Egy bölcs keleti ember egyszer azt mondta: mindannyian egy zenével születünk erre az életre, és ennek a zenének az ütemére éljük azt. Ha valaki alkot, akkor talán különösen fontos ez a belső muzsika, ami tollát, kezét, lelkét vezeti, aminek ritmusa egyszerre megtermékenyítő és elnyugtató. Mint a Szerelmi álmok. Liszttől. Valamiért lehetségesnek érezhetjük, hogy ez volt az egyik kedvenc Munkácsy Mihály számára is. A három dalból álló ciklus utolsója, arpeggio-ival, Schubertet és Chopint idéző romantikus hangzásával, valamiképp csodálatos, egyszersmind magától értetődő kísérőzenéje lehetne a világot hatalmas vásznaival meghódító, 19. századi magyar festőművész életművének. Összecsengenek. Liszt és Munkácsy. A két brand. A két hódító. A két selfmademan, akik mertek élni a pillanat varázsának, akik királyi sármmal helyezkedtek el a siker karosszékében, és akik tudták, mivel lehet a művészetet szórakoztatóvá, lebilincselővé, pillanatnyivá tenni. Akiknek élete van olyan érdekes, mint életműve. Akik kultuszt teremtettek.
A Szépművészeti Múzeum MUNKÁCSY – Egy világsiker története című nagyszabású kiállításán nem szól zene. Hogyan is szólna, miért is szólna. Mégis, a mód, ahogyan a képek rendezve vannak, az érzékeny áthallások, melyek analizálásra hívnak, az elegáns, színekre hangolt enteriőrök, a nemzetközi párhuzamok és kitekintések, az alkotási folyamat szakszerű, mégis életszagú szétszálazása, a monumentális művek számára levegőztetett terek, a kronológia-vezette pályarajz - mind-mind egyetlen ritmusra kerekednek, növekednek egésszé, ez a ritmus pedig éppen tökéletesen illeszkedik a Szerelmi álmokhoz. Ha úgy akarjuk. Merthogy nyilván a mi szívünk is valamely muzsikára dobban, azt bányásszuk hát elő ilyen alkalmakkor, amikor a helyzet megkívánja. És Munkácsy megkívánja.
Nem csupán azért, mert hozzá igazán közel állt a zene – sokak szerint muzsikus lett volna, ha nem a vászonnal jegyezte volna el magát, remekül fütyült, 1882-ben még koncertet is adott Budapesten -, hanem mert a Szépművészeti Múzeum kiállítása szinte megszólaltatja Munkácsy képeit. A kevésbé ismert, ritkán vagy itthon eddig sohasem látott alkotásokat is felmutató válogatás a művész születésének 180. és halálának 125. évfordulója előtt tisztelegve, az intézmény gyűjteményében őrzött alkotások mellett magánkollekciókból és külföldről kölcsönzött, rejtőzködő remekművekkel tiszteleg egy nem mindennapi sikertörténet előtt. A több mint száz műalkotás, archív fotók, dokumentumok és kultusztárgyak mentén megrajzolt üstökösi pályát a művészeti, a társadalom- és kultúrtörténeti tényezők bemutatásával árnyalja a rendkívüli gazdagságú reprezentáció, méltón emlékezve a 19. századi magyar művészet legismertebb alakjára, a realizmus mesterére, a világpolgárra, idejében a világ legjobban fizetett művészére.
