant lényeges eredménynek tartom, ha a szembenálló vélemények nem változnak meg. Az mindenesetre tény, hogy bár az eddigi vélemények homogénnek számítanak az elutasítás terén, nagyon szerteágazóak abban a vonatkozásban, hogy mit kellett volna és hogyan.
Amely vélemények kusza hálójában szinte elvészni látszik, hogy ez a terv egy átgondolt folyamat eredménye. Milyen szempontok mentén írható le az építész és a régész motivációja?
A terveket jegyző Albert Tamás építész és csapata a megrendelőtől, Sátoraljaújhely városától a bizalom teljes jeleként alapvetően szabad kezet kapott, de megkértük néhány szempont betartására. Egyrészt arra, hogy ne építsünk várat. Ennek a mögöttes oka annyi, hogy saját élmények és tapasztalatok útján kialakult markáns véleményem van a közelmúlt és a jelen várakkal kapcsolatos műemléki-építészeti beavatkozásairól: a modern kori várépítések egyes részletmegoldásairól, az ott megvalósult kiállítások múzeumszakmai értékéről és az egész mögött meghúzódó eszmei tartalomról egyaránt. Gyorsan hozzáteszem, hogy én a saját véleményem ellenére sem vonom kétségbe ezek létjogosultságát, elfogadom a mögöttük jelentkező társadalmi igényt, sőt sok esetben még a fejlesztések mögötti motivációkat is érteni vélem. Csak nem tudok azonosulni ezekkel. Tartok viszont tőle, hogy nem ez a legideálisabb pillanat arra, hogy mindezt részletesen is elmondjam, még akkor sem, ha néhány pozitív példát is fel tudnék sorolni. A másik kérésünk az volt, hogy amit tervez, az vizuálisan világos és érthető módon váljon el mindattól, ami a csaknem teljesen elpusztult várból a régészeti munka nyomán felszínre került és romkonzerválásban részesült. A harmadik kérésünk meg úgy hangzott, hogy az így megépülő új elem kivitelezése reverzibilis legyen. Vagyis, ha az utánunk következő valamelyik generáció szakmai kompetenciával bíró döntéshozó tagjai másként vélekednek az újhelyi romról, legyen gyakorlati lehetősége is annak, hogy mindezt az eredeti részletek nagyobb mérvű rongálódása nélkül elbonthassák. Mindezek mellett én cserében igyekeztem elfogadni azt, hogy minden építésznek van egy sajátos, egyéni látásmódja, mellyel reflektál a konkrét feladatra. Ezt költői szabadságnak is hívhatjuk.
Mennyire jelentek meg ezek a szempontok mindabban, ami a tervezőasztalokon végül megszületett?
Bevallom, a harmadik kérésem kapcsán akadt közöttünk azért némi nézetkülönbség, de végül ez is akceptálásra került a tervezők részéről. A konstrukció pontalapjai 80%-ban a már konzervált falsíkok felől indulnak. Más, jelentős turisztikai fejlesztésen átesett várak vagy várromok esetében ez nem feltétlenül mondható el. Ott sokszor megmásíthatatlanul eggyé szervül az eredeti azzal, amit a bizonyosság valamilyen fokán, de sosem teljesen biztosan tudunk az adott emlékről, viszont megépül. Ezekben az esetekben aztán kialakul egy hitelességi vita a szakmai körökben, amit nevezhetnénk „hiteltelenségi” vitának is, hiszen a kívülálló azt látja, hogy felkészült és valóban hatalmas tudással bíró kutatók vitatkoznak hosszasan arról, hogy az egyes rekonstrukciós részletmegoldások helyesek-e, avagy sem. Ritka az olyan eset, ahol az egymásnak feszülő érvek-ellenérvek megnyugtatóan rendeznek egy ilyen helyzetet, ezek a viták általában egymást kioltva maguktól kihunynak. Én mindettől szerettem volna távol maradni. Mégis minket ért most az a vád, hogy szentségtörés amit a múltunkkal teszünk, holott a helyzet az, hogy pont ezzel a megoldással biztosítjuk szándékolt módon a változtatás lehetőségét, tisztelve ezzel nemcsak a múltunkat, de a jövőnket is. Az anyaghasználat vonatkozásában ért kritika kapcsán fontos utalnom rá, hogy a modernkori beavatkozáson átesett, s ennek hatására igazi várnak kinéző várak esetében sok esetben