Lopódarazsak, határtalanul

Vas Zoltán
2018-07-16 20:19

A lopódarazsak hazai és idegenhonos fajai időnként az épületekben, lakásokban is felbukkannak, de aggodalomra semmi ok. Egyrészt békések és magányos életmódúak, tehát nem fogja egy darázskolónia rövidesen átvenni a hatalmat az adott helyiségben, másrészt pedig, bár lopódarazsaknak neveztetnek, nem visznek el semmit a lakásból. Hozni viszont annál inkább hoznak: jellegzetes, sárból tapasztott ivadékbölcsőket építhetnek a rejtett zugokba, amelyekben a pókok legvadabb rémálmai öltenek testet.

 

A lopódarazsak a fullánkos hártyásszárnyúak közé tartozó, magányos életmódú rovarok. Nevük a lopótökre emlékeztető, hosszú, karcsú nyelű potrohukra utal, nem pedig kleptomán hajlamokra. Nagyobb testű, 1,5–3 centiméteres, feltűnő színezetű darazsak: a Sceliphron-fajok fekete alapon sárgával vagy vörösesbarnával mintázottak, a Chalybion-ok alapszíne pedig fémesen-kékesen csillogó, „metálfényezett” fekete. Magyarországon összesen négy Sceliphron-faj fordul elő; ebből kettő őshonos, a gyakori lopódarázs (Sceliphron destillatorium) és a feketetorú lopódarázs (Sceliphron spirifex), kettő pedig idegenhonos, nemrég behurcolt jövevényfaj. Utóbbiak közül a barnalábú lopódarázs (Sceliphron curvatum) a mesés Keletről, Ázsiából érkezett Európába, a feketenyelű lopódarázs (Sceliphron caementarium) pedig amerikai „vendég”. A Chalybion nemzetségből egyelőre egy hazai fajról tudunk, az acélkék lopódarázsról (Chalybion femoratum), de a mediterrán elterjedésű zafír lopódarázs (Chalybion omissum) hazai felbukkanására is számítunk. Emberi építmények környékén leggyakrabban a gyakori lopódarázzsal, illetve a barnalábú és a feketenyelű lopódarázzsal találkozhatunk.

 

Barnalábú lopódarázs (Sceliphron curvatum), az ázsiai jövevény (fotó: Balogh Diána)

 

Nagy termetük, feltűnő színeik és „atlétikus” testalkatuk riasztóan hathat, ám meglehetősen ártalmatlan állatok. A kifejlett lopódarazsak fullánkja át tudja ugyan ütni az emberi bőrt, szúrásuk fájdalmas, de erős gyulladást nem okoz, és hatása rövid idő alatt elmúlik. Ugyanakkor soha, semmilyen esetben sem támadnak az emberre, a szúrásukat csak azzal lehet kiprovokálni, ha valaki szabad kézzel megfogja őket. Ilyen körülmények áldozatává válni pedig véletlenül, akaratlanul nemigen lehetséges. Merőben más a helyzet, ha pókokról van szó – azok igencsak nyomós okkal tartanak a lopódarazsaktól. A lopódarazsak lárvái ugyanis sárból tapasztott ivadékbölcsők védelmében, pókhúson fejlődnek. A kifejlett nőstények gyakorlott pókvadászok, fürge mozgással, alaposan átvizsgálnak minden rejtett zugot, repedést, és balsorsú pókok tömegét ragadják el. A náluknál kisebb termetű prédákat szemelik ki (ami igen bölcs, hiszen a pókok nem veszélytelen ellenfelek), de a megfelelő mérettartományon belül nem válogatnak a pókfajok között. Fullánkjuk nem védekező és támadó fegyver, mint a társas darazsaké, hanem sokkal inkább egy precíziós sebészi eszköz. A pókanatómiában igen jártas nőstény lopódarázs az utóda táplálékának szánt pók idegdúcába szúrja a fullánkját. A bejuttatott méreggel maradandó bénulást okoz, a pórul járt pók mozdulni soha többé nem tud, de – szerencsétlenségére – életben marad. A darázs számos lebénított pókot halmoz fel az ivadékbölcsőben, majd egy petét helyez a sárépítménybe, és lezárja azt. A petéből kikelő lábatlan, nyűszerű darázslárva ezután módszeresen felfalja a mozgásképtelen, de élő pókokat – hűtő híján ez is egy remek megoldás a lárvatáplálék frissen tartására.

 

Gyakrabban találkozhatunk jellegzetes sárépítményeikkel, az ivadékbölcsőkkel, mint magukkal a lopódarazsakkal. Ezek mindig valamilyen meleg, esőtől védett helyen készülnek, sokszor épületek, lakások megfelelőnek ítélt zugaiban. A nőstény lopódarázs pocsolyák, kerti csapok környékén gyűjt sarat az építményéhez, ebből készíti hosszúkás, hordó alakú ivadékbölcsőit. A sarat kis golyókká gyúrja, majd a rágói közt szállítja az építkezés helyszínére, és lábaival formálja, tapasztja hozzá az előző rétegekhez. A barnalábú lopódarázs hordócskái egymás mellett, gyakran egymás oldalához tapasztva sorakoznak, építményét könnyű felismerni a különálló hengerekről. A többi faj végül egyetlen nagy sártömbbé tapasztja össze a hordócskákat.

 

 

A barnalábú lopódarázs jellegzetes, különálló ivadékbölcsői (fotó: Nagy Sándor)


Az utóbbi években a két idegenhonos lopódarázsfaj olyannyira elterjedt, hogy még a nagyobb városokban is találkozhatunk velük. A barnalábú lopódarázs – említettük – ázsiai faj, véletlenül hurcolták be Ausztriába 1975 környékén. Magyarországon az 1990-es évek végén bukkant fel, és gyorsan terjeszkedett – úgy tűnik, remekül érzi magát Európában is. A feketenyelű lopódarázs eredeti hazája Észak-Amerika, földrészünkre szintén véletlen behurcolással jutott el. Az 1940-es években Franciaországban tűnt fel először, majd az 1970-es években Csehországban. Terjeszkedése lassabban indult, mint a barnalábú lopódarázsé, a legkorábbi ismert hazai példányt 2010-ben, Budapesten gyűjtötték. Ez a darázs vesztére éppen a Magyar Természettudományi Múzeum épületébe tévedt be – nehezen képzelhető el ennél pechesebb épületválasztás egy hazai faunára új rovar számára. Azóta már az ország nagy részéből ismertek előfordulásai. Arról, hogy az idegenből jött lopódarázsfajok megjelenése és elterjedése hogyan befolyásolja az őshonos hazai fajokat, egyelőre nincsenek ismereteink. Bizonyos esetekben a jövevények kiszoríthatják a hazai fajokat, máskor viszont nem versengenek egymással, hanem szépen beilleszkednek új otthonuk ökológiai hálózatába – egyelőre úgy tűnik, az idegenhonos lopódarazsak esetében az utóbbi helyzet áll fenn.

 

A lopódarazsak júliusban a múzeum Ludovika téri kupolacsarnokában is megtekinthetők.

természettudomány, tárgy
2018-05-21 17:00
természettudomány, tárgy
2018-02-07 14:19
kiállítás, múzeum, tárgy
2018-01-15 19:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma, állapot
2018-03-12 19:00
arisztokrácia, gyarapodás, tárgy, történelem
2017-12-12 12:55
beruházás, intézmény, liget, látogató
2018-02-12 14:30