Munkácsy meg-megújuló, korszerű, magyar viszonylatban olykor újító, máskor hagyományteremtő életműve, mint a magyar festészettörténet alapvető pillére, olyan csúcsműveket tartalmaz, melyek kultúránk és történelmünk megkerülhetetlen pillanatképei, festészetére egyaránt hatott a magyar, az osztrák, a német és a francia művészet. Művein keresztül különböző művészeti stílusok és tendenciák köszönnek ránk, hol akadémikus, hol realista, hol plein air, hol pedig impresszionista stílusjegyek határozták meg munkamódszerét. (E sokszínűség okán is remek választásnak tűnhet Munkácsy kapcsán Liszt muzsikája, akinek mintha nem is két, de három, négy keze lett volna, úgy szántotta fel a fekete-fehér billentyűket – akárcsak Munkácsy a stílusok, műfajok palettáját.) A változatos válogatás a tekintetben is sokszólamúvá válik a Szépművészeti Múzeumtól megszokott intelligens rendezésben – nagy taps illeti a kurátort, Krasznai Réka főmuzeológust -, hogy a monografikus kiállításban most először láthatjuk, érzékelhetjük, tisztelhetjük a festő munkásságának nemzetközi kontextusát, azaz külföldi analógiák és hatások mutatnak rá az életmű nemzetközi beágyazottságára. Gustave Courbet, Jean-François Millet, Ferdinand Heilbuth, Alfred Stevens vagy Mariano Fortuny remekművei mellett Csontváry Kosztka Tivadar és Rippl-Rónai József alkotásai is árnyalják, helyzetbe hozzák, más megvilágításba emelik a már éltében nemzeti géniuszként emlegetett alkotó munkásságát.
Mégis, szinte egész életműve külföldön bontakozott ki, népmesehősi útja a békéscsabai asztalospadtól vezetett a párizsi elit világába, ahol már életében festőfejedelemmé vált, Krisztus-trilógiájával Európában és Amerikában is ismert lett, párizsi palotájában született szalonzsánerei korportrékként örökítették meg a korabeli arisztokrácia mindennapjait. De mi állt e páratlan siker, művészi érvényesülés hátterében? Hogyan vált Munkácsy kora egyik leghíresebb, legelismertebb és anyagi szempontból is legsikeresebb festőjévé, milyen tényezők és milyen személyek vettek részt a Munkácsy-hírnév felépítésében, és miként ragadható meg a művész Atlanti-óceánon is átívelő nemzetközi karriertörténete? A Szépművészeti Múzeum érzékeny és sokolvasatú kiállítása ezen kérdésfelvetések mentén igyekszik egy, az eddiginél jóval árnyaltabb, izgalmasabb Munkácsy-portét rajzolni, melyben hangsúlyos szerepet kap a karrierépítés, az image-gyártás, a márkakreálás, úgy, mint egy művészi sikertörténet sarokpontjai, egy fordulatos pályakép (ön)reflexív kurátori lencse által kinagyított, finomra hangolt pillanatai. Különösen megható a válogatásban szembesülni a festőművész alkotói módszerével, az előképekkel, a vázlatokkal, a rengeteg és aprólékos előkészítő munkával, és ámulatba ejtő az utórezgés is, azazhogy nem egy sikeres képéhez tudatosan készített részletképeket, a nagy egészből mintegy rázoomolva egy kettősre, egy csendéletre, egy a sarokban megbújó életképre, és ezzel a szinte filmes attitűddel, a kiemelés, a variációs művészet, a ráközelítés, a fókuszálás művészi megoldását emelte be az alkotói vérkeringésbe.
A kiállítás hat nagy tematikus egységből épül fel. Az első egység Egy legenda születése – Az első sikerek címmel az Ásító inastól a realista főműveken (Siralomház, Rőzsehordó nő, Éjjeli csavargók, Köpülő asszony, Zálogház) keresztül a korszakváltó és egy új művészi hitvallást hirdető Műteremben című festményig mutatja be Munkácsy művészetének alakulását nemzetközi párhuzamok mentén. A Műteremben című festmény szinte megelevenedik egy kis stúdiósarokban: a Munkácsy-hagyatékban fennmaradt művészkellékek és kultusztárgyak segítségével a mester egykori műterme kel életre.
A századvég Párizsában: út az európai elitig című szekcióban Munkácsy párizsi sikertörténetének mérföldköve, a Milton kap főszerepet, illetve az ezt követő stílusváltás és témaváltás. A szegényebb társadalmi rétegek életéből merítő, sötét tónusú, realista életképeket fellazító, immár a párizsi élet mindennapjait megörökítő nagypolgári szalonképek mellett feltűnik a tárlat egyik gyöngyszeme, egy Magyarországon most először bemutatkozó, tájba helyezett „szalonkép”: a Pávák.