ugyanúgy használnak betont és vasat – sőt, éppen ezek alkalmazása miatt statikai indokkal időnként eredeti szerkezeteket is megbontanak – csak ott mindez nem látható, mert a végén lemeszelik. Aztán mindezt gyorsan el is felejtjük, hiszen a vasbetonfödém alatt ott vannak a sokszor igen vitatható színvonalon, túlnyomórészt modern másolatokból kialakított középkori hatású enteriőrök. A kiállítás a megértés szempontjából igen lényeges, ám én muzeológusként mindezt egy múzeum céljára létrehozott épületben képzelem el, ahol erre alkalmas terekben, megfelelő műtárgyvédelmi szempontok szerint lehet kiállítást építeni, s mindezt eredeti tárgyakból, hivatásos múzeumi szakemberek által létrehozva. A rekonstrukció, mint műfaj nemkülönben fontos, ám én erre a kutatással párhuzamosan zajló elméleti modellezést tartom a helyes iránynak. Az ezek mögötti technológiai tudás viharos gyorsasággal fejlődik és folyamatosan finomodik a 3D modellezés szakmai módszertana is. Az erről való vitát és diskurzust viszont kifejezetten hasznosnak érzem.
A kritikák egy jelentős része nemcsak esztétikai értelemben és az anyagválasztás vonatkozásában bírálja a terveket, hanem erősen elvitatja a funkciót is. Mondván, minek kilátót építeni egy eleve magas hegyre, ahonnan eddig is ki lehetett látni, illetve, miért kell útvonalakat kijelölni azon területen, amit szabadon is be lehetne barangolni.
Ha van valami, amivel kapcsolatosan tárgyilagosan is ki merem jelenteni, hogy a terveket bírálók tévednek, az talán éppen ez. A kilátósétány legmagasabb pontja az utolsó letámasztásnál 16 méter magas lesz, ahonnan letámasztás nélkül még további 5 méterre kinyúlik majd egy placc. S bár a hegyről eddig is pazar volt a kilátás, innen megnyílik majd egy olyan panoráma a Sátoros-hegycsoportra, amely korábban nem volt látható. Ezzel azt is érzékeltetni próbálta az építész, hogy az egykori háromszög alaprajzú torony legmagasabb pontjáról mit láthattak elődeink évszázadokkal ezelőtt, anélkül hogy a tornyot visszaépítettük volna. Ami számomra fontosabb, hogy innen visszatekintve rálátás nyílik a teljes romterületre, ami most még nem is látható, hiszen a vár középső része teljesen, a déli és délkeleti része meg javarészt feltáratlan. Ez a körülmény megítélésem szerint jelentett némi optikai csalódást a látványterveket értékelők körében. De a feltáratlan részletek fel lesznek tárva, ebben biztos vagyok. A kilátósétány másik funkciója – a nevében foglaltaknak megfelelően – a sétány szerep. A terepet ismerve szerettünk volna egy konkrét bejárási útvonalat biztosítani a romterületen, mely a panorámán túl a biztonságos közlekedés lehetőségét is megadja. A terven látható felszíni moduláris sétányelemek ideiglenesek, tetszés szerint variálhatóak, irányuk alakítható majd aszerint, hogy hogyan halad a régészeti ásatás. Ezzel a megoldással a régészeti feltárási területet is bejárhatóvá tesszük, így nyugodt szívvel bátorítunk majd a jövőben bárkit arra, hogy keresse fel az ásatást, nézze meg élőben a munkát, mindezt korrekt, a mostanitól biztonságosabb körülmények között, nem egy drótháló külső oldaláról bekukucskálva. Egyébként a kilátósétányt esztétikai alapon bírálóknak is őszintén azt javaslom, hogy a látványtervek nézegetése helyett menjenek majd fel a legmagasabb pontjára, ha elkészül. Ennek meglesz az az előnye, hogy innen nem a kilátót látják majd, hanem a fentebb leírt kilátást. Be is villant a varsói felhőkarcoló példája, amit Sztálin ajándékaként kaptak a lengyelek. Ezzel kapcsolatban elterjedt az a mondás, hogy azért érdemes rá felmenni, mert ez az egyetlen pont, ahonnan nem lehet látni. Azért a párhuzam annyiban mindenképp sántít, hogy mi az említett építménnyel ellentétben nem kívánjuk az „új világ diadalát” hirdetni. Egyébként az meg nagyon érdekes jelenség, hogy míg a varsói toronyházat rengetegen gyűlölték és gyűlölik, a lebontására irányul politikai kezdeményezések sorra elbuktak. Mert legalább ugyanannyian megszerették és ragaszkodnak hozzá, zömmel a fiatalabb generáció tagjai. Ez megint nem jelent többet annál, minthogy a dolgok megítélése idővel változik. Az újhelyi kilátósétány egy kortárs építészeti alkotás, mely egy feltárt romterület bejárhatóságát, részbeni értelmezését segíti majd, mindemellett turisztikai vonzerővel is bír. Itt két, élesen elváló rétegről beszélünk, mindezt azoknak válaszolom, akik szerint – látva a terveket – el sem kellett volna kezdeni a régészeti kutatást. Talán ez a másik olyan véleményblokk, amit megint tényszerűen tudnék cáfolni, ha ez számíthat valamit.
Mi lett volna akkor, ha halad tovább a feltárás, zajlik a közvélemény körében egyöntetűen pozitív példaként emlegetett állagvédelem, restaurálás, készülnek kiállítások és a végén nem épül semmi, ami vitákat generálhat?
Természetesen számomra igen szimpatikus lett volna egy olyan irány, hogy feltárunk, megismerünk, konzerválunk, majd ha minden kész, zárásként sütünk egy szalonnát. Ám ilyen opció nem volt, s naivitás is lett volna erre várni. Egy ekkora léptékű, komoly infrastruktúrát és pénzt igénylő várásatást napjainkban kizárólag turisztikai fejlesztésekből lehet megcsinálni, ahol a dolog természetéből fakadóan vannak ilyen irányú szempontok is. Mondjuk egy lottóötös alternatívát jelentett volna a számomra, megpróbáltam, de rendre csak egytalálatosom volt. Komolyra fordítva a szót, most mindenki a kilátóról beszél, de a várat érintő fejlesztési programcsomag a pihenőpontokkal ellátott, vár körüli sétányrendszertől kezdve a látogatóközponton át a teljes tájépítészeti tervezésig, kivitelezésig tucatnyi elemből áll. Megjegyzem amúgy, hogy ebben a régészet és állagvédelem komoly mozgásteret kapott. Megkérdezték tőlem, hogy mennyibe kerül a projekt kapcsán szükséges feltárás és a falrestaurálás, s a maradékból valósul meg a többi projektelem. Ismereteim szerint máshol ez inkább fordítva szokott lenni. Itt Újhely váránál nemcsak a régészeti munkára jut pénz, hanem az eddig feltárt teljes leletanyag restauráltatására is – ami évtizedekig húzódó, nagyléptékű várásatások esetében szintén nem általános jelenség – aztán kiállításokra, tudományos feldolgozásra és társadalmasításra is. Ráadásul a múzeum végezheti a projekt teljes szakmai kommunikációját és részt vesz majd a fenntartásban, szakmai mentorálásban. Ezen a ponton érhet persze az a vád, hogy magyarázom a bizonyítványt, s annyira árnyalom már ezt a dolgot, hogy az kínjában kifehéredik, de ezektől a szempontoktól szakemberként nem tudok elvonatkoztatni. Ráadásul mivel mindhárom fent említett kérésünk megvalósulni látszik a tervek kapcsán, így számomra az erről szóló vita és diskurzus alapvetően már tét nélküli. Ez távolról sem jelenti azt, hogy mosnám kezeimet, éppen ellenkezőleg: teljesen nyugodt vagyok a dolog felől, ami egy ilyen helyzetben nem hátrány. Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, de amúgy a tervdokumentáció kötelező módon szerepelt az építész szakemberekből álló világörökségi tervtanács előtt, ahol konszenzusosan támogatást nyert. Jártam már néhány tervtanácson, láttam-hallottam ezt-azt, de hogy valami ellen ne merüljön fel érdemi kifogás, olyat még nem. A terv ezt követően végigjárta azokat a szűrőket, amit végig kell egy ilyen esetben. A koncepcióban megfogalmazott szellemiséggel Sátoraljaújhely Városa, mint megrendelő maradéktalanul azonosul. Tudom, hogy vannak és lesznek olyan nagyvonalú vélemények, amelyek szerint mindez semmiféle relevanciával nem bír, úgyhogy inkább csak a rend kedvéért utaltam ezekre a körülményekre.