A harmadik nagy egységben, melynek címe: „Kolosszálképek” festője: A világhírű Munkácsy, a mester óriásképei, a Krisztus-trilógia, az épülő Országház számára festett Honfoglalás és a Kunsthistorisches Museum mennyezetképe, A reneszánsz apoteózisa kaptak helyet, mely utóbbin a szemfüles néző felfedezheti a mester „kameoját”. A Krisztus-trilógia, melynek kezdeményezője műkereskedője, Charles Sedelmeyer volt, kétségkívül a művész sikerének kulcsaként kap főhelyet a kiállításon is: ennek köszönhetően vált ugyanis Munkácsy a szó szoros értelmében világhírű festővé.
A negyedik, Az alkotás szabadsága. Munkácsy tájképei címet viselő szekció azt a műfajt mutatja be, amelyben a festő a legszabadabban alkothatott, mentesülve elvárásoktól és műfaji kötöttségektől: a terem sorvezetői a 19. századi magyar tájképfestészet olyan fő művei, mint a Poros út első és második változata, vagy a Fasor című festmény.
Az ötödik tematikai egység Divatos, drága, festői: szalonképek és a Munkácsy-márka címmel a 19. század végi párizsi szalonok világába kalauzol minket az úgynevezett szalonképeknek köszönhetően, közöttük egy itthon most először látható, különleges alkotással, a Pamlagon ülő nő-vel. Ebben a teremben foglal helyet Liszt Ferenc portréja is, valamint itt érezhetjük meg a szelét annak a nagystílűségnek, annak az előkelőségnek, melyet a Munkácsy-szalon annak idején jelentett, és amelyről Albert Wolff párizsi kritikus azt írta, hogy „maga volt a párizsi elegancia csúcsa”.
A Munkácsy-kultusz címet viselő utolsó terem az életművet és a festő személyét körülölelő tiszteletről szól, kezdve a művek magyar múzeumi gyűjtéstörténetével, a mesterről készült portrékon keresztül egészen a Vihar a pusztán című festmény - Csontváry által készített - parafrázisáig. A záróterem méltó befejezése a válogatásnak, elegáns főhajtás Munkácsy előtt, archív fotókkal, dokumentumokkal, egy, a mesternek készített ezüst babérkoszorúval és temetésének megidézésével.
A Szépművészeti Múzeum kiállítása egy izgalmas karriertörténet meséje, egy modern művész híressé válásának időkódjaival, egymást követő és egymásra épülő elismerésekkel, a legek halmozásának impozáns sarokpontjaival. Történet egy népmesei hősről, egy asztalosinasról, aki egyedüliként ért el századában olyan eredményeket, valamint olyan fokú megbecsülést és hírnevet, mely egyetemes színtéren is példaértékű volt. Egy igazi magyar sikertörténet Munkácsy Mihály élete és pályája, igazi hungarikum, brand, márka. És ha ehhez a meséhez, a hat terem bejárásához Liszt zenéjét választjuk útitársként, többek között a Szerelmi álmok ciklust, akkor a történet még inkább életre kel.
Látjuk magunk előtt a festőt, amint fütyörészik, amint zenét hallgat, Mozartot, Lisztet, magyar nótákat, nézzük a műveit, átmossuk magunkon ezt a tudatos életutat, és közben óhatatlanul ott motoszkál bennünk David Weiss gondolata, miszerint Minden festőnek a saját muzsikájával kell élnie. Munkácsy élt vele. Élt az univerzum, a teremtő, a mátrix által rá, neki, érte kiszabott zenével, és annak minden hangját aranyló ecsetvonásokkal kísérte, hálálta, örökítette meg. Akár a mesebeli hős: a semmiből indult, és a mindenség lett a része.
És közben szólt a zene. Az ő zenéje.
A kiállítás 2025. március 30-ig látogatható.