Mennyiben fogható fel építő kritikaként a közösségi oldalon zajló vita? Születnek-e koncepciózus hozzászólások, amik a beruházással kapcsolatos cselekvő közösség szellemiségét erősítik – amit egyébként a Kazinczy Ferenc Múzeum olyan jól tudott hasznosítani szinte minden fejlesztése kapcsán?
A továbbgyűrűző vitának szerintem két dimenziója lehet. Az egyik egy egyszerű ízlésvita, aminek a lényege mindössze annyiban fogható meg, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Akiknek nem, azok véleményét tisztelettel el kell fogadni, meg kell érteni, akkor is, ha ők lesznek majd többségben. A másik vonulat a mögöttes tartalom, ha úgy tetszik ideológia, ahogyan napjainkban a romjainkról gondolkozunk. Ez többféle is lehet. Ám eddig az erről kialakult beszélgetést ugyanolyan meddőnek érzem, mint az ízlésvitát, hiszen ha a történelmi múltunkról sem egyformán vélekedünk – hogy a jelenünkről már ne is beszéljek – miért éppen a romváraink kapcsán lenne társadalmi konszenzus? Ez utóbbi kapcsán egyébként nemcsak a társadalom tagjai látják ugyanazt másként, hanem a szakma csúcsképviselői is. Utaltam már a várrekonstrukciók, kiépítések körüli gyakorlati szakmai vitára, de a szakma ennek a kérdésnek az elméleti hátteréről sem gondolkodik egyformán. Éppen azért, mert nem is lehet. Ahágy várrom, ahány helyzet, ahány projekt, ott annyiféle szempont és körülmény merülhet fel. Természetesen itt is előkerült az, hogy mi lett volna, ha megkérdezzük: vajon mit szeretnének látni itt a várbarátok, akik miatt ez az egész végtére is történik? Ez amúgy alapesetben tőlem nem áll távol, hiszen múzeumvezetőként arra vagyok a legbüszkébb, hogy intézményünk minősített módon a legmagasabb színvonalon valósítja meg a cselekvő közösségek aktív bevonását a napi munka során. Ebben az esetben azonban valóban autokrataként viselkedek. Olvasva a sorra érkező – sokszor egymást is kizáró – véleményeket arról, hogy hogyan kellett volna hozzányúlni a várhoz és pláne hogyan nem, a néhai Bóna professzorhoz köthető bonmot jut az eszembe, miszerint a bronzkor kronológiája nem népszavazás kérdése. Mi itt és most így gondolkodunk erről a kérdésről. Ám meghagyjuk, hogy más, újabb tudás vagy impulzus hatására a jövőben másként gondolkodhasson ugyanerről. Az persze kétségkívül egy skizofrén helyzet, hogy ennek az őszinte toleranciánknak a jelképe egy sokak által vasszörnyetegnek, sí sáncnak, förmedvénynek csúfolt kilátósétány lesz.
Más beruházás kapcsán könnyebben elfogadják az újító szándékot, a szokásostól eltérő kivitelezést az emberek – például a sárospataki Magyar Nemzeti Múzeum–Rákóczi Múzeumának ágyúöntő műhelye esetében, aminek a feltárása és bemutathatóvá tétele is az ön nevéhez kötődik. Vajon miért egyszerűbb ezeknek a társadalmi elfogadtatása?
Amikor a sárospataki ágyúöntő műhely hasonlóan modernista bemutató épülete készült Mányi István építész tervei alapján, teljesen azonos véleményeket kaptam, mint most. Van is bennem egy kis deja vu érzés. Igaz, nem ennyire koncentrált formában, hiszen abból a projektből nem csináltunk virtuális régészeti valóságshowt. Későn érő típus vagyok, én a Facebook létezéséről is csak pár éve szereztem tudomást, így az ottani vélemények nem értek el. Sárospatakon nagyon sokan mondták építkezés közben személyesen, hogy tönkretettük a várkertet, tájsebet csinálunk a palotaszárny előtt, konditeremnek csúfolták az épületet, hasonlók. Aztán mindez mára a Rákóczi Múzeum egyik legnépszerűbb kiállítása, mindenki megszokta, hogy ott van, egy szerintem teljesen rendben lévő szakmai tartalommal. Kapott ICOMOS díjat is az épület és a benne megvalósult muzeológiai tartalom, ez utóbbit aztán más szakmai díjakkal is jutalmazták. Persze, mindez megint csak relatív, hiszen ebben a szcénában már a szakmai citromdíjnak is van ellen-citromdíja, ami önmagában is jelzi a kérdés körüli vita abszurditását. Szóval megint csak ott tartunk, ahonnan kezdtük ezt az egészet. Talán annyi volt a dologban az ágyúöntő műhely kapcsán is, hogy ami haladó, progresszív, más, mint a többi, a szokásos, az elsőre általában zsigeri elutasítást kap. Persze ez legalább akkora közhely a részemről, mint az Albert Tamás által tervezett újhelyi kilátósétány mérete.
Nagyon röviden: mivel győzné meg az Újhely váráért szívből aggódó kétkedőket a régész–muzeológus?
Az égvilágon semmivel és ez nagyon lényeges dolog. Számomra az a minimum, hogy tiszteletben tartom mások véleményét, ám ugyanennyire a sajátomat is. Én számos, máshol megvalósult várfejlesztéstől éppúgy vélekedek, mint mások ettől a kilátótervtől, maximum nem kommentelek. Viszont békében élek azzal, hogy többféle igazság is létezhet, s már csak ezért is nagy szerencse, hogy sok és egyre több olyan vár van az országban, ahol mindaz megtalálható, ami innen egészen biztosan hiányozni fog. A választás lehetősége mindenki számára biztosított, miként a véleménynyilvánítás is. Csak azt szerettem volna elmondani, hogy itt Sátoraljaújhelyben mi miért gondolkoztunk erről így. Senkit sem bíztatunk arra, hogy gondolkozzon így, s arról sem szeretnénk senkit meggyőzni, hogy csak ez a jó irány. Ha a kritikusok elfogadják az általam elmondott szempontokat, amiben szerintem nem naivitás bíznom, akkor számomra már egyáltalán nem lesz zavaró, ha nem értenek velem egyet. Meggyőzés helyett inkább csak azt kérném, amit magamnak is tanácsolok, hogy ha lehet, várjuk ki a végét. A feltárás és konzerválás még hosszú-hosszú évekig eltart majd, hiszen ez a fejlesztés csak a vár alig egyharmadát érinti. Egyre több és egyre látványosabb részlete lesz látható a várnak, rendezésre kerül a teljes környezet. Ezt az egészet még korántsem látjuk egyben, s tudom, hogy sokan alig bírják visszatartani a véleményüket, ítéletet mondani bőven lesz lehetősége akár a szakmának, akár a várak szerelmeseinek akkor is, ha minden elkészült. Ígérem akkor is itt leszek!
Fotók: Nagy Gábor, Nagy Attila
3D modell: Nagy Gábor, Pazirik Informatikai Kft.
